Keringő a véggel

Üdvözlet a Blognépnek!

A mostani hangulatom és az idő előhozta belőlem a múlt árnyait. Eszembe jutott, milyen rég is volt az, mikor megírtam az első "igazi" versemet.  Miről is szólt? És miért pont ez ihletett meg? Elmesélem.

Talán két egyszerű mondattal tudnám összefoglalni a dolgot:

,,A halál olyan mint a szavazójog. Egyenlő, általános érvényű, titkos.'' 

Ugyanis az első "Hollótoll"-as alkotásomat a haláltánc, mint műfaj és mint motívum, ihlette meg. Akkortájt ezt tanultuk a gimnáziumi irodalom órán. Már ismertek, ezek a sötét, morbid vagy épp elvont dolgok mindig megragadják a fantáziámat. Akkor se volt másképp. Bár az igazat megvallva, akkor nemhogy a Hollótoll név, de még a Kaszás Költő "titulus" se fogant meg a fejemben, mint saját magam elnevezése. Igen, jól olvastátok. Kezdetben Kaszás Költőként akartam magam beírni a... nos, bárhová. Meg kell hagyni, az is találó lett volna, és a gépemen még mindig így található meg a verseimet tartalmazó mappa.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem írtam előtte semmit. Volt pár versike családtagoknak és egy 12 versből álló ciklusom, a "Halál 11 módja" címmel. (ne kezdj el matekozni a 11=12 problémán. Hidd el, jobban jársz.)Vidám mi? Volt abba minden: mérgezés, zuhanás, vízbefúlás, elégés, élve felfalatás és savmarás. Belegondolva, már akkor se lehettem "teljesen ép". Mert miért is írna egy tizenéves kislány szadista szuicid hangulatú verseket? Ötletem sincs. Bár mind röhejesen katasztrofális lett, de akkor nagyon büszke voltam magamra. Azóta azt hiszem már elégettem mind. Jobb is így, ugyanis teret tudtak adni az első igazi versemnek. (Ami egy cseppet sem vidámabb, de azért egy fokkal már élvezhetőbb). Találóan a Haláltánc címet adtam neki, és ez egy három darabból álló csokor része lett volna, a Tüzimádattal és a Késdobálással. Az előbbit tényleg megírtam, az utóbbit pedig csak terveztem. A Tűzimádatról is fogtok hallani, de aki nagyon kíváncsi, az a facebook oldalamon megtalálja, az összes eddigi verseimmel egyetemben.

Túl mély, túl sokrétű és túl terjedelmes lenne mindent leírnom, ami a fejemben kavarog a halállal kapcsolatban. Úgy terveztem, még a vers idebiggyesztése előtt írok pár (jó pár) sort a dologról. De ezt engedelmetekkel elvetem. Miért? Nem tudok még eleget hozzá. Szoktam nagy szavakkal és gondolatokkal dobálózni, de ez a téma megérdemel egy egész, korrekt, megszerkesztett bejegyzést, és nem a konferanszié szerepet. Így hát inkább megosztom veletek az alkotást, amelyre elsőként nyomhattam léleksötét tollam bélyegét. Felkészültetek? Íme:

Haláltánc

Sötét itt minden.

A bálterem hol állok,

Kinn az ég, melyre szemem néz.

Köröttem mindenkit

Oly feketének látok,

Hogy fojtogat az üresség.

A zene szól. Halk. Erős.

Párok táncot lejtenek.

Csak én vagyok magam, Magány.

Nincs itt egy ismerős

Kivel elcseveghetek.

Úgy szorongat az üresség.

A zene lüktet. Él.

A pulthoz lépek. Iszom.

Bort. Vörös, mintha vért innék…

Valaki hozzám ér.

Karja nagy, csontos iszony.

Megragad, mint az üresség.

- Felkérhetem, hölgyem? –

Mondja és magához ránt.

Átfogja derekam. Szorít.

Forgat, emel könnyen.

Hangja oly mély, szinte bánt,

Mint maga a vén üresség.

Lehajtom fejem. Tart.

Én végig nézek rajta,

Fekete cipő, nadrág, ing.

Illata szinte mart,

Mint egy leégett pajta,

Melyben ott van az üresség.

Felnézek rá. Félek.

Hol előbb arc volt, ott csont.

Szeme helyén most sötétség.

Néz. – Elnézést kérek! – mondom. 

Szöknék. – Nem! – S rám ront.

Eljött értem az üresség?  

Elkapott. Fog, szorít.

Körbe nézek, nézek.

Mindenki párja pont ilyen.

Maga felé fordít,

Hol megfogott, vérzek.

És megcsókolt az üresség.

Csont éri ajkamat,

Szívja életem dalát.

Zene ütemre rezzenek,

Bennem zúg halk szava.

- Mondd, várod már a halált? -

Zene szólt. Elhalt. Üresség.

2014. augusztus 

Költemény a véres harcokról

Üdvözlet a Blognépnek!

Hónapokkal ezelőtt beszéltem Preil Boglárkával, akinek egyik régebbi alkotása meg is jelent már a blogon. Akkor sem egy nyálas, happy endes történetet hozott. A most következő sem a vidám kategóriába sorolható. Ennek témája és címe is a Háború, annak természetéről, sötétségéről zeng nekünk. Fogadjátok sok szeretettel:

Preil Boglárka: Háború

 Lengj szép zászló, lengj 

Mely pokolba hajt 

Szárnyalj kis madár 

Dalold el bánatod 

Hadd hallja mindenki 

Miért szomorú a nemzet 

Hangod szálljon messze 

Dallama zengje be a tájat 

Lengj szép zászló, lengj 

Fegyver csattan 

Ágyú durran 

Tépd le láncod 

Küzdj míg az alkony el nem ér 

Harcolj míg fejed földre nem ér 

Hosszú az út haza 

Messze van még a vég 

Ereidben a vér megfagy 

A mosoly mely arcodra fagy 

Halál suttogása 

Füledbe vízhangzik 

Álmodj világot 

Repülj távol 

S várj még 

Várj még  

Egy pillanat 

Egy perc 

És a madár tovaszáll 

Repülj pusztán át 

Mely elesetté tett 

Elpusztult mezőn át 

Távol e helytől 

Menekülj 

Míg lehet 

A nemzet szava vár 

A Halál nyomodban jár 

Közeledik a vég 

Az utolsó esély 

Egy pillanat 

Egy mozdulat 

Egy kiáltás 

Egy intés 

Ne mozdulj 

Utolsó lehelet 

Végső felelet 

A játszma véget ér 

A madár tovaszáll 

Messze, messze 

Oly helyre 

Melyet csak te látsz 

Lengj zászló lengj 

Mely menedékül szolgált 

Hagyd megpihenni a vándort 

Takard be testeddel 

Védelmezd lelkeddel 

Hisz a játszma a végére ért 

A madár tovaszállt. 

