Babonagabona, arassunk népi hiedelmet!

Üdvözlet a Blognépnek!

Mindannyian ismerünk átlagos babonákat, amiket esetleg még be is tartunk. És vannak olyanok, amiket már senki nem igazán vesz figyelembe, vagy épp szórakozottan megemlíti, de minden komolyságot mellőzve. Arassunk le néhány mindennapi vagy éppen különösebb babonát! 

Chat Noir:

Békésen sétálgatsz az utcán, fütyörészel, (mert miért is ne?) és egyszer csak a semmiből eléd toppan egy tündéri kis szőrpamacs. Ekkor még nyugodt vagy. Meglátod, hogy a bundája nem sötétszürke hanem egyenesen fe-ke-te, és a víz máris a megzavart hangyaboly katonáinak sebességével patakzik rólad. Egy gondolatod maradt: Merre fog indulni? Mert nem mindegy, hogy jobbról barra vagy barról jobbra! Inkább hátra arcot veszel és elfutsz Kukutyinba, nehogy keresztezze az utad. 

Összegezve: Ha meglátsz egy fekete macskát teljesen mindegy milyen irányból és merre tart, HÉT peches év vár rád, ha atombombát dobsz rá, akkor is. 

Mit tehetünk? Fessük át az összes sötét tappancsost fehérre. Ellenvetés? Nincs. Mindenki vegyen festéket.

A takarítónő bosszúja:

Késő estig dolgozol a cégnél. Már szinte mindenki hazament. Összeszeded a cókmókod és elindulsz kifelé. Furcsa zajra leszel figyelmes és az árnyak is megelevenednek. Sietősre fogod a lépteid, de ekkor megjelenik egy alak előtted hatalmas cirokseprűvel és galádul körbe söpör. Elintézte neked a balszerencsét  hét évre! Jah, nem, nem mész férjhez. Vagy valamelyik a kettő közül. Tessék választani, szabadon elvihető.

Összegezve: az összes kedves takarító néni és bácsi, akivel találkozunk elátkozhat, mivel boszorkány vér folyik az ereikben, vagy a seprűjük ereiben és ha felbosszantod, jajj neked. 

Mit tehetünk? Megbecsüljük az összes kétkezi munkást, biztos ami biztos. Ki ne akarna férjhez menni? Na ugye srácok! 

Tükröm, tükröm:

Csinosítgatod magad egy esti kis kiruccanásra, rúzs, műpilla miegymás. Éppen elkészülnél az arcra kent "műalkotással", amihez kihasználtad egy festőiskola egy évre való készletét, és meg akarod nézni a végeredményt. De mivel a kezed éppen epilepsziás kecskebékát akar játszani, kiesik az ujjaid közül a sminktükör és darabjaira esik szét (vagy SX7). Te pedig úgy döntesz, hogy inkább otthon maradsz, csini ruci ide vagy oda, de nem kockáztatod meg, hogy elüssön egy kamion vagy rád essen egy zongora egy építkezésen. 

Összegezve: bármilyen, ablaknál jobb tükröződéssel rendelkező, tárgy leejtése a szokásos hét év balszerencsét vonja maga után. Mert a hét a mindenünk. 

Mit tehetünk? Minden tükröt vonjunk be buborékfóliával, 5 réteg párnahuzattal, ássuk el a föld mélyére és hogy biztosak legyünk, hogy nem törnek el még a "sírjukra" is tegyünk golyóálló mellényt.   

Kenyeret és... kenyeret:

Lófrálsz épp a faluban, mondjuk a múlt század közepe táján. Nagyon megéhezel és hirtelen finom ételek illata tölti meg az orrod. A szaglóhámod hadat üzen az éhségközpontodnak, a gyomrod elkezd saját lábakat növeszteni, jelezve, hogy nem vagy elég gyors. A sülő hús, a rántott békacomb, a tavalyi pálinka és az érett gyümölcs aromája az ablakhoz csalogat. Bepillantasz és elborzadva állapítod meg, hogy három boszorkány van benn és épp a magadfajta éhenkórászokat akarják magukhoz édesgetni. A tarisznyádban lévő veknit gyorsan előhalászod, és az abból kiszakított darabokkal elkezded dobálni a házat és a boszorkányokat, hogy el tudj menekülni.

Összegezve: Ha rájössz, hogy boszorkánnyal van dolgod (amit könnyű megállapítani, ha láttad a Gyalog Galopp című Monti Python klasszikust) akkor szedd elő az uzsonnára csomagolt szendvicset és vágd hozzá. Közelről. A képébe. Használni fog. Higgy nekem!

Mit tehetünk? Mindig legyen nálunk kenyér (a frissessége szerintem elhanyagolható), mert az Krisztus teste és azt nem bírják ki a boszorkányok. (Vajon ha nyakon öntöm borral akkor mennyire fog rám haragudni?)

Lovak és tartozékaik:

Egy mezőn poroszkálsz a négylábú hátasoddal, amikor is a következő dolog történik: hallasz egy koppanást, leesel a nyeregből, rá a gazra. Két dolgot pillantasz meg. Az egyik Nyihaha úrfi bal hátsó patkója, a másik egy négy levelű mutáns lóhere a háromlevelű társai közt. Reakció? Heuréka! Méghozzá duplán.

Összegezve: A lópatkó nagy szerencsét jelent, ráadásul minél régebbi, használtabb, annál jobb, és a négylevelű kis mutálódott növényünk is (nemcsak az írek szerint) nagy szolgálatot tud tenni, de csak akkor, ha "csak úgy" akadunk rá és nem keressük.

Mit tehetünk? Gyakran sétálgatunk a lóheremezőn és próbálunk hirtelen lenézve rálelni egy kis szerencsecsomagra. Utána irány az istálló, orozzunk el néhány feleslegessé vált patkót. Ezután, vagy hatvan tonna teherrel megpakolva, irány a kaszinó!

Ki ne öntsd/borítsd!

Éppen a barátaidnál vagy vendégségben. Fenséges minden fogás, a teríték kifogástalan, a társalgás pereg, mint a rockkoncerti dobszóló. Amikor a borodért nyúlnál véletlenül felborítod a sót. Erre hatalmas összeszólalkozás üti fel a fejét, mindenki kiabál. Hiába dobálod mindenfele, csak nem hagyják abba. Hogy mentsd, ami menthető kiborítod a Tokai Aszús poharad. Erre mindenki elcsendesül és figyeli merre folyik a vörös lé. Amint megállapodik valakinél, a társaság kezet fog az illetővel. Szép mentés volt!

Összegezve: Ha a sószóró kiborul az asztalon, az veszekedést jelent. Hogy ezt megelőzd, a hátad mögé kell dobnod. A bor pedig afelé az ember felé folyik, akinél keresztelő lesz, azaz gyermekáldás.

Mit tehetünk? Locsoljunk minden kedves ismerősünkre valami lőrét (a bor minősége nincs amúgy sem meghatározva) és a lakásból minden sót vagy sós dolgot távolítsunk el. Csak nehogy ezért pöröljenek velünk végül!

Testrészek és azok nyavajái:

A kisöcséd nagyon kedves természet. Mindig is imádott... kitolni veled. A mai tréfája gyanánt viszketőport csempészett a ruhásszekrényed megannyi lakójába. Reggeli öltözés után egy indiánokat megszégyenítő esőtáncot lejtesz le, miközben próbálsz megszabadulni a ruháidtól vakarózás közben. Ráadásképp beütöd a könyököd. Szerencse vagy balszerencse? Ki mennyit talál el?

Összegezve: A szem és a tenyér viszketésénél figyelembe kell venni, hogy a bal vagy a jobb oldal viszket. A bal szem örömöt, míg a jobb bánatot jelent. A bal kéznél pénzt adsz, a jobbnál pénzt kapsz. Csak nem szabad megvakarni, mert akkor kivakarjuk a szerencsét. Meg érdemes nem összekeverni a két oldalt. Az orrviszketést általában "átragasztjuk", hiszen ha viszket az orrunk, akkor haragosak leszünk valakire, viszont aki megvakarja a sajátját, akkor kikerül az "áldozatok" közül. A könyök beverése bármilyen felületbe (a káromkodás hosszától és szaftosságától függetlenül) vendég érkezését vetíti előre.



További érdekességekért keressétek fel ezt a honlapot. 

