A VÍRUS: 3.Fejezet: 8-11 vége

Üdvözlet a Blognépnek!

Mint láthattátok, egy kis hiba csúszott a rendszerbe és szerdán nem jelent meg (illetve üresen jelent meg) a 3. fejezet befejezése. Köszönöm, hogy szóltatok a problémáról, (nem igazán voltam gépközelben az elmúlt napokban, így lehetett, hogy nem vettem észre azonnal).  

Köszönöm a türelmeteket! Minden további teketória nélkül következzék a az utolsó felvonás:

8.

Bevonultunk az előadóterembe. Nem messze volt attól a teremtől, ahol ettünk. Egy pillanatra elvonultunk egy másik előtt, félig nyitva hagyva az ajtó, és én belestem. Hatalmas monitorok, villogtak. Látni véltem a világűrt, és szerintem a Földet is. Mariann és Andrea mellettem nagyot csuklottak a meglepetés súlya alatt. Milo meglátta, hogy befelé lesünk, és hirtelen becsapta az orrunk előtt az ajtót. Befelé terelt a terembe. Főiskolai éveim alatti előadótermek hangulatára emlékeztetett a terem. Dobogóra fellépett Tim.  Ahol asztal, székek álltak, egy hatalmas kivetítővel.  Mindenki leült. Tim előrelépett. Újból erős fejfájás lett úrrá rajtunk.

– Eljött az idő hogy megtudjátok, miért kerültetek ide! Még egyszer bocsánat azért, amilyen körülmények között idekerültetek. Idővel megszokjátok a helyet, a légkört,stb. Látom, hogy ismét fejfájás kerülget titeket. A hely mikroklímája miatt van.  Ezt is megtudjátok, hogy miért. Azzal kellene, kezdenem, hogy miféle helyen is vagytok, és ki is vagyok valójában.

– Az jó lenne! – halkan válaszolt rá Gábor. Tim nem foglalkozott vele.

– De bármit is mondanék, hallgassuk meg Évát, mert ha lehet így mondani, miatta vagytok itt.

Rám néztek. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Tim intett, és én felléptem a pódiumra. Valaki lekapcsolta a villanyt, semmit sem láttam belőlük. Én néztem őket, ők láttak engem és a sötétségben biztosra vettem, árgus szemekkel bámulnak engem. Gondoltam magamban annyira feszült a levegő körülöttem, körülöttük hogy éreztem levegőt is elfelejtenek venni. Rá néztem Timre. Bátorító mosolyt küldött felém. Az én mosolyom már nem volt annyira eredeti.  Többször elcsuklott a hangom, mire végre érdemes mondatot ki tudtam nyögni.   Legnagyobb kérés az volt továbbra is, hol is kezdjem.

– Vissza kell mennünk az időben. – Vágtam bele. – Még hozzá húsz évet. Vagy annál kissé korábra. Hét éves voltam, mikor a nagyanyám elég furcsa meséket mondott el nekem. Mindig úgy kezdte a bevezetést, hogy nem az ő agyszüleménye, amit hallok az a valóság. Féltem, a meséi alatt. Történetei nem szóltak másról, mint a világűrről, és a benne élő világról. Bolygókról, és a bolygón élő lényekről, kik rendszeresen látogatnak minket: embereket. – Nem láttam őket, de így is tudtam feszülten hallgatják minden egyes kiejtett szavamat. – Aztán eltelt jó pár év, amikor eltűnt. Nem tudtunk róla semmit napokig, mikor is beállítottak hozzánk. Férfiak voltak, és közölték, nagyanyám meghalt rejtélyes módon. A temetése ugyanolyan rejtélyesen történt.

Tim megfogta a vállam, és leintett. Láttam, hogy kezével int. Anyu lépett fel. Láttam anyu tekintetén az értelmetlenséget. Tim hozzáhajolt, valamit súgott a fülébe. Anyu bólintott.