Pénteken friss hírekkel érkezem. Au revoir!

MonDANdó, dedikálás á lá Wells

Üdvözlet a Blognépnek!

Már egy ideje terjengett a hír neten (főleg a Fumax kiadó oldalain volt olvasható), hogy Dan Wells, az amerikai író, a több gyerekes családapa, legidősebb lányával együtt kicsiny hazánkba látogat és nem is csak weekend céljából. Két délután is dedikálást tartott és egy fordító közreműködésével "kérdezz-felelek" is volt. Hogy ki is Ő és milyen is volt az a bizonyos augusztus nyolcadika? Mindjárt megtudjátok!

Személye:

Külföldön talán többen ismerik, hiszen nem minden könyve jelent meg magyar fordításban. De annyi biztos, hogy pár évvel ezelőtt kezdte el egyre magasabbra ívelő írói karrierjét. A dedikáláson kiderült számomra, hogy ez az ember egy őrölt zseni, fantasztikus a humora és közvetlen a személyisége. Nem törekszik arra kézzel-lábbal, hogy minden cukormázasan tökéletes és tocsogóan romantikus legyen az alkotásaiban, rendszeresen, sőt állandó szinten kutatja, keresi az ember sötétebb oldalát és fel is tárja azt nekünk. Könyveiben sokszor elevenít fel különböző mentális betegségeket és frappánsan építi be történeteibe.  

Könyvei:

Tudtommal magyarra csak két sorozatát fordították le, az egyik a John (Wayne) Cleaver széria, a másik a Részlegesek trilógia. Az előbbi egy 15 éves szociopatáról szól, aki, bár minden személyiségjegyét hordozza egy sorozatgyilkosnak, nem akar azzá válni. Különböző akadályok gördülnek elé, amik jócskán túlmutatnak az átlagoson és a normálison. Általa bepillantást nyerhetünk a saját sötétebbik énünkre is, mer számtalan gondolata a mi fejünkben is megfordult már, csak mi nem agyaltunk rajta annyit, mint ő. Azt, hogy a hat kötet (és 3 év) alatt hova jut el, mivé válik, hogyan fejlődik vagy bukik el, csak az tudhatja meg, aki végigkíséri az útján. Megemlítendő, hogy egy film is készült az első könyvből, ami magának az alkotónak is tetszik!

Az utóbbit még nem olvastam, így nem tudok részletesebb ismertetővel szolgálni. Röviden: az emberiség kihaló félben van, ugyanis egy véres háború dúlt köztünk és a részlegesek között. Egy RM elnevezésre hallgató vírus is rásegített leredukálni a humanoid életformánkat. Ebbe a világba csöppenünk bele és főhőseinknek is itt kell boldogulnia. 

Még néhány könyve napvilágot látott, a Mirador  trilógia és eddig 5 különálló kötet, amiket azonban csak "külföldiül" olvashatjátok. 

További információkért érdeklődjetek a honlapján vagy a moly.hu-n. 

  

Dedikálás:

Az egész program ötkor kezdődött, de mivel előtte lehetett az előrendelt könyveket átvenni, ezért fél ötre kellett volna odaérnünk. Mi ennek rendje-módja szerint háromnegyedre estünk be a szabadtéri Rácskertbe, mert meg kellett találnunk, hogy akkor hogyan is jutunk el oda. (köszönjük googlemaps). Miután feltankoltunk könyvekkel, kerestünk ülőhelyet, és találtunk is rengeteget, bár hozzá kell tennem mind foglalt volt. Mivel nem akartunk mások ölébe mászni, ezért inkább az oldalvonalon álltuk végig a majd másfél órás beszélgetést. Ezalatt egy komplett tornagyakorlatot leműveltem, hogy ne gémberedjek el és ne is essek össze, mint a csontozott rohadt csukahal. Érdemes volt végig állni, mivel tökéletesen hallottuk az egész párbeszédet a fordító és Mr. Wells között. (Akit érdekel a teljes felvétel, az itt tudja megtekinteni.) Szóba került a család (a Danmilía), az írói rituálé (és nem a kecskeáldozós, véres féle), a szomszédság, a könyvei, a Sorvadtak, az Erős Pista és annak felhasználási módjai, John Cleaver, a keresési előzmények, és számos jövőbeli regény ötlete. Egyik fergetegesebb, mint a másik és két kézzel fohászkodjunk a fordítógárdákhoz, hogy azokat is ültessék át magyar nyelvre.

Ez után jöhetett a dedikálás rész, minden könyvet egyesével aláírt, figyelt a nevek helyes írására, viccelődött, mosolygott, közös fotókhoz ült "modellt". 

Fantasztikusan éreztem magam és újabbal bővült nem csak a dedikált könyveim sora, de a kedvenc íróimé is. Nagyszerű embert tisztelhettünk meg Dan Wellsben és a lánya is kedvesnek tűnt, bár ő nem sokat beszélt. Remélem másnak is ekkora élmény volt, és még máskor is ellátogatnak ide Wellsék. 

A John Cleaver könyvek értékeléseire majd számíthattok.
Addig is kellemes nyarat.

Az emlékezet virágai

Üdvözlet a Blognépnek!

Képek, hangok, illatok, mozdulatok, tettek és gondolatok fel-felvillanó kavalkádja az emlékezet. Hogy is volt? Mi is volt? És az agyunk máris múlt módba kapcsol. De az ami a fejünkben lezajlik vajon mennyire egyezik a valóban lezajlott eseményekkel? Mi is pontosan az emlékezet?
Ezt a témát boncolgatom most egy kicsit.
(saját véleményt tartalmaz, egyet nem érteni lehet.)

        Ami volt, elmúlt. Van, mikor az egyetlen nyom, jel, ami valami után megmarad, egy emlék. Elszállt, nem készült róla fotó, nem alkotott látható maradandót, nem vésetett kőbe. Mégis tovább él. Hogyan? A fejünkben. Egy másolata az akkornak. Tökéletes másolat? Dehogy! Egy torz tükre a valóságnak. Gondoljunk csak bele, amikor egy baráti körben visszaemlékeztek valamire, és hajba kaptok, hogy aznap este a buliban a csaj szőke volt-e vagy barna, 5 vagy 8 vodka gurult le XY torkán, melyik számra is lassúzott az a pár és még folytathatnám. Amint a világból átkerül az agyunkba a történés, töredezik, átrendeződik, szelektálódik. (na ilyenkor jönne jól egy töredezettség mentesítés, mint a gépeknél...) Hogy ez  baj-e? Nem. A bent sose lesz olyan, mint a kint. Nem lehet. Nem képes a teljes teremtett világ beleférni egyetlen emberbe. De a kint se lehet olyan mint a bent. Hisz ki tudja mi zajlik az arc falain túl? Ki az, ki képes megfejteni egy ember milliónyi kódját? Ki képes összerakni a puzzle összes darabkáját? Még te magad se tudod sokszor, ki vagy. Emiatt lehet, hogy ha az egyik térből a másikba vándorol valami, akkor kifacsarodik. Hiába próbálunk egy érzelmet tökéletesen szavakba, ecsetvonásokba, dallamokba, vagy agyagba foglalni, nem lehet. Hát igen, bajos egy határátkelés, az már biztos!

