Üdvözlet a Blognépnek!
Újabb esős hét köszöntött ránk, így november derekán. Ilyenkor kissé elgondolkozunk, az elménk szövevényes fonalakkal szövi tele a fejünket. Olyan súlyos szavak lebegnek elénk, mint élet, álom, szenvedés, boldogság és remény. Ezeket a gondolatokat öltötte versbe Emilly Palton. Fogadjuk hát szeretettel:
Remény
Ébren fekszem ágyamon, nézek ki az ablakon,
A mindennapi hangokat lelkemből kizárom.
Álmodom egy szép, új világról,
Bensőm megtalált nyugalmáról.
Egy helyről, hol magam lehetek,
Minden álarcom levethetem.
Ahol nincs más, csak boldogság,
Igazság van, nem hiúság.
Lelkünk szenved, rengeteg a méreg,
Az élet átok, melyet ránk mértek.
Mindenkin átgázol, eltapos,
Hát kérdem én, tényleg ez a sors?
Mindent hagyunk és tűrünk,
Beleszólni nem merünk.
Gondolataink fertőző métely,
Szívünkben, lelkünkben még sincs kétely.
Hol az igazi élet, a lét hite,
Mibe kapaszkodjon a megtört lélek?
Ha nincs mellette senki sem,
Ki mutatja meg, merre menjen?
Eltévedünk a nekünk szánt ösvényen,
Segítő kezet kapunk, bár kimérten.
Hiszünk hát a mindenható Istenben,
Kapaszkodunk a halovány reménybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése