A VÍRUS: 4. fejezet 1-3

Üdvözlet a Blognépnek!

A négy egy különleges szám. Nem csak azért mert négy évszak van, az apokalipszis is ennyi lovassal rendelkezik, vagy mert négy hónapja létezik a Tollam nyomán a tinta. Bizony az is egy ok, mert már a negyedik fejezetet kezdjük el a Szövetségből. Repül az idő, nemde bár? 

A titok egyre közelebb kerül, az idegenek szemtől szembe állnak velünk (vagy inkább Éváékkal?) és persze a vírus is elkezdte pusztító küldetését. 

Nem is táncolnék tovább a várakozó idegeiteken, kezdődjék inkább a folytatás:

IV. A szövetség

1.

Milo egy helyben toporgott tovább, egyre jobban idegessé vált,hogy nem tudta befejezni amit elkezdett. Valahol őt is idegesítette Gábor állandó belepozásása, persze megértette, hisz mindenki választ keresett arra, miért vannak itt. Ennél is fontosabb közölni valója van, mert Erik a vonalban várakozik.

– Hamarosan! Ígérem  hamarosan ,vagyis még az mai éjszaka folyamán választ kaptok a kérdéseitekre. De mint már mondtam, nincs döntési jogotok abban ,hogy ezek után itt maradtok vagy távoztok, és sírig tartó némaságba burkolóztok. – Tért ki a válasz alól Tim.

– Ezt ismerjük! Ezt hallgatjuk már órák óta!

– Gábor! -förmedt rá ismételten Attila. És én csak mosolyogtam magamba. Ő csupán választ várt a kérdésére, amire én már rég tudtam a választ, kérdeznem sem kellett. De úgy tartottam jónak, ha hallgatok, és magamba szívom az új infókat, így közelebb kerülök a megoldáshoz a nagyit illetően. Milonak nevezett fiú egyre jobban idegesnek látszott, annyira hogy a többieknek is szemet szúrt. Mielőtt Gábor ismételten megszólalhatott volna, Milo kikelt magából.

– Az istenit, hallgassatok már el. Végig mondhatom végre? Utána azt csináltok Ursával, amit akartok. – Mindenki meglepetten nézett rá. Mint később megtudtam, eléggé félénk és visszahúzódó srác. Timnek köszönhette, hogy kissé összeszedte magát. Ha Tim nem lett volna, ő már nem élne. – a Föld és az emberiség végveszélyben, itt meg az Androméda tanácsról beszéltek. Azt hiszem, van ennél is fontosabb. Az új tagok ráérnek megtudni, ki kicsoda, és mi a Szövetség is. – Valahol mélyen igazat adtam neki. – Szóval! Tény fontos dolog hogy behatoltak a Föld légkörébe, és valószínű itt csatangolnak valahol a környéken, de Londonból is vannak hírek. Erik a vonalban van.  – Tim azon nyomban összeköttetést hozott létre az Erik nevű valakivel. Abban a pillanatban megláttam a Temzét és a háttérben a London szemét, és a parlamentet a Big Bennel.  Igaz csak egy pillanatra.  A szívemet szomorúság töltötte el. Egy éve lesz, hogy kint jártam Londonba és a szívem visszahúz a városba, Angliába. Abban a pár napban voltam felelőtlenül boldog, és gondtalan. Annyira visszavágyom. Idén is készültem, hogy kimegyek, de sajnos az egy év alatt annyi minden változott, hogy nem mertem kimenni, és unokatesóm sem ért rá fogadni engem. Könnyes szemmel néztem a London szemét, hol tavaly annyira jól éreztem magam a magasban.  Rájöttem miért látom a Parlamentet. Erik nevű fiú a London szeméből telefonált.

– Hol vagy?

– London szeméből hívlak! Ezt tartottam most a legbiztonságosabbnak! Nagyon fontos hírem van, aminek nem fogsz örülni.

– Örülök neki! Ma csak csupa jó hírt kapok. A világűrből és a Földről egyaránt. Mielőtt elmondanád, nekem is van hírem. Az egyik hogy Alfa és a lánya, Aha itt vannak velünk. A másik, most nálunk is bejeleztek a műszerek, légköri aktivitást mért Milo.

– Csak nem ugyanaz, mint itt? Mert akkor igazán nagy baj lesz, ha már nem az van.

– Biztos, hogy nem az, hacsak nem jártak ott előbb, de Aha szerint ők előzték meg őket.

– Megelőzni? Kit?

– Ursa és Apód landolt nem rég. Valahol itt vannak a környéken.