 úgy jobb. Mert fáj rá emlékezni olyannak, amilyen volt. Vagy hogy jobb színben tűnjünk fel a magunk szemében. Vagy bármi ok miatt. De ilyen persze nincs. De van. És sajnos ez az önhazugság egyik elterjedt formája. Csak nézz egy kicsit magadba, és gondolkozz el. Te sosem csináltad? Sosem változtattál egyetlen egy emlékeden sem azért, hogy jobb legyen rá visszagondolni? Sosem mondogattál magadnak egy dolgot addig, míg el nem hitted? Ha nem csináltad, akkor ritka kincs vagy. De ha igen, akkor kezet foghatunk, mert az önhazugságok önjelölt királynőjével állsz szemben. Őszintén bevallom, utólag rájövök a torzításokra. Idővel. Sok idővel később. Hatalmas pofoncsapás megtudni, hogy mi az igazság. Van egy ismerősöm (neveket és egyebeket inkább nem mondanék) aki kardinális dolgokban nem hajlandó/tud úgy emlékezni dolgokra, ahogy azok voltak. És sajnos sok fájdalom emiatt az önhazugság miatt fogant meg...

    Az egy dolog, hogy ha máshogy emlékszünk valamire. Arról ne tehettünk, ugye? Ugye? Sose volt még rá példa, hogy akarva, akaratlanul megváltoztattunk egy emléket, mert

      Akkor kotorjunk még egy kicsit az emlékek romhalmában. Mindenkivel átélt már olyat, amit meg nem történté akart tenni ilyen vagy olyan okok miatt. 

Biztosan törölni szeretné ezeket az emlékeket?

Igen              Nem            Milyen emlékeket?

Körülbelül röviden és tömören így tudnám jellemezni ezt a mechanizmust. Ez sokszor önvédelmi reakció, hogy megvédjen minket az esetleges nagyméretű fájdalomtól. Sok oka lehet ennek az eltávolításnak. De ez is igazából önhazugság. És ha már magunknak se tudunk igazat mondani, akkor kik is vagyunk mi valójában? Fontos, hogy legalább MI tisztában legyünk ennek a kérdésnek a válaszával. Sokszor rettentő nehéz az igazat mondani. Magunknak meg még inkább.
        Ennyi lett volna mára a rövid, gondolkodtató bejegyzés. Remélem tetszett. Zárásként egy témába vágó vers. 

Emlékezz

Emlékezz a nefelejcsre

Régen volt,

Emlékezz a nefelejcsre

Már elmúlt.

Emlékezz a nefelejcsre

Sírba szállt,

Emlékezz a nefelejcsre

Visszajárt.

Emlékezz a nefelejcsre

Téged vár,

Emlékezz a nefelejcsre

Köztünk jár.

Emlékezz a nefelejcsre

Szeretted,

Emlékezz a nefelejcsre

Te tetted.

írta: Hollótoll

További kellemes napot!

Repülés

Üdvözlet a Blognépnek!

Emlékeztek, hogy nem olyan rég beharangoztam két új embert, akiknek az írása felkerül? Ha igen, ha nem, (ha nemigen, akkor is ) bemutatom nektek Preil Boglárka szárnyaló alkotását. Elgondolkodtató téma, érdemes utána morfondírozni rajta. 

