A VÍRUS: 1. fejezet 8-11 (vége)

Üdvözlet a Blognépnek!

Hívások, levelek, várakozás és egy kis megfigyelés került a tálcánkra múlt héten. Elcsámcsoghattunk kicsit a nagyi üzenetén, jóízűet falatozhattunk a feszült idegekből és leöblíthettük bársonyosan selymes szervezeti minibetekintéssel. Lássuk, most mi kerül terítékre. 

8.

Ugyan ezekben a percekben, földi idő szerint, több millió fényévnyire a Földtől, a Gubron Naprendszerben Ursa, hatalmas kivetítőt nézett odaadással. Humanoid nő, a bolygó elismert vezetője. Húsz évvel ezelőtt, arra törekedett, hogy végérvényesen elpusztítsa a Földet, lakosaival és épületeivel együtt. A vágya nem teljesült, a szövetség egyik tagja keresztülhúzta a számításait. Ennek a földi lénynek unokája nézett vissza rá, egy monitoron keresztül.

Ursa nem hitte el, amit anno a nő mondott neki, hiába végez is vele, eljön majd a nap, amikor a családjából valaki átveszi a helyét, küzdeni fog az igazságért, s legyőzi majd őt. Húsz éve lesi a család minden mozdulatát, a nap minden percében. Úgy látszik, nem eléggé figyelte őket. A lány megtalálta nagyanyja feljegyzéseit, rá fog jönni az igazságra. meg kell akadályoznia, hogy a lány, átvegye nagyanyja helyét a szervezetbe.

Ezt csak egy módon érheti el, ha működésbe hozza újult erővel a pokoli gépezetet, mint annak idején.  A szervezet megkapta az üzenetét, ismételten nem foglalkoznak vele, Tim Night csak legyintett egyet rá. A hiba, amit el fognak követni, ugyan az lesz, mint annak idején. És a kórság, rohamosan fogja az áldozatait szedni.

Új haditervvel állt elő, és borzalmasabb lesz a Földre nézve, mint azt évekkel ezelőtt eltervezte. Ha hívására a szervezet nem reagál, Földi idő szerint 48, a bolygójuk időszámítása szerint másfél nap alatt indítja útjára.

9.

Reggel felkelés után, felhúztam a redőnyt. Gyönyörű Júniusi nap köszöntött ránk. Az idő alatt, míg anyuval beszéltem, alaposan megváltozott odakint az időjárás. Ugyanúgy zuhogott, mint az nap, amikor felnyitottam a ládát.

A szobám ablakából néztem kifelé az utcára, és a hatalmas tócsát bámultam, melybe megláttam egy ismeretlen arcot. Egy nőét, de valahogy nem tűnt emberinek, még is az volt. Tekintetünk találkozott. Pillanatra becsuktam a szemem, majd kinyitottam, újból belenéztem a pocsolyába, a látomás szertefoszlott. Megvontam a vállam, beleültem a karosszékbe, amely az ablakom alatt állt. Felvettem az asztalról azokat a papírokat, melyeket a nagyi hagyott rám, és a tanulmányozásába fogtam ismételt.

Minden nap olvasom a lapokat, de egyáltalán nem lettem tőlük okosabb, ráadásul az utolsó oldal fele hiányzott. Valaki félbe szakította, nekem úgy tűnt szándékosan tüntették el. Nagyi-e vagy valaki más, arra nem jöttem még rá. Számítások, rajzok, különféle utalások, egy esetleges Földet érintő földön kívüli invázióra. Szójátékok, rejtvények, amikre egyszerűen nem tudok megfejtést találni. Lapról-lapra és oldalról-oldalra feltűnik a titokzatos "V" betű.

Anyu lépett be a szobába, a kezében tartott valamit. A formájából ítélve, könyv, vagy egy vastagabb füzet lehetett. Azóta a beszéde megváltozott. Újból "normálisan" beszélt, és egyre határozottabban csengett a hangja.

–  Most jutott eszembe, amíg kint voltál tegnap este az udvaron, és bámultad az eget, bementem hozzád. Kinyitottam a ládát, belekukkantottam én is. Úgy látszik, nem néztünk benne jobban körül. Nézd mit találtam, olyan emlékkönyvféle, de furcsa nyelvezettel íródott. Nekem hieogrifáknak tűnik, bár van benne angol is.

Kikaptam a kezéből, és beleolvastam. Majdnem hasonló tartalommal, mint abban, amit én tanulmányozok napok óta. Majd átlapoztam az angol nyelvű megjegyzésekhez Tükörképe volt annak, amit a kezembe tartottam.

–  Hagyd itt! Ebbe is belevetem magam. Szerinted a nagyi beszélt angolul?

– Az anyám? Biztos lehetsz benne, hogy nem. Sőt! Egyáltalán nem beszélt egyetlen idegen nyelvet sem!

– Gondolod? Akkor mivel magyarázod ezt a mondatot?

Nyújtottam feléje a könyvet. Anyu szájából egy halk sikoly távozott, és megdöbbent képpel nézet rám, és én ugyanúgy vissza rá.

10.

 Tim ismételten a monitort bámulta. A képernyőn rég nem látott idegen arca jelent meg. Húsz éve nem látta az idegen nő arcát. Még a hideg is kirázza, ha rágondol arra az istenverte kegyetlen éjszakára. utána következő napokra, és a halálos kimenetelű hatodik típusú találkozóra.  

Kikapcsolta a monitort, ne is lássa, és ne is hallja a nőt. Most valahogy idegesítette a földön túli idegen nyelv, mely folyamatosan ugyanazt kántálta: Elpusztítjuk a Földet, amit nem tettünk meg húsz éve, most sort kerítünk rá.