Láttuk a fiú arca azon nyomban megváltozott. Az idegeskedést és a kíváncsiságot leváltotta a döbbenet.

– Az nem lehet! Még is?

– Valószínű! De inkább mondd el, mit találtál.

– A St'James parkba mértem a legnagyobb aktivitást! Akár mintha egy erőmű közelében jártam volna. Nem ez a lényeg. Összeütköztem egy nővel és gyermekével. Attól tartok, ahogy anya és lánya nagy bajban lesz. A kislány látott az égből leesni valamit. Ó így mondta. Kapszula szerű világító, színt váltó akármit. Ez a valami megszúrta. Azon nyomban gennyesedni kezdett. Láttam a kislányon, hogy beteg.  Vonakodva, de elvette a nő a névjegyemet. Megijesztettem, de nem volt más választásom. Azt mondtam neki, amint történik valami változás a lányon, szóljon.

– Atyaúristen! Ha ez mind igaz, nagy bajban van az emberiség! Beváltja a fenyegetését az undok lény. Imádkozzunk, hogy csak megfázott!

Mariann szólalt meg.

– Úgye ez valami vicc?

Nekem pedig beugrott valami. Egy jel a nagyi naplójából. A titokzatos "V" betű. Húsz évvel ezelőtt valami történt, amit talán ő akadályozott meg, és ez lett a veszte. Ezzel jelölte meg a felfedezését. Csak ne legyen igaz, amire gondolok, mert akkor, ahogy itt mondták, nagyon nagy veszélyben vagyunk, mindenki az egész bolygón.

2.

Lajos magához tért. Felült, hányingerrel küszködött és fájlalta a fejét. Körülnézett.  A sötétségben is jól felismerte a Katolikus templomot. De az autóját nem látta sehol.  Helyette egy női arc bontakozott ki.

– Maga kicsoda? - préselte ki a kérdést a fogai közül.  – És egyáltalán mit keresek a központban? Az előbb még a halastavaknál jártam.

– Nyugodjon meg! Mi sem értjük, hogy mi történt, de amikor megtaláltuk magát, az autójától tisztes távolságban feküdt eszméletlenül. Azért álltunk meg, mert vacakolni kezdett a motor. Ez volt a szerencsénk, mert különben áthajtottunk volna magán.

– Stimmel! Én is így jártam! De nem itt! – pillanatra gondolkodóba esett, ránézett a nőre. – Mondja. Maga nem vett észre semmi furcsát az égen?

A nő nyelt egy nagyot.

– Semmit az égvilágon, csak a motor vacakolt. 

Pedig nagyon is látott. Egy repülőcsészealj libbent el az autója felett, amikor vacakolni kezdett. Ekkor ment majdnem keresztül Lajoson.

– Nem itt találtunk rá magára. Ne haragudjon, de mi hoztuk el idáig. Sem a maga, sem pedig a mi autónk nem indult el. Az autójától jó távol feküdt, majdnem az elágazásnál. Azt hittük jön valaki, de senki sem jött. A férjemmel megfogtuk és elcipeltük idáig.

- Te jó ég! Hány óra van?

– Hajnali kettő!

– Az lehetetlen!  Amikor vacakolni kezdett a motor, erre tisztán emlékszem, este 10 óra volt.

– Biztos, hogy nem! Félórája találtunk magára. Akkor mutatott az óra fél kettőt!

– Semmire sem emlékszem! Abban sem vagyok biztos, hogy vacakolt - e a motor, vagy nekem jöttek- e hátulról.

– Senki nem ment magának, egész más miatt állt le a motor. De miért kérdezte, hogy láttam -e valami furcsát az égen?

– Mert nekem úgy rémlik, hogy amint kiszálltam, valamin megakadt a szemem, majd összeestem.

– Tudja mit? Holnap reggel találkozzunk ugyan itt! A nevem Fruzsina. Itt nyaralok a Volent- Öbölben. Az autóinkat be kell vontatnunk.

– Örülök! Én meg Lajos vagyok! Erre ne legyen gondja, tudok egy megfelelő személyt erre a dologra. Addigra csak összeáll a kép a fejembe.

– Akkor, reggel fél nyolckor!

A nő elköszönt, Lajos pedig egyedül maradt a kételyeivel. Elindult haza az éj leplébe, de nem értette miért nézi a csillagos eget. Nem sokáig törte rajta a buksiját. Amint bevillant neki mi is történt az éjszaka, kétségbeesésében, a helyi rádiót hívta, elkövetve vele élete legrosszabb döntését.

3.