Repülés

Sötétség, ez a szó jellemzi az éjszakát, de ma más volt. Most mindenhol égtek a villanyok, a házakat és az utcákat égők fénye világította be. De ő megint ott ült, és csak nézte a csillagokat az égen. Egy panelház tetőjén ült. Ekkor hallotta az ajtónyílását. De nem nézett hátra, jól tudta, hogy ki jött. Hisz mindig is ez volt a titkos kis búvóhelyük, ahová elmenekülhetek a világ elől. -Szia! - Ült le a fiú a lány mellé. - Szia! - Köszönt vissza halkan. A lánynak barna hosszú haja háta közepéig ért, szeme, mint a tenger. A fiúnak ezzel ellentétben fekete haja fel volt zselézve, szeme, mint a smaragd úgy ragyogott, ebben a sötétségben. - Gondoltam, hogy itt leszel! - Szólalt meg hirtelen a fiú, a lány csak félrehajtott fejjel rámosolygott. - Miért szerinted hol máshol lehetnék?! - Kérdezte halkan, a fiú elgondolkozva megvakarta az állát. - Miért nem a családoddal vagy? Hisz most van a szeretet ünnepe. - Nézett kérdőn a lányra, mire a lány érzelemmentes arccal újra az utat kezdte el nézni. - Te is jól tudod, hogy miért vagyok itt, már nem tudtam ott maradni! Nézni, ahogy az apám holt részegen ordibál az édesanyámmal, aki próbál erős maradni, de látom, hogy minden egyes nap fogy az ereje, és nemsokára eljön a pillanat, amikor teljesen összefog törni, de nem akarom látni. Egyszerűen muszáj volt elszabadulnom onnan, fojtogatott az a légkör. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha én is feladnám. Talán mindenki jobb lenne, ha elmennék, és mindent itt hagynák. - A lány szemébe könnyek gyűltek. - Csak egy dolog tart még életben ebben a rothadó világban, te meg anya. Nélkületek már rég itt hagytam volna mindent. De ti tartjátok bennem a remény, hogy talán a holnap más lesz. Talán végre minden rendben lesz, de tudod már kezdek belefáradni. Túl sok súlyt cipelek a vállamon, és úgy érzem, hogy nemsokára megszakadok a súly alatt. - Ekkor a fiú letörölte a lány könnyeit, és megszólalt. - Hallgasd csak! - A távolból énekszó hallatszott. - Hallod, ők boldognak tűnnek, de a hangsúly a tűnneken van, látod az arcukon azt a mosolyt, de mi van, ha az mind csak egy álca, ha csak tettetik. Mutatják, hogy minden rendben van, pedig belül segítségért kiabálnak. De tudod, a mosolyon túl senki se lát. Rád nézzek, és látom a fájdalmat a szemedben, de azt is látom, ahogy küzdesz, és minden egyes nappal erősebbé válsz. Nem, nincs igazad, te sokkal erősebb, mint gondolnád! - Suttogta a fiú halkan. - Tudod, kiskoromban mindig vártam a karácsonyt, úgy gondoltam, hogy az emberek ilyenkor mindig boldogak, és segítenek egymáson, de aztán ahogy nőttem fel, rájöttem, hogy ez mind csak egy álca. Undorodok azoktól az emberektől, akik azt hiszik, hogy nagyobb rangúak, csak mert több pénz van a zsebükbe. Nem, talán nem is az embereket utálom, hanem azok tulajdonságait. Lelketlenül áttaposnak mindenen a céljaik érdekeiben, nem számít hány életbe kerül, ők akkor is véghez viszik azt, amit kiterveztek. Olyan sok irigy ember van, hátba támadják társaikat, csakhogy ők előrébb jussanak. De miért? Csakhogy tovább éljék szürke hétköznapjaikat, talán azért van ennyi háború a világon. Túl sok a gyűlölet, a harag, az irigység, és kevés a szeretet, a remény már rég nem ismert fogalom. Olyan, mint egy dominó egyetlen egy rossz lépés, és összeomlik. De mondd mit ártott egy kisbaba, aki csak pár napja látta meg a napvilágot? Mit árt egy öreg nagypapa, aki csak az unokáját szeretné a karjaiban tartani? Mondd miért ilyen gonoszak az emberek? - Kérdezte a lány, tekintete a távolba meredt. A fiú csak megcsóválta a fejét. - Jól tudod, hogy nem tudsz mindenkit megmenteni, ahhoz hogy élni tudj, hibáznod is kell, és talán az élet túl nagy pofont ad, de neked nem szabad feladnod. Nem győzhetnek ők, és ezt te is jól tudod! - Válaszolt halkan a fiú. A lány újra a fiúra nézett. - Mondd, hány pofont kell még ahhoz kapnom, hogy elfogadjam, hogy lehetetlen? Hogy már ne küzdjek, hogy már vége? Mondd, miért ilyen nehéz lemondani a reményről? És ha le is mondasz, miért fáj mégis annyira a koppanás? Mondd, miért nem lehet béke, miért nem nyugodnak le? Meddig kell még tétlenül néznünk, ahogy a jól felépített kártyavár összedől? - A lány elmosolyodott, de ez a mosoly egy összetört ember mosolya volt. - Néha elgondolkozom, hogy pontosan miért is fontos a karácsony, ugyanolyan mint a többi ünnep. És mégis mindenki tárt karokkal várja. Csak nézz ránk, itt ülünk fent csendben, boldognak kéne lennünk, de mégse tudunk boldognak lenni. Mondd talán bennünk van a hiba, vagy csak az egész világ van ellenünk? Néha már nem is tudom, hogy minek is küzdök, ezt a világot is lassan elnyeli a sötétség, és tudod, majd talán az emberek is rájönnek, hogy mit tettek. De akkor már késő lesz, akkor már nem lesz senki, aki megmentse őket, csak a sikolyaik fognak vízhangzani! - A lány hangja meggyötört volt, a fiú elgondolkodva nézett rá. - Talán igazad van, talán nincs! Ezt nem neked kell eldönteni, ez már nem a mi dolgunk, ők túl vakok, hogy észrevegyék a dolgokat. De nézz csak körbe, érzed ezeket az illatokat, ezeket olyan emberek csinálták, akiknek fontos a család! Talán tényleg értelmetlen küzdeni ebben a mókuskerékben, de tudod, aki mer, az nyer! - Oktatta a lányt. A lány ekkor felpattant, és kitárta karjait. - Tudod, úgy elrepülnék innen egy helyre, ahová senki nem követ, ahol mindenki boldog, és nincs fájdalom. Szárnyra kapnék, és csak repülnék, nem érdekel hova, csak mennék. Repülnék, amíg a lelkem visz. - A lány lenézett a fiúra. Neki az arcán egy sejtelmes mosoly ült, aztán lassan felállt.  - Repülünk? - Kérdezte a lány reménykedve.  - Repülünk! - Válaszolta a fiú határozottan. És repültek, szárnya kapva repültek. És nem törődtek semmivel. Repültek míg a hold fátyolt nem hullajtott rájuk. Karácsony másnapján az egész világ megrendült. Két holttestet találtak egy elhagyatott sikátorban. Egy fiú és egy lányt, kezükben egy papírlapot tartottak. Repültek, mert a szívük szakadt meg. Senki nem tudta, hogy mi történt. Pedig, ha felnéztek volna, két mosolygó arcot láttak volna. A lány kinyújtatta a karját, és megszólalt. -Esik a hó! - Mondta a lány. - Látom! - Válaszolt a fiú. Egymásra néztek, aztán elmosolyodtak, mert ők tudták, hogy mi is az a szabadság.

írta: Preil Boglárka

A fény játéka

Üdvözlet a Blognépnek!

E héten is egy elgondolkodtató verset hoztam nektek. Ha egy rövid kis lüktető szösszenetre vágytok, és egy kis merengésre, ajánlom, fogjatok egy bögre kávét, kakaót vagy teát, kucorodjatok a radiátor mellé és olvassátok el ezt az alkotást, amit Sasfiók írt. 

Illúzió

Létedet

átfogó,

világot

daloló,

magához

láncoló,

mennyekbe

szárnyaló,

látásod

torzító,

szívedbe

hasító,

lelkedbe

zuhanó,

bánatba

illanó,

reményként

villanó,

álomba

ringató,

könnyeden

csábító,

szétoszló

pillangó –

mégis csak…

Írta: Sasfiók (2016.08.07.)

Gomolygó füst némasága...

Üdvözlet a Blognépnek!

Az ősz már javában tombol. A hideg, az eső belopja magát az ember csontjaiba, tépi harapja a meleg utolsó emlékét is. Hallani lehet a víz dobolását, a szél suttogását, a világ lágy neszeit. Aztán csend. A csend amely körülölel, a csend amely elválaszt és összeköt.
A csend, ami megihlet.

A következő alkotás Emilly Palton keze munkáját dicséri. 

Fogadjátok sok szeretettel.

Csend...

A karosszékben, keresztbe tett lábakkal, ölében egy nyitott könyvvel ül. Kattint, világosság, szív, tüdőz, kifúj. Füst gomolyog körülötte, és ő csak ül és néz. Néz előre, a nagy semmibe, mintha megannyi világ tárná ki kapuját. Néz, mintha ezernyi színben pompázna a rég nem látott tóparti ház, mely lepkeszárnyon emelkedik fel, fel egészen a piros ég felé. Néz, mintha csak a ház egyetlen bedeszkázott ablakán keresztül látná a rózsákat, ahogy töviseik hívják édes szerelemre. Csókra teremtett ajkukkal mondanának neki hangtalan bókokat, cserébe egyetlen csepp, apró csöppnyi kék vérért. Néz, mintha örömmel adná meg ezt a csöppnyi áldozatot ennek a rejtelmes világnak, hol nem érvényesek a szabályok, konveciók, csak egy számít: Ő.