Mit tanultunk ma? Bármi ér minket, az vagy pech vagy mázli. Figyelni kell a számokra és az oldalakra. 

Sok malacot és patkót kívánok!

Trikolor ünnep

Üdvözlet a Blognépnek!

Pirosbetűs ünnep e honban ez a nap,

Mikor idős és fiatal szabadnapot kap.

De mire is van ez? Miért e különcség?

Ma és holnap közt, mi ez a különbség?

Miért tűzöl szívedre szalagot talán?

S szól Nemzeti Dal mindenki ajkán? 

Régmúlt idők dicső összefogása,

Hogy akkor, ott Mindenki lássa,

Egy a magyar nemzet, egy a nép szíve.

(Ennek manapság nem sok ember híve).

Legyen a hősöknek dicső emléke,

Egy rég volt iskolás március beszéde:

 

Kedves Diáktársaim, kedves Tanárok!

         Ezernyolcszáznegyvennyolc, tizenöt, tizenkettő, három. E számok ma többet jelentenek minden magyarnak, mint máskor. Ezen a napon egy történetté állnak össze, ezen a napon lángra gyújtják bennünk nemzeti büszkeségünk.

1848. A török kiűzése után Magyarországon a Habsburg az úr. Majd száz év eltelt, és szabadságunk még mindig csorba, függetlenségünk még távoli. Szavakkal próbálták visszanyerni őket, de a szavak, a szavak újfent elbuktak. Tettekre volt szükség. De akkor is, mint mindig, mielőtt a tűz lángra gyúlt, kellett egy szikra. Egy szikra, ami erőt ad, egy szikra, ami elindít. Ez a szikra Párizs volt. A forradalom híre futótüzet csiholt Európában. És a tűz terjedt. A francia főváros után Bécs következett, végül a láng elérte hazánkat is. 
Március 15. A kora reggeli órák az utcán találtak egy ifjút, amint a Pilvax felé rohan. Szemében vad láng, szívében a szabadság vágya égett. Tenni akart, de nem csak ő, a társai is. Össze akarták kovácsolni a magyarokat, egy célért, a célért, amiért érdemes küzdeni, a szabadságért. Egy dal szólt aznap, dal, amely mindenki szívébe erőt öntött. Erőt, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak. Egy eskü volt az a dal, eskü a magyarok istenéhez.
Tizenkettő. Vér nélkül szerzett érvényt tizenkét pontnak, nemcsak a pesti ifjúság, de mindenki más is, aki csatlakozott hozzájuk. Tizenkét pontba szedve állt a követelés, és a hatalom, amely egy szavára nem hallgat, meghajolt a benyújtók tömegének. Apró mégis hatalmas győzelem, rövid mégis időket átívelő.
Három. Mit jelent ez a szám március 15-én? Jelenti számunkra a magyar zászló színeit. Az erő vörösét, a hűség fehérjét és a remény zöldjét. E három szín ott virít ma minden magyar szíve fölött, emlékezve a forradalomra. És e szám jelképezi a magyar nemzet kívánságát: „Legyen béke, szabadság és egyetértés”.

kezdet és kinyilatkoztatás

Üdvözlet a Blognépnek!

Kicsit úgy érzem magam, mint egy élemedett korú nagymama, amikor a fiatalságára gondol vissza, nosztalgiázik kicsit. Pedig nem évezredes dolgokról esik mostan szó, csak hat hónapot tekintünk hátra a múlt örvényében. Az első cseppről lesz szó, ami elindította az eret, és lassan, évek alatt a Ti segítségetekkel, tán hatalmas folyammá duzzad.

    A nyár egyik igen fülledt napja volt, és mint minden lusta, lajhár, meleg kerülő ember, én is a hűvös szobában pocsékoltam az időmet a gépem előtt ülve. Akkor még nem nagyon tudtam, mi fán (vagy esetleg cserjén, vagy lágyszárú egy- esetleg kétszikűn) terem az igazi blog. Csak lubickoltam békésen az internet mocsarában, és hogy volt, hogy nem, eszembe ötlött, hogy az eddigi alkotásaimat napvilágra hozhatnám valahol. De hiába kerestem, hanga alatt, zsombék felett, nem találtam semmi olyan oldalt, ami kínálta volna, hogy: "Gyere ide te tök, itt megmutathatod a tutit". Nyilván nem voltak a google keresés nagymestere, mert amúgy számtalan oldal foglalkozik kisebb nagyobb mértékben ezzel, amiket azóta meg is ismertem. (Legalábbis egy részüket.) Bevallom régebben volt egy blogom, ami még egy esetlen próbálkozásnak nevezhető csupán , és egy katasztrofális Naruto fanfic futott rajta, kemény két olvasóval, akik természetesen a barátnőmék voltak. Ez az oldal, és minden ezzel kapcsolatos iromány vagy törlésre került azóta, vagy a lángok járták körbe haláltusájukat.
   Egy szó mint száz, nem találtam meg amit kerestem, és a hangyagyűszűnyi ismeretemmel a blogger.com kezelése terén eldöntöttem, hogy a magam szórakoztatására, és az idő elütésére létrehozok egy blogot. A külső és a felépítés is merőben más volt és a címen is elagyaltam egy kis időt. Mivel írásos oldalnak készült eredetileg is, a nevében akartam, hogy szerepeljenek a toll és tinta szavak. (Hatalmas leleményességre, kreativitásra és asszociációs készségről tettem tanúbizonyságot ezzel.) Ezért is szerepel az URL címben ez a két varázsige. Nem tudom, hogy jutottam el a mostaniig, de örülök, hogy ez lett.
   A blog igazi célja és küldetése út közben fogalmazódott meg, sok beszélgetés, eszmecsere, nézelődés, gondolkodás után. Rájöttem, hogy mi az, amit kerestem, mi az, amiért megalkottam az oldalt és mi az, amiért (vagy inkább ami ellen) küzdök. Egy mondatban összefoglalom, a most már lassan életfelfogásommá, célommá avanzsálódott meglátásomat. Nem hoztam újat a nap alá, nem spanyolviasz, de számomra fontos:

"A reakciónélküliség öli meg az alkotót."

   Szélsőséges meglátás kicsit, de igaznak vélem. Ha létrehoz valaki valamit, kíváncsi rá a többiek mit gondolnak róla, hisz nem csak magának teremtette. Mi van akkor, ha nem kap semmi választ? Se jót, se rosszat? Nem tudja, mit sikerült jól vagy épp rosszul csinálnia? Egyáltalán van-e rá igény? Semmi. Némaság.Csönd. Hallgatás. Ez szerintem elég sok kezdőnek, sőt akár haladónak is kedvét szegheti. Bár lehet, hogy Cathreen Misery nem értene velem egyet (pár szót beszéltem vele, de lenyűgözött a sajátos látásmódja és szókimondása), de én kitartok emellett. Ezt próbálom megadni az íróknak, költőknek ( mert valamicske behatással csak erre az alkotótevékenységre vagyok). A teret, ahol kibontakozhatnak és fejlődhetnek.
      Az elején én is ettől szenvedtem, mert nem tudtam, hogy amit csinálok jó-e és egyáltalán kell-e valakinek. De szépen lassan szállingóztak az olvasók, levelezőtársak, barátok. Szeretném megköszönni azoknak, akik hideget vagy meleget, de adtak nekem és ezáltal segítették a blog fennmaradását, fejlődését. Elsősorban Emilly Paltonnak, ő volt az, akivel a kezdetekkor összeismerkedtem és megbarátkoztam. És a teljesség igénye nélkül köszönet illeti még E. M. Millert, Frózis Krisztiánt, Debra Vanderweelt, Preil Boglárkát, Nyerec Nikolettet és Simcsik Mónikát. Külön köszönet jár továbbá Daremonak, mert segít Szinay Balázs átverés áldozatainak és mert tökéletesen egyetértek a bejegyzésével, ami a "Kezdő írók bátorításának hiányáról" szól. Végül, de nem utolsó sorban megemlíteném azt, aki nem rég lepett meg egy kritikával (ezzel kapcsolatos élménybeszámolót lehet összehozok a jövőben) a Tollam nyomán a tintáról. Ő Serena Swan. Köpni-nyelni nem tudtam, amikor azt elolvastam, úgy megilletődtem. Hálás vagyok neki nagyon, és másoknak is ajánlom, hogy kérjenek tőle véleményt, mert sokat lehet belőle tanulni. Ő pont azt testesíti meg, amit én is akarok. A reakciót. Azt, hogy tudja az ember, jót csinál.
    Most fél év után úgy érzem, elértem valamit. És tudom, hogy jó úton haladok, csak több energiát kell fektetnem a dologba. Ez a bejegyzés is a tervezetthez képest két napot késett. (Az a fránya internet "konneksön", na meg a fránya nyegleség.) Rövid lezárásként csak annyit:

Köszönöm, hogy velem tartottatok, és remélem a jövőben még sok élményben lesz részünk! 