Némaságba állt mindenki. Még Gábor is. Úgy éreztem most esik le valamennyiüknek való arról, hogy hol is vannak igazán. Amiben sosem hittek, igaznak látszik. Én még mindig a nagyi körül jártam gondolatban, mikor meghallottam a nevem. Valószínű már többször is szólítottak, csak én nem hallottam meg. Alfa, vagy, hogy hívják földönkívüli lény szólongatott engem. Ránéztem. Finnyásan elhúztam a számat, alig tudtam leküzdeni a hányingeremet a látványától. Lehet, bennem van a hiba. Nem tehetek róla, világéletemben finnyás voltam.

– Kedves, Éva! Légy szíves mesélj el egy történetet azokból, melyet a nagyanyád mondott el számodra, kiskorodban. Úgy tudom, Tim megkért rá, hogy kutass az emlékeidben, hátha eszedbe jutnak rózsa asszony meséi.

– Vannak dolgok, melyekre homályosan emlékszem. Akkor törtek rám ezek az emlékek miután felnyitottam a ládát, és megtaláltam benne a nagyanyám feljegyzéseit.

– Ládát? Mintha valamit már említettél volna. Arra nem emlékszem, hogy mikor. Akkor-e amikor odainvitáltál minket hozzátok, vagy itt, miután észhez tértünk. – Hozta fel a dolgot Andrea.

Tim felemelte a kezét, majd mindenkit leültetett.

– Mint mondtam mai éjszakán mindenre fény derül. De ahhoz hogy megértsétek a dolgokat, és mi folyik körülöttünk, meg kell hallgatnotok Évát. Miután meghallgattátok, meg kell hallgatnotok minket is. És fény derül arra is, mi volt a lényege a bejelentkezésnek Londonból. – Rám mutatott, de nem nézett rám. – Kérlek, mondd el az egész történetet az elejétől.

– Az elejétől?

–  A gyermekkorodtól, egészen addig a napig, míg megtaláltad Rózsa örökségét, és felhívtad a számot.

– Nem lesz ez túl sok, egy éjszakán?

– Egyáltalán nem! Sőt! Miénk az egész örökkévalóság. Kezd el!

Úgy állt felettünk, mint egy tanító bácsi, ki felelésre hívta ki a nebulókat. És én, mint a jó tanuló felmondtam a leckét.  Összenéztünk anyuval, csak bólintott.  Rájuk néztem, ők minket bámultak. Felkészültek a legrosszabbra.  Timnek végül rá kellett jönnie, mindaz, amit hallottak, megváltoztatta őket, és a világfelfogásukat. Minden megtettek és elkövettek azért, hogy a vírus ne rombolja, ne pusztítsa el a Földet. Sajnos lettek olyanok is, kik a vérüket áldozták azért, hogy amit nagyanyám elkezdett, ne váljon rémálommá. De ez még nagyon odébb volt, és nem sejtettünk semmit a jövőt illetően, pedig benne izzott a levegőben.

– Az elejétől. Ez jó. – Leültem a lábamat keresztbe tettem, a térdemet átkulcsoltam a kezemmel, vettem egy mély levegőt, és belevágtam.