– Most hallgassuk meg, Éva édesanyja történetét.

Mivel senki sem mondta, hogy távozzam. Maradtam.

– Gyerekoromban kezdődött minden. El-eltűnt anyám. Hiába kérdeztem hová lett, a válasz mindig ugyan az volt. Dolgom volt. Nekem is, mint lányomnak a gyerekoromban furcsa meséket mondott el. Mind ugyan arról szólt. A világűrről, és benne élő humanoid típusú, nem humanoid lényekről, melyek különböző galaxisokban élnek, és ha úgy tartja kedvük, meglátogatnak minket. Teltek, múltak az évek, megszülettek a lányok, anyám eltűnt, aztán előkerült. Végül kilencvenhat őszén, egy novemberi nap, végleg elveszett. Az akkor még nagyon fiatal Tim Night érkezett hozzánk, kíséretben, hogy elmondja anyám meghalt, különös mód. Hogy mi volt ez, a mai napig nem tudom. a temetésesre csak én mehettem el. Csak ők voltak ott. A mai napig választ várok, hogy megmagyarázza nekem, mi történt akkor az anyámmal.

Tim előre lépett.

– Egyszer eljön a nap, mikor mindenre fény derül. Most hallgassuk tovább Évát.

– Hetekkel ezelőtt valami arra késztetett, másszak fel a padlásra, és kutassak. Ráleltem nagyanyám ládájára.  Lehoztam, otthagytam, ahogy bevittem a szobámba. Egy esős nap, kinyitottam. Amit találtam, megdöbbentett. Még jó, hogy ültem. Papírokat találtam, képeket, melyekről olyan dolgok köszöntöttek rám, amiben sosem hittem. Találtam még egy névjegyet, melyen egy telefonszám szerepelt, egy beléptető kártyát, melynek nem lett volna szabad még létezni a dátum kiállítása idejében. Felhívtam a számot. Tim vette fel. Megbeszéltünk egy találkozót. Közben még egyszer belenéztem a nagyanyám ládájába, s megtaláltam a nekem írt végrendeletét, mely arról szólt, hogy az örökség révén bekerültem egy szervezetbe, szervezetbe, mely a világűr… kutatásával foglalkozik. Másként. Fel kellett hagynom az addig életemmel, fel kellett mondanom. Volt egy kikötés. Attilának velem kell tartania, úgy hogy az ő élete is fenekestül felfordult. Volt egy záradéka a rendelkezésnek. Amiben kiköti, hogy a barátaimnak is velem kell tartania a Szervezetbe. Ezért vagytok itt.

Síri csend fogata a bejelentésünket. tíz perc némaságba telt el, mire válaszolni tudtak. Természetesen Gábor volt a főkérdező.

– Hogy mi van?

Tim szólalt meg.

– Na mielőtt elkalandozna a fantáziánk, én is elmondok egy történetet,hogy minden érthető legyen abból, amit elmondtak nekünk.

A két anyahajó egyre jobban közeledett a végcélja a Föld felé.

9.

Tim körbe nézett. Szerintem többet látott a többiekből, mint mi ketten az anyámmal. Én mindig csak a sötétséget láttam. Tippelni tudtam abban, hogy hol vannak a többiek, és mit csinálnak éppen. Ha én lettem volna a helyükbe, és nem állok itt kint idegesen, az érdeklődéstől, feszült idegállapotban lévén, belepréseltem volna jól magam a székbe.  Zakatolhatott az agyuk, gondolkodhattak az elhangzottakon. És akkor jön még egy zavart magyarázat, amit nem tudnak hova tenni majd. Bennem már teljes mértékben összeállt a dolog, de nem voltam hajlandó elárulni Timnek. Rájöttem ki ő is valójában, hova kerültünk, és milyen örökséget hagyott rám a nagyanyám. Valahonnan a mélyről hallottam Tim hangját.