Színház az egész világ...

Üdvözlet a Blognépnek!

Már régóta él bennem a tisztelet minden olyan tevékenység és azt űző emberek iránt, akik képesek értéket alkotni. (Mindenkinek más és más lehet az érték, ezért inkább úgy mondanám számomra értéket.) Létrehoznak "valamit" a "semmiből",  és képesek eljuttatni azt az emberek szívéhez. Értem ezt például (a teljesség igénye nélkül) a festőkre, szobrászokra, zenészekre, írókra, költőkre, táncosokra és persze a színészere is. Gondolom ti is borzongtatok bele egy-egy melódiába, titeket is ragadott már magával pár sor, láttatok olyan képet vagy szobrot, ami megmozgatta a lelketeket. 

Hogy miért kerül most elő ez a téma? Azért, mert szeretném veletek megosztani egyik élményemet és gondolataimat. Gondolkozzatok el rajta, vagy érezzétek át. Rátok bízom.

     Szeretek színházba járni. Ez egy egyszerű kijelentés, de szükséges "kimondanom", hogy nagyjából elképzelhessétek, ennek a szeretetnek köszönhetően hányszor jártam Dionüszosz termeiben és hány előadást láttam.
    Sok helyen megfordultam már (Víg, operett, Katona József, MüPa és a Nemzeti Színház), és volt részem érthetetlenül modernesített, remekül kivitelezett, elhülyéskedett és nagyszerű darabokban is. Nem mindig tudhatja az ember, hogy amire beül, milyen lesz. Bár, az, hogy milyen híres-neves színészek játszanak benne garancia lehet, de persze a még ismeretlen előadókat sem szabad leírni.
     Ez a sok szó, mind felvezetés volt csupán ahhoz, amit leginkább meg akarok veletek osztani. Tegnap előtt, az az szombaton, a családommal felautóztunk Pestre és elmentünk a Nemzeti Színházba. A darab amit megnéztünk a Cyrano de Bergerac volt. Csak az alap cselekményt tudtam, azt is félig meddig. De amit ott kaptunk...
     Azt hiszem a megfelelő szó a katarzis lenne. Az előadás fantasztikus volt (bár néhol kissé különös vagy nem teljesen érthető), a színészi játék pedig lélegzetelállító. A Cyrano-t játszó színész és még jó pár mellékszereplő is csodálatosan szerepelt. De ezek mind csak elemei voltak az egésznek. Ugyanis a darab csoda volt. Úgy lett megrendezve, hogy a lelked is belesajdult a fájdalomba, együtt nevethettél és szomorkodhattál a karakterekkel. Büszke vagyok rá, hogy nem szoktam sírni, de most nem bírtam megállítani a könnyeimet. Annyira megérintett az, ami a színpadon zajlott, az egész érzelemvilága, hogy eleredtem a könnyeim a szünetben és utána is kicsit.
     Előbb azt mondtam csoda volt. És ezzel nem túloztam. Amit akkor, abban a színházban, azok a szereplők létrehoztak valóságos csoda volt. Az élmény egész este, és még másnap is elkísért (sőt szerintem még sokáig el fog), elgondolkoztam a részeken, átéltem az érzelmeket újra és újra. Érdemes volt megnézni, mert ez az élmény kihagyhatatlan.
    A műsor után volt szerencsém hallgatni (azért nem mondom, hogy beszélgetni, mert én meg se bírtam szólalni, csak csüngeni a szavain) Fehér Tibort, aki a főszerepet játszotta. Egy feltörekvő színész, aki  méltó rá, hogy a jövőben megismerjék a nevét. Érdekes dolgokat mondott a színészetről, színházról, játékról és rendezésről. És sajnos egy elszomorítót is.
    A színházak haldoklanak. Még közel sem az utolsó stádium, de már elindult a lejtőn a dolog. Több Budapesti színházat is felsorolt, ahol az előadóknak azzal kell szembenéznie, hogy a nézőtér szinte üres. Nem azért nem járnak az emberek színházba, mert nem tudnának (tisztelet a kivételnek, most azokról beszélek, akik megengedhetnék maguknak), hanem mert nem érdekli őket, nem akarnak színházba járni, időt szánni rá.
    Szerintem ez elkeserítő. A színészet egy csodálatos alkotó műfaj, és a nézőtéren ülni is varázslatos. Tehát miért lehet ez a hervadás? Ez az érdektelenség? Fel nem foghatom. Hiszen a színházakban, a néző is szinte része a darabnak, az előadást valós időben, abban a másodpercben átélhetjük, amikor megszületik.
    Kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy szerintetek miért lehet, hogy fogy a közönség? Nektek mi a véleményetek mindarról, amit most leírtam? Ti hogy látjátok, élitek meg a dolgokat? Mi volt az a darab, amit sose fogtok elfelejteni?

Köszönöm, hogy elolvastátok, és remélem sikerült titeket egy kicsit megmozgatnom az irányába, hogy színházba járjatok, vagy olyan helyekre, ahol alkotás született.  

Ami utoljára hal meg

Üdvözlet a Blognépnek!

Újabb esős hét köszöntött ránk, így november derekán. Ilyenkor kissé elgondolkozunk, az elménk szövevényes fonalakkal szövi tele a fejünket. Olyan súlyos szavak lebegnek elénk, mint élet, álom, szenvedés, boldogság és remény. Ezeket a gondolatokat öltötte versbe Emilly Palton. Fogadjuk hát szeretettel:

Remény

Ébren fekszem ágyamon, nézek ki az ablakon,

A mindennapi hangokat lelkemből kizárom.

Álmodom egy szép, új világról,

Bensőm megtalált nyugalmáról.

Egy helyről, hol magam lehetek,

Minden álarcom levethetem.

Ahol nincs más, csak boldogság,

Igazság van, nem hiúság.

Lelkünk szenved, rengeteg a méreg,

Az élet átok, melyet ránk mértek.

Mindenkin átgázol, eltapos,

Hát kérdem én, tényleg ez a sors?

Mindent hagyunk és tűrünk,

Beleszólni nem merünk.

Gondolataink fertőző métely,

Szívünkben, lelkünkben még sincs kétely.

Hol az igazi élet, a lét hite,

Mibe kapaszkodjon a megtört lélek?

Ha nincs mellette senki sem,

Ki mutatja meg, merre menjen?

Eltévedünk a nekünk szánt ösvényen,

Segítő kezet kapunk, bár kimérten.

Hiszünk hát a mindenható Istenben,

Kapaszkodunk a halovány reménybe.

Írta: Emilly Palton

Felfoghatatlan nevű településeink

Üdvözlet a Blognépnek!

Jártunkban-keltünkben szoktunk találkozni olyan településekkel, amiknél elgondolkozik az ember: Ki volt az a részeg idióta, aki elnevezte?

Ránézel a névtáblájára és elképzeled, ahogy egy kissé kapatos ember próbálja neked elmagyarázni, hogy hol lakik és te annyit értesz csak: Zsunypuszta. Persze te teljesen értetlenül állsz és megkérdezed inkább még egyszer.. Aztán még egyszer. Az ötödik kérdezésnél jössz csak rá, hogy nem a füled dugult el a reggeli galuskától, hanem tényleg ott lakik. Zsunypusztán. Na ilyen és ehhez hasonló vicces nevű településeket fogok most nektek bemutatni.

Szentmártonkála: szerintem lemaradt egy "sza" a márton után.

Apc: Egésségedre!

Jászágó: ja zsuvicska, meg még nyalóka is

Cserkeszőlő: Na akkor cserkésszük be azt a szőlőt, mert nagyon éhes vagyok!

Jászjákóhalma: Meg dombja, és hegye is.

Alattyán: What is it the "alattyán"? Magyarázd már el ezt egy angolnak. Meg persze magadnak is.

Inácskakuszi: Nem tudom ki az az Inácska, de valahová nagyon kúszik..