Egyedül az ő lelkéért vívnának ádáz csatát az eddig békésen álomba burkolt remények. Néz a messzeségbe, és már látja, igen, már látja az árnyékot, melyet a tópart melletti lila fa vet rá. A Hold is csak érte kék, csak neki játszik a zongora lábán keserédes dallamot. És megint hallja a nesztelen suttogást, hogy őt szeretik, az ő lénye a tökéletesség szimbóluma. Csendben érkeznek a hiúság ágyán, meleggel, puhasággal kecsegtetve, hogy nem számít a múlt, attól ő még ember. Az sem zavarja, hogy közben fénytelen szemeimben, mely akár a tükör, az ő alakjának körvonala tekint vissza rá. Attól ő jó ember, csak néha eltéved, ami megbocsátható egy csepp vörös vérért. Feloldozzák minden alól, minden megbocsátható. Megáldják azért, amit tett vagy tenni fog, hisz’ mint minden bűn után, most is bűnhődött, áldozott az áldozat oltárán.

Megtöri a mozdulatlanságot. Szív, tüdőz, nyomkod. A parázs még izzik, akár a szeme mélyén a hév, mellyel újból beteljesítette végzetét. Bensőjében újból érzi a mennyei prófécia utolsó lecsendülő rezgéseit. Ő ezért létezik, neki célja, reménye, kötelességtudata van. És teljesítette is. Boldog. Húsos ajkai mosolyra húzódnak, ahogy szerelmesen letekint rám. Összecsukja a könyvet, feláll, felém hajol, majd mellém fekszik. Még egyszer, utoljára, át akarja élni a pillanatot. Ujjaival végigsimít minden egyes porcikámon, és gyönyörét leli, ahogy nedveimmel bekeni testem. Eljött az idő, mennie kell. Fájdalmasan sóhajt egyet, de mielőtt magamra hagyna, még ad egy apró csókot hideg ajkaimra.
- Joe, gyere már, tüntessük el a hullát!

További alkotások is a Nagyérdemű elé krülnek Emillytől az elkövetkező hónapokban. 

Ti is türelmetlenül várjátok? 

Költészet, avagy az elhanyagolt műnem

Üdvözlet a Blognépnek!

Mindenki regényt akar írni. 

De hova tűntek a költők?

Mindig is a regények és egyéb epikai műfajok aratták le a babérokat, de kérdem én költő társaim, a mi munkásságunk smafu? Nem alkottak tán nagyokat ebben a műnemben is? Dehogynem! Hogy ezt teljes érvénnyel elismerhessük, pörgessük kicsit vissza az idő kerekét. Nem kell sokat, elég két évszázadot.

1800-as évek eleje. Élt egy ifjú forradalmár, Petőfi kinek versei lángra lobbantották a nép szívét, felperzselték az indulatokat és hamuvá égették az elnyomás láncait. Egyik leghíresebb költeménye csendül fel minden március 15.-én, hisz ki ne szavalta volna már el a Nemzeti dalt? Ki ne lapozta volna fel az irodalom szöveggyűjteményt a XIX. század költői után? Ki ne olvasta volna a Szeptember végént szerelmes bűvölettel? Na és a Feltámadott a tenger? 

Kedves levelező pajtását se felejtsük megemlíteni, hisz episztoláik is méltán ismertek. Arany balladáit zengik az osztályok, lovagolnak Edwárd királlyal, mossák a véres leplet Ágnes asszonnyal, és fejest ugranak a habokba a Hídavatás „áldozataival”. De rímekkel nem csak rövid verseket írt, hanem egész elbeszéléseket is. A Toldi három kötetet is megélt, végig követhettük a nép hősének tetteit, szerelmét és halálát.

 Pörögnek az évek és megszületik Ady Endre, a későbbi bálvány, a sztár költő. Epedtek utána a nők, írásait az egész ország ismerte és szerette. Szemem előtt lebegnek a képek a Disznófejű nagyúrról, a fekete zongoráról és a táncoló párról a bálban. Szívünkbe nyilallnak gonosz szavai az Elbocsájtó szép üzenetben és magunk elé képzeljük a hatalmas Ugart. Rímek, képek, eszközök és kellékek sokasága alkotta vad szimfóniák.

Tragikus végű költő, nevelőszülők, tanári pályára készülés, 32 év? Remélem mindenki keze a magasban kalimpál. Nem szólítok senkit. úgy is tudjátok, hogy József Attila az. Tiszta szívvel írt, szerette Mamáját és mikor 32 éves lett életét vesztette.

Szomorú sorsa volt számos költőnek. Rövid, szegény élet, korai halál, betegségek, szerettek elvesztése. De mindegyikük alkotása a tankönyvek lapjaira került és mind hatalmasat alkotott.

De hagyjuk el a cellulóz és ragasztó iskolai szerelemgyerekét, és közeledjünk a mi jelenünkhöz. Vessük fel a kérdést. Mire használható leginkább a magyar nyelv eszméletlen sokszínűsége? Súgok. A káromkodás csak a második. (a fene vigye el). Az első a rímfaragás. És ki az, akinek a munkássága ezer gyermek (és felnőtt) szemébe csalt könnyeket a nevetéstől? Nem más, mint Romhányi József, vagy, ahogy többen ismerik, a nagy Rímhányó Romhányi.  Mű fordításai közül talán az egyik legkiemelkedőbb a Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki. Hogy miért? Mert olyan nyelvi bravúrok, szófordulatok, és rímek vannak benne, hogy ha bele gebedek se menne nekem ehhez hasonló csoda. Az angol változat nem rímelt. Ezt a varázslatot neki köszönheti nem csak kis hazánk, de az egész világ is, hiszen miután felfedezte az eredeti alkotó, hogy mennyire sikeres rímbe szedve, újraszinkronizáltatta az eredetit Romhányi szövege alapján. Kérem alássan emberek, itt következik az elhunyt zseni előtt a kalap emelés és tapsvihar.

A holt költők társaságát már kivégeztük, most jöjjön napjaink kedvelt gyerekmese remekének, a Túl a Maszathegyennek az alkotója, Varró Dániel. Ajánlom minden kis és nagykorú egyénnek, hogy vegye kezébe ezt a kis mesét (felnőttek álcázhatják esti mese olvasásnak, és maximum a gyerekkel együtt röhögik görögdinnyére magukat). Aki olvasta, tudja, miért ajnározom a mi kis (nagy) Varrónkat. A kalandot, amely a Maszathegyen innen és túl játszódik, rímek szegélyezik az elejétől a végéig humoros masszával (tintával talán?)  leöntve. Majd, miután végighahotázta az ember, mondhatja el magáról, hogy ismeri Szösz nénét, Lecsöppenő Kecsöp Benőt, a Bús Piros vödröt és persze a főhőskéket Johannát és Andrist.