– Elkezdtem már nektek elmondani, miért is hívattalak titeket oda hozzánk. A történet igaz, de hogy lesz-e csattanója, azt még nem tudom. Hétéves voltam, mikor nagyi furcsa meséket mondott el nekem. Mindig is abban voltam, hogy az ő agyszüleményei, addig a napig, míg meg nem találtam a ládát, és benne egy telefonszámot. Furcsa szokásai volt, valamikor hetekre lelépett, de a kérdésünkre sosem adott választ hol járt és mit csinált. Mikor felnyitottam a ládát, és megtaláltam benne a jegyzeteit, benne különböző képeket, bolygókról, galaxisokról, földönkívüli lényekről, repülőcsészealjakról, bevillant egy emlék a gyerekkoromból. – elhallgattam, percekig nem szólaltam meg. Mikor úgy éreztem itt az ideje, folytattam a történetet. – Esett az eső, és én ott feküdtem betegen. Anyuék nem voltak otthon, a nagyi jött át vigyázni rám. Egy mesekönyvet cipelt a hóna alatt, de nem olvasott belőle. Sosem olvasott, mindig maga által kreált történeteket mondott el. Féltem. Mindig féltem a történetek mesélése alatt. Hiába törtem a fejem, ahogy Tim megkért rá, de egyszerűen nem villant be semmi más, csak az az egy. – Mélyen hallgattam arról, mikor a kertjükben ültem a körtefa alatti kispadon, és láttam, hogy a nagyi egy könyvbe jegyzetel érdekes írásjelekkel. – Íme így szól a története:" egy különleges mesét szeretnék elmondani neked. Úgy hallgasd a mesét, hogy minden egyes szava igaz, nem az én agyszüleményem. Most jöttem rá, hogy el kell mondanom neked, ezt a történetet, mielőtt még meghalok. Tudnod kell az igazat, arról mi folyik körülöttünk. A világról, mely körül vesz minket. – Nyeltem egyet, de abban a pillanatban köhögni kezdtem. Addig hallgatott, majd folytatta miután abbahagytam a köhögést. Kivette a kezemből a poharat, s kortyoltam egyet-kettőt a teából. Visszafeküdtem s tovább hallgattam őt. Nem értettem hova akar kilyukadni. – Egyszer régen, nagyon régen, egy távoli világban, mely párhuzamos a mienkkel, hasonló kinézetű, humanoid típusú lények érkeztek hozzánk, minden éjjel. Az emberek csak jelenségeknek nevezte ezeket a látogatásokat. Egyesek kinevették őket, mások falták minden egyes szavaikat. Klubbok alakultak, ahol ezeknek a jelenségeknek részesévé vált vagy váló emberek kicserélhették véleményüket, tapasztalataikat. Az ősidők óta érkeznek hozzánk a másik világból a látogatók. Sok barlangrajzon látszódnak az ősi látogatók, melyet az ősember pingált a barlangrajzok falára. Azóta sok-sok idő telt el, a látogatók fenyegetést jelentet a Földre nézve. Inváziót hirdettek ellenük. Megalakult egy különleges szervezet, a századforduló körül. Különleges embereket szerveztek be, különböző helyekről. Főfeladata, hogy az emberek elől eltitkolja a földön kívüli élet létét, valamint azt, hogy eme javarészt humanoid típusú lények látogatnak minket, rabolnak el, kísérlet céljából. Persze máshonnan is érkeznek hozzánk különféle lények, mint a Marsról, Jupiterről, és még sorolhatnám. Na, szóval, ennek a titkos szervezetnek feladata, hogy az innen érkező lényekkel kapcsolatot tartson fel, figyelje őket, eltitkolja kilétüket.  Tudnod kell, némelyikek jó szándékkal érkezik hozzánk, viszont vannak olyanok is, kik gonoszak, rosszat akarnak nekünk, embereknek. Érdekes kinézetük ők. Zöld kisemberek hosszúkás fejjel, kis szürkék, s vannak olyanok, mint mi embereke. Fejlettebbek, mint mi, minket primitív lényeknek tartanak. De majd eljön az idő, amikor az emberiség fejlett lesz technikailag, eléri célját, s kint él majd az űrben. Ez a szervezet a legjobb dolog a világon, s ki ide bekerül, annak miden vágya teljesülhet. Sajnos titkolni kell azt, hol is dolgozol. Ami nehéz."

Mielőtt tovább mondtam volna, Andrea ismét lefordult a székről, Gábor és Mariann tátott szájjal néztek rám, nyikkanni sem mertek. Attila a plafont bámulta. Neki nem volt újdonság az, amit épp az előbb mondtam el. Persze egy kisidő után Gábor megszólalt.

– Még is igaz az, amit Ley-vonalakról mondtál, haver! Én már az elején nem akartam elhinni azt a sok zöldséget, melyet elmondtál. Még hogy földön kívüli lények, egy idegen bolygóról, melyek inváziót hirdettek a Föld ellen. Mi ez az egész? Valami amerikai producer, ide álmodta meg új sci-fi filmjét? Azt senki sem mondta, hogy szerepválogatás is lesz! Isten bíz! Én már nem értek semmit. Akkor ez a muksó itt, valami jelmezbe öltöztetett filmsztár? – Mutatott rá Alfára.

Attila idegei a plafonon jártak, nem bírta tovább és ráüvöltött Gáborra.

– Nem hiszem el, hogy ennyire gyenge felfogású vagy! Mit nem értesz rajta, hogy arról van szó, hogy Vica nagyanya egy olyan szervezet tagja volt, melynek főfeladata az idegen civilizáció eltitkolása az emberek elől. A mese által akarta unokáját rávezetni arra, hogy milyen helyen dolgozik ő.  Hát nem érted? Mi itt vagyunk azon a helyen, ahol Rózsa asszony is dolgozott, és mi is tagjává váltunk, azáltal, hogy Vica rátalált a ládára.

Gábornak most esett le az igazság.

– Én nem így akartam, hogy megtudjátok! Nem így terveztem az egészet, be akartalak vezetni titeket a titokba.  De tovább is van a történet. 

Folytatása egy hét múlva!