Hugyag, Tegec: Ezeket inkább nem kommentálom.

Pornóapáti: Elgondolkodtató szókapcsolat. Ki, miért nevez így el egy települést?

Jászladány: lada, talány, lány... Mi akart ez lenni?

Zagyvarékas: Zagyvaságokat beszélsz kisfiam. Milyen Réka?

Besenyszög: Ez valamiért szöget ütött a fejembe.

Martfű: A kis mocsok! Megmart?

Szajol: Igen. Hozz ety kis papijt.

Óballa: Ó ballada, és regény, végképp nem értem én.

Túrkeve: A túró és a teve szerelemgyereke.

Kétpó: Meg két anyó is.

Gyomaendrőd: Szerintem ez eredetileg egy szidás volt, ami így hangozhatott: Gyom az erdőd!

Nagylapos: A tökéletes tájleírás.

Bánomkert: Vidám lehetett, aki elnevezte.

Kötegyán: Köt egyáltalán?

Méhkerék: Az nem inkább méhkas?

Körösladány: Még egy falu, ami nem tudja mi akart lenni.

Selyp: Kezet foghat Szajollal.

Tápiógyörgye: Nem inkább György tápiója? Vagy csak én ismerem így a birtokos szerkezetet?

és a végére

Karakószörcsök: Meg szürcsöl is. Még külön külön értelme is lenne. Kar. Akó. Ször. Csök. 

Ennyi volt mára, a leleményes magyar településekből. És utólagos bocsánatkérés mindenkitől, akinek a lakhelyét esetleg kissé megtréfáltam.

Költészet, avagy az elhanyagolt műnem

Üdvözlet a Blognépnek!

Mindenki regényt akar írni. 

De hova tűntek a költők?

Mindig is a regények és egyéb epikai műfajok aratták le a babérokat, de kérdem én költő társaim, a mi munkásságunk smafu? Nem alkottak tán nagyokat ebben a műnemben is? Dehogynem! Hogy ezt teljes érvénnyel elismerhessük, pörgessük kicsit vissza az idő kerekét. Nem kell sokat, elég két évszázadot.

1800-as évek eleje. Élt egy ifjú forradalmár, Petőfi kinek versei lángra lobbantották a nép szívét, felperzselték az indulatokat és hamuvá égették az elnyomás láncait. Egyik leghíresebb költeménye csendül fel minden március 15.-én, hisz ki ne szavalta volna már el a Nemzeti dalt? Ki ne lapozta volna fel az irodalom szöveggyűjteményt a XIX. század költői után? Ki ne olvasta volna a Szeptember végént szerelmes bűvölettel? Na és a Feltámadott a tenger? 

Kedves levelező pajtását se felejtsük megemlíteni, hisz episztoláik is méltán ismertek. Arany balladáit zengik az osztályok, lovagolnak Edwárd királlyal, mossák a véres leplet Ágnes asszonnyal, és fejest ugranak a habokba a Hídavatás „áldozataival”. De rímekkel nem csak rövid verseket írt, hanem egész elbeszéléseket is. A Toldi három kötetet is megélt, végig követhettük a nép hősének tetteit, szerelmét és halálát.

 Pörögnek az évek és megszületik Ady Endre, a későbbi bálvány, a sztár költő. Epedtek utána a nők, írásait az egész ország ismerte és szerette. Szemem előtt lebegnek a képek a Disznófejű nagyúrról, a fekete zongoráról és a táncoló párról a bálban. Szívünkbe nyilallnak gonosz szavai az Elbocsájtó szép üzenetben és magunk elé képzeljük a hatalmas Ugart. Rímek, képek, eszközök és kellékek sokasága alkotta vad szimfóniák.

Tragikus végű költő, nevelőszülők, tanári pályára készülés, 32 év? Remélem mindenki keze a magasban kalimpál. Nem szólítok senkit. úgy is tudjátok, hogy József Attila az. Tiszta szívvel írt, szerette Mamáját és mikor 32 éves lett életét vesztette.

Szomorú sorsa volt számos költőnek. Rövid, szegény élet, korai halál, betegségek, szerettek elvesztése. De mindegyikük alkotása a tankönyvek lapjaira került és mind hatalmasat alkotott.

De hagyjuk el a cellulóz és ragasztó iskolai szerelemgyerekét, és közeledjünk a mi jelenünkhöz. Vessük fel a kérdést. Mire használható leginkább a magyar nyelv eszméletlen sokszínűsége? Súgok. A káromkodás csak a második. (a fene vigye el). Az első a rímfaragás. És ki az, akinek a munkássága ezer gyermek (és felnőtt) szemébe csalt könnyeket a nevetéstől? Nem más, mint Romhányi József, vagy, ahogy többen ismerik, a nagy Rímhányó Romhányi.  Mű fordításai közül talán az egyik legkiemelkedőbb a Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki. Hogy miért? Mert olyan nyelvi bravúrok, szófordulatok, és rímek vannak benne, hogy ha bele gebedek se menne nekem ehhez hasonló csoda. Az angol változat nem rímelt. Ezt a varázslatot neki köszönheti nem csak kis hazánk, de az egész világ is, hiszen miután felfedezte az eredeti alkotó, hogy mennyire sikeres rímbe szedve, újraszinkronizáltatta az eredetit Romhányi szövege alapján. Kérem alássan emberek, itt következik az elhunyt zseni előtt a kalap emelés és tapsvihar.

A holt költők társaságát már kivégeztük, most jöjjön napjaink kedvelt gyerekmese remekének, a Túl a Maszathegyennek az alkotója, Varró Dániel. Ajánlom minden kis és nagykorú egyénnek, hogy vegye kezébe ezt a kis mesét (felnőttek álcázhatják esti mese olvasásnak, és maximum a gyerekkel együtt röhögik görögdinnyére magukat). Aki olvasta, tudja, miért ajnározom a mi kis (nagy) Varrónkat. A kalandot, amely a Maszathegyen innen és túl játszódik, rímek szegélyezik az elejétől a végéig humoros masszával (tintával talán?)  leöntve. Majd, miután végighahotázta az ember, mondhatja el magáról, hogy ismeri Szösz nénét, Lecsöppenő Kecsöp Benőt, a Bús Piros vödröt és persze a főhőskéket Johannát és Andrist.

A kronológia végére hagytalak Titeket, Blognépem költői. (A regényíróktól most elnézést kérek, de sustorgok még egy kicsit a versfaragókkal.)Tehát, népem fiai, lányai ott lapul bennetek is a képesség, hogy ilyen varázslatokat hozzatok létre. Remélem, a gyerekkori és iskolás emlékek felelevenítése kedvet adott nektek egy kis farigcsálásra. A kérdésre, hogy "hova tűntek a költők" a válasz: Ide, a mai korba. Átalakulva, megfogyatkozva, de töretlenül. 
Bónuszképpen itt van az én versem, hogy olvashassátok egy mai költő művét is.( Hahaha, jó vicc tudom, de hát valahogy rátok kell tukmálnom az írásaimat, nem?).

A bukott hős balladája

Haldokló szívemnek véres-rémes árnya
Vetül rá a tovatűnt világra.
Tettem mit tettem. Egy korszak lezárult.
A király halott, az ország elárvult.
A koronás fő miért hullt a porba?
Három gyermeke mért követte sorba?
Mert zsarnok volt élte, s zsarnok halála
Hűtlennek vélt véreit ő küldte máglyára.
Sanyargatta népét, éhezett a porja,
Szenvedett a nemes, s annak minden sarja.
Mert a fenség a kincset kalitkába zárta,
Mint sárkány a hegyben, s az a sors várt rája.
Jött egy nemes lovag, aranyban és vértben,
Pajzs a balljában, kard a jobb kezében.
Megállt az úr elött, ráolvasta vétkét,
De király tagadta, hogy hibája e rémkép.
Lesújtott a kard is és a sorsnak árnya
Hisz ezután háború tört rája.
Hadat üzent Észak, Dél és Nyugathon,
Perzselődött minden, csűr, templom, otthon.
Lángban áll a nemzet, vérzik az ország,
Érted tettem népem, s vészt így hoztam rád.
Gyilkoltuk az ellent, elhullt sok barát,
Míg az idegenek ülték győzelmük torát.
Darabjaira hullt hajdani szép Kelet,
Kettő kapott kicsit, egyik egész felet.
Most egymást ölik sorba, romjainkért dúl harc,
Hogy az aranypénzen kié legyen az arc.
Halottszőnyeg borult e sötét világra,
Kardom okozta véres-halotti máglya.
Mert hiába volt zsarnok, ki a trónon ült,
Miatta nem harsant sokáig harcikürt.
Már nincs ország, nincsen nép sem.
Kiirtottak mindent, teljes egészében.
Haldoklom most én is, utolsó a talpon
Így kell hát legyen, hogy a bűnös is haljon.
Por és füst maradt csak, az száll fel az égre.
Új korszak köszönt be, s a réginek vége.