A kronológia végére hagytalak Titeket, Blognépem költői. (A regényíróktól most elnézést kérek, de sustorgok még egy kicsit a versfaragókkal.)Tehát, népem fiai, lányai ott lapul bennetek is a képesség, hogy ilyen varázslatokat hozzatok létre. Remélem, a gyerekkori és iskolás emlékek felelevenítése kedvet adott nektek egy kis farigcsálásra. A kérdésre, hogy "hova tűntek a költők" a válasz: Ide, a mai korba. Átalakulva, megfogyatkozva, de töretlenül. 
Bónuszképpen itt van az én versem, hogy olvashassátok egy mai költő művét is.( Hahaha, jó vicc tudom, de hát valahogy rátok kell tukmálnom az írásaimat, nem?).

A bukott hős balladája

Haldokló szívemnek véres-rémes árnya
Vetül rá a tovatűnt világra.
Tettem mit tettem. Egy korszak lezárult.
A király halott, az ország elárvult.
A koronás fő miért hullt a porba?
Három gyermeke mért követte sorba?
Mert zsarnok volt élte, s zsarnok halála
Hűtlennek vélt véreit ő küldte máglyára.
Sanyargatta népét, éhezett a porja,
Szenvedett a nemes, s annak minden sarja.
Mert a fenség a kincset kalitkába zárta,
Mint sárkány a hegyben, s az a sors várt rája.
Jött egy nemes lovag, aranyban és vértben,
Pajzs a balljában, kard a jobb kezében.
Megállt az úr elött, ráolvasta vétkét,
De király tagadta, hogy hibája e rémkép.
Lesújtott a kard is és a sorsnak árnya
Hisz ezután háború tört rája.
Hadat üzent Észak, Dél és Nyugathon,
Perzselődött minden, csűr, templom, otthon.
Lángban áll a nemzet, vérzik az ország,
Érted tettem népem, s vészt így hoztam rád.
Gyilkoltuk az ellent, elhullt sok barát,
Míg az idegenek ülték győzelmük torát.
Darabjaira hullt hajdani szép Kelet,
Kettő kapott kicsit, egyik egész felet.
Most egymást ölik sorba, romjainkért dúl harc,
Hogy az aranypénzen kié legyen az arc.
Halottszőnyeg borult e sötét világra,
Kardom okozta véres-halotti máglya.
Mert hiába volt zsarnok, ki a trónon ült,
Miatta nem harsant sokáig harcikürt.
Már nincs ország, nincsen nép sem.
Kiirtottak mindent, teljes egészében.
Haldoklom most én is, utolsó a talpon
Így kell hát legyen, hogy a bűnös is haljon.
Por és füst maradt csak, az száll fel az égre.
Új korszak köszönt be, s a réginek vége.

Hollótoll:2016.08.05

Az álmok lehulló cseppjei

Üdvözlet a Blognépnek!

Gondolom, nektek is volt már sokszor olyan álmotok, amire felkelve emlékeztetek. Lehettek azok érdekes kalandok, ijesztő menekülések vagy akár hatalmas blődségek is, amikből egy-egy foszlány vagy képkocka megmaradt ébredés után. Én ezekről szeretnék kicsit mesélni.

     Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek eléggé élénk a fantáziája. Eme képességnek köszönhetően az álmaim mindig mozgalmasak és úgy érzem magam, mintha egy kalandfilmbe csöppentem volna. Sokszor üldöztek már (hurrikán, T-rex, viking horda), párszor meg is támadtak (volt mikor a maffia, sőt már Jaime Lannister is kergetett a kertünkben egy számszeríjjal), de legtöbbször vidáman ébredek. Álomfejtők kezdhettek agyalni, hogy milyen mentális betegség okozhatja azt, hogy már álmodtam rajzfilm quetzalcoatlus-t pizzával etető gyerekekkel is.

      Fel a kezekkel az, aki megpróbálta már papírra vetni az éjszaka képeit. Igen, én is jelentkezem, méghozzá két teljes manccsal. Mert ki ne akarná az össze-vissza zagyvaságot egy jól formázható masszává gyúrni? Eddigi próbálkozásaim zöme kudarcba fulladt. Ugyanis az álom engem szinte mindig egy regényt ihlet meg. Tudni kell rólam, hogy arra a kérdésre, hogy tud-e Hollótoll regényt írni? a válasz az, hogy: szeretne. Mivelhogy eddig hiába fogtam hosszabb történetek kibontásába, valahogy mindig elvesztem a karakterek, események és egyebek tengerében. De remélem egyszer összejön, és akkor megoszthatom veletek.
     Kellemes álmok bőven akadnak. Én is álmodtam már csodaszép utcákról, fantáziavilágokról, hősökről (nem egyszer én magam voltam az), sőt egyszer még meg is csókolt egy lovag. Majd mucikámnak hívott anyum hangján és felébredtem, de az már más tészta.
     Mind ismeritek azonban a másik végletet is. Amikor az álom se nem kellemes, se nem jó. Amikor szörnyű teremtmények és katasztrofális események játszódnak le benne, és ti semmit sem tehettek ellene. Amikor moccanni sem bírtok a rémülettől vagy fájdalomtól. Sajnos az álomnak van ilyen arca is. És ezzel az arccal nem szívesen nézünk szembe. Szerencsére ezek közül nem sokra emlékszem (remélem ti sem), bár ami megmaradt az beleégett az elmémbe. Ezekről nem szívesen beszélünk, nehogy kivesézzék és pszichológiai következtetéseket vonjanak le, pedig nem gyogyós az illető, hanem csak az esti pizza feküdte meg a gyomrát. Bár ha tényleg van valami mentális háttere, az is megesik, de nem vagyok elmeszakártő, ezért ebbe nem mennék be.
     Kiskoromban a negyediken laktunk Budapest egyik sokemeletes házában, a Liget mellett. Nagyon féltem a magasságtól és ez a tériszony behálózta az álmaimat is.  Néha az emeletről estem le, majd a landolás előtt megálltam, volt, mikor egy lépcsőház belsejében zuhantam és zuhantam és zuhantam egész a végtelenségig. A költözés óta szerencsére csak egyszer álmodtam ilyet, de sajnos a rémek mind a mai napig beférkőznek az éjszaka nyugalmába. Nemrég álmomban erősen lábon böködött valami, ami a mosógépből nyúlt ki ronda, aszott kezével. Ezt a böködést viszont a valóságban is éreztem, amitől kissé kinyitottam a szememet. Azt hittem édesanyám kelteget (mellesleg, nem így szokott), és egy guggoló alakot láttam a szempilláimon keresztül. Amikor azonban teljesen kinyitottam a szemem, senki nem volt ott. Elképzelhetitek mennyire megijedtem attól, hogy valami az álmomon keresztül hozzám ért. Napokig eléggé zaklatott voltam, de amikor elmondtam anyumnak azt felelte, valószínűleg izomrángás volt. Persze. A combomon. Mikor maximum a vádlim szokott görcsölni. Minden esetre ezt felvettem a "fura dolgok" listájára.
      Az egyik legrosszabb álmom azonban az volt, amikor egyik barátnőm haláláról álmodtam. A hirtelen jött katasztrófa, a tehetetlenség nagyon megrázott. Miután kipattantam az ágyból leizzadva, zihálva odafutottam hozzá és szorosan átöleltem. Egész addig nem engedtem el, amíg el nem meséltem neki az álmomat. Hiszen ha elmondod az álmod, nem válhat valóra, igaz? Lehet ezért ragadtam még aznap tollat és írtam ki magamból az álmot egy vers formájában. Azért, hogy semmiképp se válhasson valóra.
      Mint látjátok az álmok tengere bőséges. Magával ragad, elnyel, lehúz. Néha varázslatos, néha háborgó. De egy biztos. Képes ihletet adni és az ihletet mindig meg kell ragadni.
      Zárásképp megosztanám veletek a rémálmom szülte versemet és bátorítanálak titeket arra, hogy meséljetek ti is az álmaitokról, osszátok meg velem/velünk az ilyesfajta írásaitokat.