– Tudom, zavaros még az egész, amit eddig hallottatok! Mindjárt nem lesz az, világosság gyúl az elmétekben. De most figyelmeztetek mindenkit, innen már nincs visszaút, belekerültek az örvénybe, mely maga után húz titeket a mélybe. Mint hallottátok, Éva révén részesei lettetek az örökségének.

– Marhára örülök neki! Meghatódottságot nem tudok szóhoz jutni!

– Örülök Gábor, hogy ismét véleményed van!

Nagyon dühös voltam rá.

– Nem is tudom, hol kezdjem! Tudom, az elején kellene! Millió éveket kellene visszamenni az időben, a világűr és a Föld kialakulásig. De talán addig nem megyek vissza, a tényekkel mindenki tisztában van. Csak az őskorig megyek vissza. Az ember vándorolni kezdet, elnépesítve a Földet. Neander völgyi embertől, egészen a homo sapiensig. Egyes feltevések szerint a homo sapiens kiirtotta a Neander völgyieket. De nem erről akarok beszélni. Mikor az ember megismerkedett a környezettel, a természettel, történt valami. Valami, amit sokan csak fikciónak tartanak. Távoli galaxisokról érkeztek lények, kik tanították az embereket, tanítóvá fogadták őket. Teltek múlt az évek, és olyat mutattak a lények a fejlődésben lévő embereknek, melytől " tátva maradt" a szájuk. Egy vonalat, mely az egész világot behálózza. Vigyáznak rá, a lények, mert fontos részük van abban, hogy az ember, emberré vált. E vonalak behálózzák Magyarországot is.

Valaki felnevetett. Tippelnem sem kellett ki az.

– A Ley - vonalak? Ne röhögtess, ember! Magyarországon nincs is ilyen!

– Az egész világot behálózó energiacsatornák!

– Persze!  Leszállt egy csészealj, kiszállt belőle egy marslakó, majd magyarázatba kezdett, Neoliti embereknek!  Ide és ide ültesd, ezt és ezt, öntözni sem kell, mert a földanya energiája táplálja azt. –   Gábor ránk nézett, majd abbahagyta a nevetést, miután rájött, mi nem tartjuk annyira viccesnek a dolgot. – Ez most komoly? Hallottam róluk, mesének tartottam az egészet. Sosem hittem a létezésükbe, mint ahogy abban sem hittem, hogy rajtunk kívül léteznek más értelmesebb lények a kozmoszban. Ugye erre akartál kilyukadni, szépfiú?

– Pedig muszáj lesz hinned bennük, szépfiú! Az életeddel játszol! – Mordult rá Tim!

– Aha! Azt akarod bemagyarázni nekem, hogy az ufók magyarázták el, azt is az ősembernek, hogyan kell a barlangrajzokat festeni? Tovább megyek! Itt és most, a huszonegyedik század közepén, köztünk járnak az újkőkori emberek? Elég tré lehet az állapotuk!

– Szóval sem mondtam, hogy még léteznek!

– Ez jó! Nyolcezer év távlatából, az elődeink, áttértek a barlangrajzok festéséről, a gabonakörök készítésére!

Láttam Tim arcán, hogy robbanni készül, nagy nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne ordítsa el magát. Az életembe nem gondoltam azt, hogy Gábor ennyire nehéz felfogású. Meglepetésemre Attila szólalt meg.

– Nem hiszem el, hogy ennyire fafejű gondolkodó vagy! Hát nem érted, hogy nem a Ley-vonalakról van szó, ezek csupán mellékes dolgok, ebben a pillanatban? a fő dolog amire Tim ráakar vezetni minket az, hogy hová kerültünk, és milyen szervezet az,melynek immáron te is tagjává váltál.

– Mi bajod van? Milyen szervezet?

Nem bírtam tovább, közbe ugattam.