Hollótoll:2016.08.05

Bibliofilek és egyéb ragadozók

Üdvözlet a Blognépnek!

Mostani bejegyzésem témája a könyvek és azon emberek akik előszeretettel fogyasztják őket. Azokról lesz szó, akik séta közben képesek olvasni, akik az utca túloldaláról is kiszúrják a könyvesboltot/könyvtárat, és akik amint megkaparintanak egy könyvet felütik és mélyeket szippantanak a papír és a tinta illatából.

Figyelem! Saját véleményt és tapasztalatot tartalmaz. Bármi nemű túlzás és torzítás az írói szabadság engedélyével történik.

   

 
     Kezdésként egy kis definíció. Milyen furcsa entitások is a bibliofilek? Az idegen szavak szótára szerint: könyvbarátok, könyvgyűjtők. Szerintem ennél összetettebb életformák. Vegyük kezdetnek sorra legfőbb jellemzőiket, amik alapján kiszúrhatod őket a többi ember közül.
     Első és legfontosabb ismertetőjegyük: könyv a kézeben. Ez azonban becsapós. Átmeneti állapotról van szó, ugyanis a könyveik előfordulási helye lehet még a polc is ( nagyon fontos hely), valamint esetlen számukra közelálló emberek háza, táskája, keze. ( erre még visszatérünk később). Ha le akarod tesztelni, hogy tényleg egy bibliofillel van dolgod kétféle képen teheted. Egy: elé teszel egy könyvet és figyeled a reakcióit. Ha a következőket teszi, akkor a teszt sikeres volt. Először érdeklődéssel szemléli az elé helyezett tárgyat. Majd lassan közelebb lép, óvatosan kinyújtja a kezét és megérinti. Egy lágy simogatás után kézbe fogja, kinyitja és az orrához emelve belélegzi a lapok aromáját. Kettő: Könyvvel kapcsolatos témát vetsz fel. Javaslatok: Szerinted az XY film milyen volt? (ezt az esetben alkalmazd, ha tudod, hogy könyvadaptáció. Ilyenkor elhangzik a "könyv jobb volt" mondat). Milyen könyveket olvastál eddig? ( ez esetben nagy a valószínűsége, hogy egy egész listát sorol fel) Mi a kedvenc könyved? (Veszélyes kérdés. Szánj rá minimum egy órát. Annyi idő alatt talán tud dönteni és ki is fejti az okait.) Ha egy egész beszédet akarsz hallani, akkor ez a megfelelő kérdés: Mi jó az olvasásban? ( a legelterjedtebb választ lásd a mellékelt ábrán)   
       Nos, ha a kísérletek pozitív eredménnyel zárultak, akkor tényleg egy bibliofillel van dolgod. Ez esetben légy felkészülve a következő viselkedésformákra és reakciókra:
- Ha együtt sétálsz eggyel az utcán és látótávolságon belül egy könyvesbolt található, merő véletlenségből amellett fogtok elhaladni. Készülj fel a vágyakozó pillantásaira egy-egy "portál" irányába és a mély sóhajokra a "kár, hogy erre most nincs pénzem" -hez hasonló mondatok kíséretében.
- a könyvtárban/könyvesboltban a következő szavak fognak elhangozni a szájából tetszőleges sorrendben: ezt olvastam, ez megvan nekem, ezt meg akarom venni, ezt el akarom olvasni, ez XYnak megvan és kölcsön akarom kérni, ez egy nagyon jó könyv.
- Ha véletlenül (ne adj ég szándékosan) könyvvel kapcsolatos kérdést teszel fel neki, készülj fel rá, hogy a fél napod azzal fog telni, hogy őt hallgatod.
- Ha olvas akkor nincs ott. Ezt érdemes megjegyezni. Ne szólongasd, kérdezgesd, kínálgasd. Másik világban jár és jaj annak, aki félbeszakít egy könyvmolyt olvasás közben. Készülj fel a legrosszabbra, ha megzavartad kedvenc időtöltésében, mert nincs az a őrangyal aki képes megvédeni a haragjától. Ha szerencséd van és egy kevésbé fanatikus példánnyal van dolgod, akkor megúszod szúrós tekintetében való fürdőzéssel.
- Onnan tudod, hogy a közelébe férkőztél és megbízik benned, ha kölcsön ad neked egy könyvet. Megosztja veled egy kincsét és rád bízza a biztonságát. Fogadd el a gesztust. Ilyenkor szokás felajánlani egy cserekönyvet, amit ő is elolvashat. ( ha olvasásra kínál fel neked egy könyvet, akkor nagy az esély, hogy te is bibliofil vagy, vagy azzá akar téged tenni. Vigyázat ragadós!)
- Ha megmutatja a könyvespolcát, légy büszke! Ez a legnagyobb elfogadás jele. Megszelídítetted. De ne feledd, felelősséggel tartozol érte! Tehát gondoskodnod kell könyv utánpótlásról neki.
- Mindegy milyen alkalomból (születésnap, karácsony, évforduló), ha ajándékot akarsz venni a már megszelídített, vagy szelídítésre váró bibliofilnek, nem kell sokat gondolkoznod. A válasz egyszerű: JÓ KÖNYV. Érdemes előtte azért megérdeklődni a kedvenc témáját (fantasy, sci-fi, horror, romantikus, történelmi). Ha ezzel megvagy, irány a könyvesbolt vagy az internet. Figyelem! Amint kibontotta az ajándékát, készülj fel heves ujjongásra, ugrándozásra, ölelésre.
Ha az előbb felsorolt dolgokat észben tartod, boldog kapcsolatot ápolhatsz egy könyvmollyal.
       A fentiekben leírtam a ragadozót, most pedig ismerkedjünk meg a prédával. Külsőre és belsőre igen nagy változatosság jellemzi. Csoportosíthatjuk őket téma és célcsoport szerint is, valamint figyelembe kell venni az írót, kiadót is. Utóbbiak alapján megjósolható, hogy egyes könyvek mennyire lesznek jók avagy rosszak. Ideiglenes lakhelyük a bolt, végleges a polc. Ennek felépítése, összetétele hatalmas tervezést eredménye egyes bibliofileknél. Ennek külön története szokott lenni, amit kétszer is gondold meg, hogy végig akarod-e hallgatni.
     Példaképp megosztom veletek az én könyvespolcom összetételét és történetét. Mivel már oviban tudtam olvasni, ezért természetes volt számomra a könyvek szeretete. Rengeteg mesekönyvünk van, mind a mai napig, de ezek nem az én "kollekcióm" részei, hanem közösek. Enyémek a fantasyk, bár mostanában kacsingatok a thriller és a horror képviselőivel is.     Kezdetben vala a gyerekként kapott könyvek, amelyeket, mint alapműveket tartok számon. Ilyen például a Harry Potter, Eragon, Gyűrűk ura. Ezek képezik az alappilléreit a gyűjteménynek. Azért hívom őket alapnak, mert szerintem ezekkel ismerkedik meg a gyerek/fiatal legelőször, amikor már elég érett hozzá. Ezután jön az ifjúsági kezdőszett: Rúnajelek, Végtelen történet, Éhezők viadala sorozat. A Rúnajelek szerintem kevésbé ismert, de kifejezetten jó könyvnek tartok. Nagy adag skandináv mitológia van benne, ami igazi ínyencség számomra. A Végtelen történet filmben is megjelent. Üzenem annak, aki látta és megszerette, hogy a könyv sokkal jobb. (nem megmondtam, hogy gyakori mondata ez egy bibliofilnek?).  Ahogy nőttem, velem együtt nőtt a polclakók száma is. A kapott kincsek már felnőttesebb témát is megütöttek. Tűz és jég dala eddig megjelent kötetei. ( igazából nem én kaptam, de le stipistopiztam). Ez a sorozat ma már igazi kultusznak örvend. Hatalmas a rajongó tábora, okkal, hiszen egy fantasztikusan megírt, összetett alkotásról van szó. Sorozat is készült belőle, de az nagyban eltér az alapanyagától. Mikor elég nagy lettem, már magam bővítettem a repertoárt Darren Shan írásaival, valamint Fumax és Vöröspöttyös példányokkal. (fentebb említettem a garanciát a jó könyvekre, Na, ezek azok). Város- , Széthullott birodalom- és Lőpormágus-trilógia (ez utóbbi egész friss szerzemény), valamint a Tükör és a Tizenhárom okom volt. (ez utóbbi inkább lélektani). Darran Shan alkot mind felnőtteknek, mind fiataloknak egyaránt. Én eddig még nem olvastam tőle rossz könyvet. Mark Lawrence alkotása pedig humorral és vérrel fűszerezett, iróniával megspékelt utópisztikus fantasy. Magyarázzam még? A Tükör kapott kincs és le a kalappal az írónő előtt, aki megjegyzem magyar. A Tizenhárom okom volt pedig egy eléggé elgondolkodtató történet a tetteinkről és azok következményeiről. Mindegyik könyvet bátran ajánlom a műfaj szerelmeseinek, higgyetek nekem, nem fognak csalódást okozni.
     Miután szépen elbüszkélkedtem a gyűjteményemmel, elmondom, hogy miért vezettelek titeket ilyen mélyen a könyvek, könyvmolyok rejtelmeibe. Mivel nagy valószínűséggel mind beletartoztok (kisebb-nagyobb mértékben) a fentebb említett csoportba, ezért nem lehet idegen nektek a téma. De ha mégis, akkor itt volt az ideje megismerkedni ezekkel a dolgokkal. Ugyanis az írás egyik legfontosabb szabálya: OLVASS! Lehet érdekesen hangzik, de az olvasás (persze a megfelelő műveké) fejleszti a kreativitást, a szókincset és persze feltárja előttetek a különböző írási műfajokat, technikákat. Nem igazán létezik túladagolás és a kutatók még mindig keresik a káros hatásait, eddig eredménytelenül.
     A tanács (és még rengeteg más is) elhangzott, már ha lehet ezt "mondatni" írásban. Szívesen várom a ti véleményeteket, tapasztalatitokat, kedvenc könyveiteket vagy esetleg a saját gyűjteményetekről pár szót.
 