Elhibázott célkereszt

Íjlövés, húrpengetés,

Hallik az erdőn át.

Nyíl röpül, száj örül,

Mert gyakorol négy barát.

Vált helyet és jót nevet

Mind a négy, ha talál.
Nagy kacaj, víg a dal,
Ha egy vessző tovaszáll.

Hull levél és fúj a szél,

Őszben játszik a táj.
Zeng avar, s jő a baj,
És nem lesz ugyanaz már.

Bong ideg és nyíl rezeg,

Kör közepébe váj.
Haj mi lesz? Mond mi lesz?
Ha más célpontra talál?

Rossz lépés, gyors eresztés,
Siklik az égen át.
S nem örül, felhördül.
Zokog a három barát.

Nyíl talált. Jaj, hol talált?
Ím, földre hull egy lány.
Körbe áll, sírva áll,
És arcuk oly halovány. 

Oh, kis szív, dobog te, míg
Télbe fordul a nyár!
Átlőve, megtörve
Csak egy-kettőt dobban már.

És halk sóhaj, végóhaj,
Szól még pár szót az egy.
Búcsúzik, könnyezik
Tudja, nagy útra megy.

Ott van még, mosolyog még
Három között a lány,
Nincs ott már, máshol jár
Az élet túloldalán.

Hollótoll:2015.10… 

    

Alkot az éj

Üdvözlet a Blognépnek!

Pár napja kaptam egy emailt legújabb tagunktól Calebtől, ami egy regény első fejezetét tartalmazta. Szeretném veletek megosztani, de aki gyenge idegzetű az gondolja meg, bele vág-e, mert a stílusa kaland és horror. 

Aki bírja, annak kellemes borzongást kívánok!

Az illúzió 1. Fejezet: Fájdalmas köszöntés

Sion apránként kezdett magához térni szokatlan álmából. Lomhán nyitotta fel a néhány könnycsepptől nedves, ragadós szemét, melybe rögvest fehér fény hasított az ég felől. Amint megpróbálta egyik kezét az irritáló, éles fényár irányába emelni ráeszmélt, hogy valami nincs rendben.

Teste alatt egy jéghideg fémlemezt érzett, amely az orvosi rendelőkben lévő asztalokra emlékeztették. Libabőrös kezét és lábát erős, vas bilincsek marasztalták a teste mellett. Nyakát egy vastag kötél fogta körül, s préselte a hűs asztalhoz. Zavarodottság és ijedtség öntötte el az agyát.

Abban a pillanatban minden erejével megpróbált kitörni, de képtelen volt szabadulni a tömör bilincsek fagyos szorításából. Minél erősebben vergődött, annál vörösebbre dörzsölte nyakát a fonott kötél érdes felülete. A masszív béklyók fémes csörgése betöltötte az egész teret, amely halál félelmet hozott a szívébe.

- Mi ez a hely? - suttogta rémülten, miközben a dermesztő lemezhez szögezett fejével, zihálva nézett körbe. Egy ismeretlen helyen, egy elhagyatottnak tűnt szobában volt. Az egyedüli fényforrás a feje fölött lógó, dallamosan nyikorgó lámpa volt, amely küszködve próbálta bevilágítani a teret. A falakat gusztustalan, mocskos csempe borította, a mennyezet hófehér színe koszos sárgába fordult. Egy antik csillár nyújtózkodott a repedezett plafon közepén, melyet olvadt, fehér gyertyák és hamuszínű pókháló ölelt körbe.

Ahogy szeme lassan kezdett hozzászokni a kellemetlen fényhez, egyre több mindent volt képes meglátni. Észrevett egy alaposan beszögelt ablakot is, melyen keresztül apró szellők férkőztek be. - Ott talán megszökhetnék - gondolkozott, majd hamar fejébe vésődött a felismerés, hogy megmozdulni is alig képes. A lécekből kiálló, rozsdás szögek azt az érzetet keltették benne, hogy ezen a helyen már régóta nem járt egy lélek sem. Fintorogva pillantotta meg a repedezett csempe padlót, amin poshadt, vékony vízréteg bűzölgött. Masszív szekrények álltak amerre csak nézett, sarkukon lepattogzott a kék színű festék, szutykos üvegajtajukon átlátni képtelen volt. Semmi ismerős dolgot nem látott, soha nem járt még itt korábban. - Mi ez a hely? Hol vagyok? - homlokát ráncolva sorakoztatta fel kérdéseit. Egy igazi rémálomban érezte magát.

Ekkor minden előjel nélkül, egy ajtó nyílt ki fémes csikorgással. - Ki van ott? - kérdezte ijedten. Akármilyen veszettül is hánykolódott, s próbált a hang irányába mozdulni, a szoba azon részére nem kapott rálátást, azonban minden mozdulatát a bilincsek nyomasztó csörgése kísérte. Ekkor lépteket hallott a lucskos padlózat felől, tudta, hogy valaki belépett a szobába. - Ki van ott? - ordított hangosabban, de válasz most sem érkezett. A vizes lépések hangjának fokozatos erősödésével Sion nyugtalansága is menthetetlenül nőtt. Mikor a fiú már szinte fuldoklott a félelemtől, az idegen egyszer csak megállt, Sion pedig lélegzet visszafojtva, tehetetlenül feküdt az asztalon. Érezte az irtózatos jövevény jelenlétét.

- Jó estét kívánok! A nevem Allan Vill - szólalt meg az idegen harsány hangon, melytől Sion összerezzent egy pillanatra. - Biztosan nagyon kíváncsi vagy, hogy mi történik veled. Én pedig mindent el is fogok magyarázni, idővel - folytatta.

- De először is, levágom az egyik ujjad - mondta nyugodt hangon. Sion rémülten pillantott rá kezére. 
- Le vágja az ujjam? Miért tenné? - szorította ökölbe tenyerét akaratán kívül. 
- Tudom, hogy gonosz vagyok, de tedd túl magad rajta. - csoszogott elő kuncogva Sion vakfoltjából.