Tim a fejét masszírozta, a fájdalom bele-bele nyilat, migrén gyötörte. Érezte, hogy jön az idő is, akkor szokott ennyire iszonyúan fájni a feje. Vihar lesz. Érezte. Máskor a zuhogó eső hangja megnyugvásként hatott rá, most ez is idegesítette. Az eső, a fülledt idő, az űrlények fenyegetései, és a találkozó nagy nyomást gyakoroltak rá.

Ez a nyár sem lesz egy nyugis! Gyülekeznek a feje felett a problémák. Csak az vigasztalta, hogy találkozni fog a lánnyal. Még az sem érdekelte, hogy az anyja is jelen lesz, aki valószínű csomó kérdéssel fogja letámadni, mert húsz éve megválaszolatlan kérdések között élt.

Felemelte a telefon kagylóját és tárcsázni kezdte Éva a számát.

11.

Valahonnan a mélyről újból felvillant valami a régmúltból, ami a nagyihoz kötődik.  Konkrétan nem emlékszem rá, csak homályosan. Nyári szünet volt, Július vége felé jártunk már, s lent a fokon rohangáltam. Mezítláb, jött felém, intett, hogy menjek oda. Visszabújtam a papucsba, s abban a pillanatban égető fájdalom nyilat a talpamba. Megcsípett egy darázs, abban a pillanatban dagadni kezdett a lábam, estére-hatalmasra duzzadt. Majdnem egy hétig feküdtem így, amikor már apadni kezdett, lent üldögéltem a fokon található kiskert almafája alatt a kispadon. Ott ült mellettem, s egy könyve írt valamit. Belekukkantottam, de nem tudtam kiolvasni mit, mert számomra akkor még idegen nyelven írt. Angolul. hiába kérdeztem mit ír olyan nagy lendülettel, csak annyit kaptam válaszul, ha majd felnövök, mindenre választ fogok kapni.

Ezt a könyvet fogja anyu a kezébe, és bámulom nagy szemekkel. Anyu még mindig hápogott a meglepetés súlyától. Valamit szólni akartam neki, de abban a pillanatban megszólalt a telefonom. mindketten megijedtünk egy pillanatra, ránéztem. Követelőzve rezgett. Tudtam fel kell vennem, a szám bár ismeretlen volt, de azonnal tudtam, honnan érkezik a hívás.

Felvettem. Lassan, szóltam bele, a hangom reszketett a félelemtől.

– Balogh Éva.

A vonal túl oldalán Tim felvidult, és mosolyogni kezdett, ahogy meghallotta a lány hangját. Szíve nagyot dobbant az örömtől.

– Kedves Éva! - Hangja teli volt örömmel. A telefont eltartottam a fülemtől, mert szinte belekiabált. Bemutatkoznia sem kellett, egyből felismertem a hangját. Az a férfi volt, akivel akkor beszéltem, amikor remegve hívtam fel azt a titokzatos telefonszámot. Anyu továbbra is hápogott, mint egy némakacsa azzal a különbséggel, hogy még a kacsák néha becsukják a szájukat, anyu folyamatosan nyitva hagyta.

– Éva! Örülök, hogy ismét hallom a hangját! – Hirtelen elhallgatott, pár percig, rájött mit mondott az előbb. Igaz hogy így is, úgy is, de örült a lánynak.

– Már el is fejlettem azt, hogy keresni fog engem telefonon! – Nem volt igaz az állításom, azóta a nap óta egy idegbe vártam a férfi hívásást, szinte szuggeráltam a telefonomat hogy végre szólaljon meg. Most hogy pillanatokra elfeledkezek róla, szólal meg váratlanul.

– hát igen, engem rendszerint elszoktak felejteni az emberek. Főleg a nők. Csak akkor jutok eszükbe, ha valamit kérni szeretnének tőlem. a barátokkal is ez a helyzet. csak akkor vagyok nekik fontos vagy jutok eszükbe, ha valami fontosat akarnak kérni.

Erre most mit válaszoljak? Hogy egy cipőben járunk? Mert nálam is ugyan ez a helyzet.

– Gondolom a találkozóval kapcsolatban hív! – vágtam hozzá idegesen.

– Mi? Ja, igen! Tényleg! A találkozó! Ha megfelel, holnap délután átruccanhatnál Tolnára.

– Tolnára? – Annyira meglepődtem, hogy szinte kiabálva mondtam ki a szomszéd város nevét. Erre anyu még jobban nyitva hagyta a száját, és egyre jobban hápogni kezdett. Mutogatta, hogy hangosítsam ki. Eszemben sem volt.

– Hallom, meglepődtél egy kissé!

– Kissé? Az nem kétség! Mit keress maga a közelemben?

– Mindenre választ fogsz kapni, de ehhez találkoznunk kell, hogy a nagyanyád örökségét teljes mértékben átvedd! Holnap háromkor a központban lévő cukrászdában találkozunk! Anyáddal gyere, valamint hozd el azokat, amik a ládában voltak.

– Hát de… halló! Letette! Bunkó, faragatlan fráter!

Anyu nem szólt semmit, csak nézett rám értetlenül.

– Csukd már be a szád, anyu! – Erre sürgően becsukta. – Holnap háromkor Tolnán kell lenünk a Központban lévő cukrászdánál. Azt tudnám, hogy fogunk ráismerni.

– Ők tudni fogják azt, kik vagyunk! És biztos vagyok abban is, hogy mi is megismerjük őket, kapásból.

Az első fejezetnek vége. De a kaland még folytatódik.