   

További kellemes őszelőt és jó olvasást!

Breaking News

Üdvözlet a Blognépnek!

Friss hírekkel érkeztem hozzátok. Pár újítást, fejlesztést, könnyítést fogok eszközölni a blogon, hogy nektek egyszerűbb legyen megtalálni dolgokat.

Új oldalak lesznek megtalálhatóak jobb oldalt:

- Írók műve

Az összes írónk alkotása egy helyen, személyekre bontva, linkekkel a bejegyzésekhez, amikben helyet kaptak. Kivéve a regények, ugyanis minden regény külön oldalt fog kapni.

- E. M. Miller: A szövetség

Itt olvashatjátok el az eddig felrakott fejezeteket.

-  Inter juh

Akinek az alkotását már feltettem, kap pár kérdést. Így jobban megismerhetjük egymást. Havonta csapok le új áldozatra, szóval reszkessen a Blognép muhaha.

További kellemes szórakozást a blogon!

Az álmok lehulló cseppjei

Üdvözlet a Blognépnek!

Gondolom, nektek is volt már sokszor olyan álmotok, amire felkelve emlékeztetek. Lehettek azok érdekes kalandok, ijesztő menekülések vagy akár hatalmas blődségek is, amikből egy-egy foszlány vagy képkocka megmaradt ébredés után. Én ezekről szeretnék kicsit mesélni.

     Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek eléggé élénk a fantáziája. Eme képességnek köszönhetően az álmaim mindig mozgalmasak és úgy érzem magam, mintha egy kalandfilmbe csöppentem volna. Sokszor üldöztek már (hurrikán, T-rex, viking horda), párszor meg is támadtak (volt mikor a maffia, sőt már Jaime Lannister is kergetett a kertünkben egy számszeríjjal), de legtöbbször vidáman ébredek. Álomfejtők kezdhettek agyalni, hogy milyen mentális betegség okozhatja azt, hogy már álmodtam rajzfilm quetzalcoatlus-t pizzával etető gyerekekkel is.

      Fel a kezekkel az, aki megpróbálta már papírra vetni az éjszaka képeit. Igen, én is jelentkezem, méghozzá két teljes manccsal. Mert ki ne akarná az össze-vissza zagyvaságot egy jól formázható masszává gyúrni? Eddigi próbálkozásaim zöme kudarcba fulladt. Ugyanis az álom engem szinte mindig egy regényt ihlet meg. Tudni kell rólam, hogy arra a kérdésre, hogy tud-e Hollótoll regényt írni? a válasz az, hogy: szeretne. Mivelhogy eddig hiába fogtam hosszabb történetek kibontásába, valahogy mindig elvesztem a karakterek, események és egyebek tengerében. De remélem egyszer összejön, és akkor megoszthatom veletek.
     Kellemes álmok bőven akadnak. Én is álmodtam már csodaszép utcákról, fantáziavilágokról, hősökről (nem egyszer én magam voltam az), sőt egyszer még meg is csókolt egy lovag. Majd mucikámnak hívott anyum hangján és felébredtem, de az már más tészta.
     Mind ismeritek azonban a másik végletet is. Amikor az álom se nem kellemes, se nem jó. Amikor szörnyű teremtmények és katasztrofális események játszódnak le benne, és ti semmit sem tehettek ellene. Amikor moccanni sem bírtok a rémülettől vagy fájdalomtól. Sajnos az álomnak van ilyen arca is. És ezzel az arccal nem szívesen nézünk szembe. Szerencsére ezek közül nem sokra emlékszem (remélem ti sem), bár ami megmaradt az beleégett az elmémbe. Ezekről nem szívesen beszélünk, nehogy kivesézzék és pszichológiai következtetéseket vonjanak le, pedig nem gyogyós az illető, hanem csak az esti pizza feküdte meg a gyomrát. Bár ha tényleg van valami mentális háttere, az is megesik, de nem vagyok elmeszakártő, ezért ebbe nem mennék be.
     Kiskoromban a negyediken laktunk Budapest egyik sokemeletes házában, a Liget mellett. Nagyon féltem a magasságtól és ez a tériszony behálózta az álmaimat is.  Néha az emeletről estem le, majd a landolás előtt megálltam, volt, mikor egy lépcsőház belsejében zuhantam és zuhantam és zuhantam egész a végtelenségig. A költözés óta szerencsére csak egyszer álmodtam ilyet, de sajnos a rémek mind a mai napig beférkőznek az éjszaka nyugalmába. Nemrég álmomban erősen lábon böködött valami, ami a mosógépből nyúlt ki ronda, aszott kezével. Ezt a böködést viszont a valóságban is éreztem, amitől kissé kinyitottam a szememet. Azt hittem édesanyám kelteget (mellesleg, nem így szokott), és egy guggoló alakot láttam a szempilláimon keresztül. Amikor azonban teljesen kinyitottam a szemem, senki nem volt ott. Elképzelhetitek mennyire megijedtem attól, hogy valami az álmomon keresztül hozzám ért. Napokig eléggé zaklatott voltam, de amikor elmondtam anyumnak azt felelte, valószínűleg izomrángás volt. Persze. A combomon. Mikor maximum a vádlim szokott görcsölni. Minden esetre ezt felvettem a "fura dolgok" listájára.
      Az egyik legrosszabb álmom azonban az volt, amikor egyik barátnőm haláláról álmodtam. A hirtelen jött katasztrófa, a tehetetlenség nagyon megrázott. Miután kipattantam az ágyból leizzadva, zihálva odafutottam hozzá és szorosan átöleltem. Egész addig nem engedtem el, amíg el nem meséltem neki az álmomat. Hiszen ha elmondod az álmod, nem válhat valóra, igaz? Lehet ezért ragadtam még aznap tollat és írtam ki magamból az álmot egy vers formájában. Azért, hogy semmiképp se válhasson valóra.
      Mint látjátok az álmok tengere bőséges. Magával ragad, elnyel, lehúz. Néha varázslatos, néha háborgó. De egy biztos. Képes ihletet adni és az ihletet mindig meg kell ragadni.
      Zárásképp megosztanám veletek a rémálmom szülte versemet és bátorítanálak titeket arra, hogy meséljetek ti is az álmaitokról, osszátok meg velem/velünk az ilyesfajta írásaitokat.