A hideg mű fény egy öreg férfit világított meg, a sűrű vízben mezítláb ácsorogva. Sion vérbe fagyva tekintett végig a jövevény sovány testén. Soha életében nem látott még ilyen állapotban lévő embert, a férfi összes bordája tökéletesen látható volt. Csont ágaskodott és bőr csüngött amerre csak nézett. Hosszú, ápolatlan körmei feketén csillogtak teste mellett. Egy apró ruhát viselt csupán, amely vékony derekán lógott, térdét alig súrolva. A testszaga pedig páratlanul orrfacsaró volt.

- Nem tetszem? - érdeklődött, miközben szemüvege kör alakú, töredezett lencséit igazgatva végig nézett a fiún. Sion csokoládébarna, lágy hullámokkal megtűzdelt haját, a kötél, a nyakához erősítette, ezzel minden apró mozdulatát fájdalmassá téve. Ártatlan arcán az izmok olykor összerándultak, zöld szemében a reménytelenség és az összezavarodottság szikrája sercegett. Testét egy egyszerű szürke színű póló és egy sötét kék farmer fedte.

Allan megszállott bámulása egyre inkább feszélyezte a riadt fiút. Sion megpróbálta összeszedni minden megmaradt bátorságát, majd reszkető ajkakkal így szólt:

- Ki maga és mi ez a hely?

- Már megmondtam az előbb - rántotta el tekintetét a fiúról mérgesen. - Megmondtam, hogy mindent el fogok magyarázni! - kiáltott rá, ekkor a férfi viselkedése teljesen megváltozott. Lassú mozgása dinamikusabbá vált, arcáról ingerültséget lehetett leolvasni.

Az egyik közeli szekrényhez lépett, melyet óvatosan kinyitott, s egy hatalmas olló szerű szerkezetet emelt ki belőle. Az eszköz pengéjére vörös színű vér száradt. - Azzal akarja levágni az ujjam? Hány embernek ártott már azzal? - kerekedtek ki Sion szemei.

A férfi csupán az egyik kezében tartotta az ollót, mikor is az a vízbe hullott nagyot csörrenve egy csempelapon. A hang hatására mintha Sion erőt kapott volna:

- Maga nem normális! Engedjen el most azonnal! - rángatta saját végtagjait minden erejével, üvöltése közben váladék fröccsent ki szájából.

- Mindig ezt csinálják - sóhajtott Allan. - De most mond meg Lucy, mit tehetnék? - intézte kérdését a különös eszközhöz, melyet lomhán emelt fel a földől. - Tudom, tudom, lehet az lenne a legjobb - folytatta bólogatva, miközben ritkuló, ősz szakállán remegve simított végig. A tény, hogy a férfi láthatóan őrült, csak még inkább megrémítette Sion-t. - Most mit csináljak? Hogy meneküljek el? - repkedtek a gondolatok a fejében. Meg fogok halni?          

- Hé! Miről beszél, mi lenne a legjobb? - robbantak ki szájából a válaszokért szomjazó szavak, melynek hatására az idegen remegve egyenesedett ki. Sion arra gondolt, hogy talán nem kellett volna rákiáltania, most komoly bajba sodorhatta magát.

- Ha megölnélek - fordult meg vigyorogva. Fülig érő, rémisztő mosolya Sion lelkébe mart, tudta, hogy ezt az arcot sohasem fogja elfelejteni. - De ne aggódj, nem foglak. Lucy csak ideges mert egy kicsit vizes lett. Ne hallgass rá - indult meg Sion irányába az olló pengéit csattogtatva.

A fiú érezte, ahogyan egy bőrkeményedésekkel szegélyezett hideg tenyér fonódik csuklója köré. Próbálta volna lerázni magáról, de a bilincsek továbbra is visszatartották. A szúrós szagú férfi az óriási ollót Sion combja mellé helyezte, akit a hideg is kirázott annak fémes, nedves felületétől.

- Hé! Mit csinál? Engedjen el! - tiltakozott. - Ezt nem teheti! Allan egy használt injekciós tűt vett elő a fehér műfénytől ragyogó asztal alól. Egy szót sem szólt, a fiú karjába szúrta, s egy furcsa színű anyagot juttatott belé. Rögtön megragadta az ollót, s annak pengéi közé fogta Sion legkisebb ujját.

- Mit csinál! - ordított ahogy csak bírt. - Hagyja abban! - Allan Mindkét kezével ráfogott a fém szerkezet száraira, majd minden erejét beleadva levágta a fiú ujját.

Az olló recés pengéi könnyedén metszették át a bőrt és roppantották össze az apró csontot. Sion torkaszakadtából üvöltött a fájdalomtól. Nem érzett még ilyen kibírhatatlan gyötrelmet eddigi életében. A szenvedés másodpercek alatt vette át az irányítást teste fölött, szédülni és émelyegni kezdett. A látása is megromlott, csupán foltokban látott, majd elájult.

Egy székhez kötözve tért magához. Tekintetével azonnal elkapta a szemben guggoló Allan vizsgálódó ábrázatát. Az első dolog amit megérzett, az a rettentő fájdalom volt. Félve pillantott rá a kezére, melyen már csak négy ujjat talált. A kis ujjából megmaradt csonk bekötözve állt tenyere szélén.

- Lefertőtlenítettem és bekötöztem a sebedet. Nem lesz semmi bajod - mondta nyugodt hangvétellel a férfi. Sion érzékelte, hogy Allan viselkedése újból megváltozott, olyan volt mint mikor elsőnek szólt hozzá. A fiú nem tudott megszólalni, nem tudott semmi másra gondolni, csupán a minden erejét felemésztő fájdalomra.

- Most elviszlek egy helyre ahol sok idő fogsz még eltölteni - magyarázta a fiúnak, mialatt lassan a szék támlájához lépett. - Nem kell félned, nem fogsz meghalni - ekkor a széket meglökte, amely vonakodva megindult. Sion tompán észlelte, ahogy a kerekek csendesen gördülnek a rossz szagú vízben, tudta, hogy egy tolószékben ül. Az ablakon beszűrődő szellők lágyan simogatták arcát, ekkor mintha pár pillanatra megszabadult volna fájdalmától.

írta: Caleb Colensik

Kedvcsináló

Kedvcsinálónak megosztom egyik versemet. Nem túl vidám, de gondoltam hátha kedvet kap tőle valaki. :)

Árnyalatok

Karmazsin hajnal
Vérvörös volt.
Skarlát szín alkony
Vérvörös folt.

Rózsaszín nappal
Tűzvörös láng.
Vágy színű éjjel.
Összeforrt szánk.

Kétszínű reggel
Szívemen rés
Féltékeny éjfél.
Kezemben kés.

Ében szín este
Hófehér Hold
Éjsötét penge
Hófehér holt.

Hollótoll