– Idefigyelj, Gábor!  Nem tudom elhinni, hogy ennyire fafejű vagy? Mit nem értesz rajta! Attilának igaza van, a Ley-vonalak csak másodlagos kérdés. Itt a földöntúli élet a fő kérdés, a nagyanyám egy olyan szervezet tagja volt, amelynek fő feladata eltitkolni a földön kívüli élet létét, és azt hogy ezek a lények meglátogatnak minket.

– És ennek a szervezetnek vezetője maga Tim Night.

A hátunk mögül érkezett a hang. Abban a pillanatban felgyúltak a fények.  Nemcsak a szánk maradt tátva, de mindenki felkiáltott.  Két UFÓ lépett közénk. Egy gyönyörű lány, és undok kinézetű férfi. A lány szári szerű színes ruhában lépdelt az idős férfi mellett, akin testére simuló búvárruha feszült. Ami még undorral töltöttel. A testük nyálkás volt. Andrea a szó szoros értelembe lefordult a székről.

10.

 Míg a többiek rosszullétüket próbálták leküzdeni Alfa és a lány kinézete miatt, és próbálták megemészteni a hallottakat, addig Ursa és Apód csészealja levált az anyahajóról, másodpercekkel később landolt Tolna határában. Húszas éveinek végén járó Lajos, sármos kinézetű, a női szíveket összetörő fiú, újonnan vásárolt sportautójával száguldott el épp. Az augusztus eleji éjszakai melegtől, nem csukta vissza a tetejét.  Az autó motorja hirtelen akadozni kezdett, majd leállt. Kiszállt az autóból és elindult felnyitni a motorháztetőt. Forróság perzselni kezdte a bőrét. Belenézett a motorháztetőbe, de semmi jelét nem látta hibának. Felnézett, és a halastavak felé nézett, abban pillanatban fényesség hasított az éjszakába. A szája nyitva maradt a döbbenettől és a látványtól. A csészealj lassan ereszkedett, majd másodpercekkel később landolt a földön. Lajos abban a pillanatban elájult.

Ursa és Apód több segítőjükkel együtt kiszálltak, körül néztek, bólintottak, majd ismételten beszálltak. A hajót biztonságos helyre vitték. A csészealj ismételten a magasba emelkedett és eltűnt az éjszakába. Éjjel tizenegyet mutatott az óra.

Lajos órákkal később tért magához, korban hozzá hasonló fiú és egy lány pofozta életre. Órák estek ki az emlékezetéből, semmire sem emlékezett.

11.

 A fények ismét elaludtak, percekre. Majd újból fényáradat árasztott el minket. Percek teltek el újból, szerencsére a fények nem aludtak ki újból. Andrea is kezdett magához térni, én és anyu a hányingerünket igyekeztünk leküzdeni a rosszullétünket a két idegen látványa miatt. Gábor tért magához elsőnek.

– Maguk…. ketten…. földönkívüliek? Kinek a mije ő? - Mutatott rá Timre.

A nyálkás férfi kissé előrelépett.

– Félig meddig hallottuk a lányommal, amit Tim elmondott. És mind igaz! Én nem akarok rátérni a Ley-vonalakra, annyit azért elmondok, hogy vannak, olyanok közülünk kik ezeket az erővonalakt védik, időközönként ellenőrzik. Valóban, sokszor jártunk a Földön segíteni a mai ember elődeit a fejlődésben. A piramisok sem úgy épültek, ahogy a történelemkönyvekben tanultátok.  Az hogy ma itt vagytok, csupán a véletlen műve. Hát akkor bemutatkoznék. A nem Alfa. Ő pedig a lányom, Aha. – Elhallgatott, végig mért mindenkit, majd folytatta. –  Az Androméda Ködből érkeztünk. Remélem, mindenki tisztában van vele, mi az,és hol van. – Mindenki hallgatott. Úgy látszik igennek vette a hallgatást.

 Folytatta. 

Az űrlények már a Földön járnak. Mit rejt még Rózsa asszony múltja? Mi vár még hőseinkre?

A következő fejezetekből megtudjuk! Csak győzzük kivárni.