Elhibázott célkereszt

Íjlövés, húrpengetés,

Hallik az erdőn át.

Nyíl röpül, száj örül,

Mert gyakorol négy barát.

Vált helyet és jót nevet

Mind a négy, ha talál.
Nagy kacaj, víg a dal,
Ha egy vessző tovaszáll.

Hull levél és fúj a szél,

Őszben játszik a táj.
Zeng avar, s jő a baj,
És nem lesz ugyanaz már.

Bong ideg és nyíl rezeg,

Kör közepébe váj.
Haj mi lesz? Mond mi lesz?
Ha más célpontra talál?

Rossz lépés, gyors eresztés,
Siklik az égen át.
S nem örül, felhördül.
Zokog a három barát.

Nyíl talált. Jaj, hol talált?
Ím, földre hull egy lány.
Körbe áll, sírva áll,
És arcuk oly halovány. 

Oh, kis szív, dobog te, míg
Télbe fordul a nyár!
Átlőve, megtörve
Csak egy-kettőt dobban már.

És halk sóhaj, végóhaj,
Szól még pár szót az egy.
Búcsúzik, könnyezik
Tudja, nagy útra megy.

Ott van még, mosolyog még
Három között a lány,
Nincs ott már, máshol jár
Az élet túloldalán.

Hollótoll:2015.10… 

    

Blogkenyér

Üdvözletem a Blognépnek!

A versennyel és az alkotásokkal kapcsolatban írok most nektek, valamint pár személyes gondolat is helyet kap a bejegyzésben.

      Mint tudjátok, hamarosan letelik a két hét, amit a versenyre szabtam ki. Mivel senki nem nagyon tolongott, hogy leadjon valami versenyművet (bevallom én is épp hogy csak elkezdtem), ezért kitolom még két héttel. Tehát az új határidő: szeptember 7.-e. Még elég álmatag a kis csapatunk, de remélem érkezik pár alkotás, ha nem, hát üsse kavics, nyújtjuk tovább.
      A téma változatlan marad, mert elég sok oldalról megfoghatónak találom, így mindenféle remekmű születhet. Nem azt mondom, hogy a főszereplőtöket hívják Páránának, csak annyi a feladat, hogy legyen benne mint motívum vagy fontosabb elem. Ha sokaknak gondot okozz, nyugodtan dobjatok meg egy emaillal.
     Majd három hete (hogy telik az idő) kaptam egy alkotást, amit meg is osztottam veletek. Sajnos senki nem reflektált rá semmit, pedig biztos jól esett volna Uadzsetnek. A Tollam nyomán a tinta egy interaktív blog, tehát ne csak én koptassam a klaviatúrát. Szeretném ha Ti is hozzátennétek közösségünk fejlődéséhez, hogy olyanná válhasson a csoport, amilyennek megálmodtam és aminek mindenki szívesen a tagja. Igaz, én sem véleményeztem az írását, amit utólagosan be is pótolok. A "kritikámat" olvashatjátok majd az augusztus elseji  Az első alkotás című bejegyzés alatt megjegyzésként.
     De nem csak hurrogni jöttem. Szeretném megköszönni a támogatást és kedves szavakat. Jól esett a biztatásaitokat olvasni, és tudni, hogy fontos a blog. Büszke vagyok arra amit eddig elértünk, és arra amit elérhetünk. Köszönöm mindenkinek. 
     Két hónappal ezelőtt nyitotta meg kapuit a blog és ennek örömére egy kis visszatekintő az eredményeinkre:  
- Az első hónap néma tengerébe két új tag is "kacsázott" hullámokat keltve az addig sima vízen
- Kaptam pár szívet melengető kritikát három másik blogon is. (sokatok onnan talált ide)
- Megérkezett az első fantasztikus alkotás egy őszvégi novella képében
- Tovább bővült a mi kis Blognépünk
- Végezetül egy versenybe fogtunk bele, ami még eléggé döcög, de majd egyenesbe jön. 
     Miután végigvettük a múltat kacsingassunk egy kicsit csábos Jövő kisasszonyra. A közeljövőben felkerül egy újabb alkotás, ami egy regény első fejezete lesz. A folytatásokat majd remélhetőleg folyamatosan kapjuk, de akit első kézből érdekel a dolog, az megtalálja az író blogján is. Én is szándékszom feltenni pár alkotásomat, hogy megismerhessétek a bloggeretek írásait, és hogy ti is kedvet kapjatok a műveitek elküldésére. Továbbá ha minden jól megy, akkor egy program is kerül a kilátásba augusztus vége felé.
     Ennyi lett volna most a Blogkenyér. Terveim szerint havonta lesz egy ilyen kis előre-hátra tekingetés, egy kis "nass" az elkövetkezendő hóra. Hisz tudjátok: "kenyeret és cirkuszt". Bár itt inkább "kenyeret és alkotást". 

Utólag is kellemes Szent István napokat mindenkinek!

   

Az első alkotás

Üdvözlet a Blognépnek! 

Ma egy e-mailt  kaptam egy Uadzset nevezetű illetőtől. Dicséretek mellett, amit most szeretnék megköszönni neki, mellékelt egy novellát.
Miután elolvastam, úgy döntöttem azonnal megosztom veletek, hogy ti is élvezhessétek, elgondolkodhassatok rajta és átérezhessétek a mondanivalóját.
Fogadjátok sok szeretettel:

November

Egy fiatal legény sétált hangtalanul az avarral borított földúton.
Lépteivel épp csak akkora zajt okozott, akár egy hópihe a földet érésekor. Fejét lehajtva ballagott, s az útjába kerülő leveleket szemlélte, melyeket immáron útjukra küldtek a fák, noha tudják, választ sose kapnak rájuk. Belepi őket a dér, a hó, elveszítik varázslatos színeiket, s tavaszra eltűnnek az óévvel együtt a múló időben.

A legény megállt, feltekintett az égre. A napsugarak mind gyengébbé, haloványabbá váltak, a szél is egyre csípősebbé változott az utóbbi napokban. Már nyomát sem lehetett látni az egy hónappal ezelőtti jó időnek, nem lehetett hallani az akkori madárcsicsergést, csupán a varjak kárörvendő és egyben vészjósló károgását. Valami néma szomorúság úszott a levegőben, ami összeszorította a vándor szívét is.

Leült egy fa alá, felemelte a földről az egyik levelet, csavargatta, fordítgatta, figyelte az erezetet, mely valamikor az életet jelentette, most viszont már a halál kapaszkodójává vált, és közben türelmesen várt. Estére kellett a megbeszélt helyre érkeznie, ideje akadt még bőven.

Talán egy óra telhetett el így, mikor a távolban megpillantott egy alakot közeledni. Lassan, egy botra támaszkodva jött, kezében virágot tartott, barna kalapjába sárga levelet ejtett az egyik nyárfa. A legény érdeklődve figyelte az idős urat, akinek már hófehérré változtatta haját az idő és a temérdek gond. Nehézkesen lépegetett, olykor-olykor megállt, hogy kicsit kifújja magát, de mindig újra és újra elindult, hogy elérhesse célját. Elhaladt a legény mellett is, akinek felkeltette figyelmét a korosodó ember, így hát utána ballagott ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy korábban jött.

Az út végén egy kapu várt rájuk, mely átjáró volt a holtak birodalmába.

A legényke kissé megborzongott eme ismeretlenül ismerős világ bejáratánál, de továbbra is követte azt az embert, aki céltudatosan ment tovább. Több száz sír előtt elhaladtak, míg végül megálltak az egyiknél, mely a temető legvégében pihent. Az idős úr letette a sírra az eddig kezében szorongatott kis virágot, majd nehézkesen leült a közeli padra, melyet valamikor még ő készített, és csak meredt maga elé.

– Rég volt már, Ilonka – suttogta. – Bizony, nagyon megváltozott a világ – sóhajtott, majd előkereste zsebéből a pipáját, és rágyújtott.

Egy darabig figyelte a megszülető, és szinte abban a pillanatban el is haló füstkarikákat, később pedig az előtte heverő sírra nézett, de valójában tekintete a múlt messzeségeibe révedt. Azonban gondolatai megfoghatatlanná váltak, hiába szeretett volna belekapaszkodni egy-egy emlékképbe, valahányszor megpróbált utánanyúlni, az szertefoszlott kezei között, és nem maradt semmi az ürességen kívül. Fel-felvillantak emlékképek lelki szemei előtt, de egyikből sem kerekedett ki történet, egyik sem kapcsolódott a másikhoz. Mintha a múlt ráeresztette volna a feledés egereit az emlékezet naptárára.

A legény, aki ott állt a pad mögött, nem mert megmozdulni sem, még a szelet is csendre intette, nehogy megzavarja mély töprengésében a pipázgató embert.

Hirtelen megroppant egy ág, és a varázslat is megszűnt. Valaki közeledett.

– Maga az, Józsi? – lépett az idős úr mellé egy alacsony, hajlott derekú, fekete ruhájú és fehér hajú asszony, kinek fejét kendő fedte. – Meglátogatja Ilonkát?

– Aggyisten, Maris – bökte meg a kalapját üdvözlésképpen. – Gondúltam, kigyüvök. Már nem volt otthun maradásom.

– Ismerem az ilyent – bólintott a nő. – Én is kigyüttem a fiamhoz. Tíz esztendeje temettük… – Egy könnycseppet törölt le az arcáról.

– És az unokák?

– Nem is néznek felém – legyintett keserűen. – Ki törődik ma már a vén nagymamával? Örülhetek, ha ünnepekkor meghínak.

Az öreg kifújta a füstöt, és maga elé nézve merengett.

– Hát, így vagyon ez. Más világban élünk.

Hallgattak. Más világ… Ez a két szó ottmaradt közöttük, beférkőzött mindannyiuk gondolataiba. Idősek voltak, túl idősek. Özvegyek, magányosak, senki sem foglalkozott már velük.

– Túl sokat éltünk már, Maris – törte meg a csendet Józsi bácsi. – Én már átléptem a kilencvenet. Többet éltem, mint megboldogút édösapám. Te pedig csak egy-két évvel vagy nálam fiatalabb. A mi korunkból már mindenki idekünn fekszik – bökött pipájával a sírok felé. – Többen várnak a túlvilágon, mint ahányan ideát.

A nő nem válaszolt azonnal. Egy darabig a messzeséget nézte, majd tekintete megállapodott az előtte ülő ember barna kalapján.

– Én holnap elmegyek – motyogta halkan. – Valami otthunba helyeznek a gyerekek, nyűg vagyok nékik. Búcsúzni gyüttem. Úgy vélekszem, már nem látom meg a tavaszt…

Az öreg komoran bólintott.

– Mindennek elgyün a maga ideje.

A nő szomorúan elmosolyodott, majd leült a padra ő is.

Az árnyékok időközben megnyúltak, a szürkület végigsuhant láthatatlan szárnyaival a tájon, és egybemosta a színeket a világon. A csend elmélyült, mintha ő maga is aludni készült volna, mikor az éjszaka teríteni kezdte fekete takaróját.

Ekkor az idős ember a zsebébe nyúlt, s egy apró mécsest húzott elő belőle egy gyufa kíséretében. Meggyújtotta a kanócot, majd a gyertyát lehelyezte a fejfa mellé a földre. Szinte megbabonázva figyelték mind a ketten a táncoló lángocskát, ahogy fényből kis udvart rak maga köré.

Szél sem rezdült, a nem messze lévő óriás platánfa lombja mégis suttogni kezdte titkait a hunyorgó csillagoknak. Lassan kivirágzott az égbolt, és a Tejút fehér sávja mindinkább kifehéredett.

– Láttam, Maris, már nincs meg a szüleid sírja… – szólalt meg Józsi bácsi.

– Nem tudtam újból megváltani – felelt csendesen. – Túl sokba kerül az örök nyugalom, az unokákat pedig nem érdekelte.

Az öreg mindentudóan bólintott.

– Ez így van rendjén. Előbb-utóbb elfelednek mindenkit.

– Fiadról azóta se tudtál meg semmit?

– Idegen honban fekszik, isten nyugosztalja – vetett keresztet az öreg.

– Az az ostoba háború… – sóhajtott a nő. – Ilonka is ebbe roppant bele.

– Ami történt, megtörtént – fújt ki egy újabb füstkarikát. – Ebbe nekünk igazán nincs beleszólásunk. A fiú menni akart, hát ment. – Kicsorduló könnyét hagyta végig folyni az arcán.

Megint hallgattak. Túl sok fájdalmas emlék ült közéjük ahhoz, hogy továbbra is beszélgessenek, mintha mi sem történt volna. Az öregember fiára gondolt, ki egy tömegsírban fekszik valahol, és feleségére, kinek ma gyertyát gyújtott. Az asszonynak a férje jutott eszébe, aki egy baleset áldozata lett, valamint unokái, dédunokái, kik elfeledték már.

Maris nehézkesen felállt.

– Isten áldjon, Józsi. Majd még találkozunk.

– Ég veled, Maris – bökte meg búcsúzásképp a kalapját, ahogy mindig is tette. Mintha nem örökre szólna a búcsú.

Az asszony lassan elindult, majd még egyszer visszanézett.

– Közeleg a tél…

Az idős úr még maradt egy kicsit, majd nagy nehezen felkelt, és lassan elindult visszafelé. Úgy érezte, mintha éveket öregedett volna egyetlen este alatt a temérdek emlék hatására. Felnézett a hunyorgó csillagokra, majd botjára támaszkodva ballagott tovább.

– Közeleg a tél… – suttogta, és csak most kezdte érteni igazán, hogy mit is jelent ez.
Olyan komótosan, kissé lomhán lépkedett, mintha maga lenne a megtestesült idő…

A legény, ki az egésznek szem- és fültanúja volt, még hosszasan ácsorgott a sírok mellett. Figyelte a kis gyertyaláng lobogását, lassú halódását. Leült ő is a kis padra, és onnan szemlélte a világot.

– Milyen törékenyek is az emberek, és milyen ostobák. Én nem feledek el senkit. Lerombolhatják a sírokat, elfelejthetik az embereket, de én sohasem fogom.

A kis láng egy utolsót lobbant, majd kihunyt. A legény felállt, és elindult oda, ahol már várták.

A völgyben egy apró kis tábortűz égett, és mellette egy vénséges vénember ült, sűrű, ködből font ruhája úgy keringett, tekeredett körülötte, mint megannyi kígyó. Ősz hajában falevelek hintáztak, tölgyfabotján szőlő, szilva, körte faragványok ékeskedtek, és a bot kampós végén apró csengő csilingelt. Vállán átvetve egy tarisznyát cipelt, oldalán kulacs lógott, benne édes borral, lábai előtt pedig ott feküdt a Szél, mint valami hűséges kutya.

– Késtél – mordult rá az érkező fiúra.

– Bocsásson meg, apám, de a temetőben voltam.

Az öreg elgondolkodva végigsimított méteres szakállán, majd megenyhülve bólintott.

– Rendben van. Jól tetted. Neked, fiam, ismerned kell az elmúlást, elvégre tiéd a legnehezebb munka. Fivéreid már mind teljesítették a rájuk kiszabott feladatokat, most rajtad a sor.

– Igen, apám – hajolt meg.

– Indulj hát, November, és készítsd fel a világot a közelgő Télre – szólt fennhangon, majd odanyújtotta a legénynek a botot.

A fiú átvette, mire megszólalt a kampó végén lévő csengettyű. Hangja végigszállt a vidéken, Szél a hátára vette, dobálta ide-oda, s aki csak meghallotta, megborzongott. A madarak összébb húzták magukat, a rókák igyekeztek vissza a vackukba, a fák összesúgtak, és az embereket is kirázta a hideg, bár nem tudták, hogy mitől. November pedig elindult, hogy bejárja a környéket, néma léptei nyomán megkeményedett a talaj és dér lepte be a fűszálakat. Előtte loholt a Szél, megrázta itt is, ott is az ágakat, hogy az utolsó levelek is lehulljanak, ő pedig álomba ringathassa a fákat, melyből sosem lehet tudni, lesz-e valaha is ébredés.

Az öregember még nézte egy darabig, majd felsóhajtott.

– Közeleg a Tél. Nekem már nincs több dolgom. – Amint ezt kimondta, köddé változott az idős Ősz, és szétterült a tájon, hogy eggyé váljon a természet örök körforgásával.

írta:Uadzset