Repülés

Üdvözlet a Blognépnek!

Emlékeztek, hogy nem olyan rég beharangoztam két új embert, akiknek az írása felkerül? Ha igen, ha nem, (ha nemigen, akkor is ) bemutatom nektek Preil Boglárka szárnyaló alkotását. Elgondolkodtató téma, érdemes utána morfondírozni rajta. 

Repülés

Sötétség, ez a szó jellemzi az éjszakát, de ma más volt. Most mindenhol égtek a villanyok, a házakat és az utcákat égők fénye világította be. De ő megint ott ült, és csak nézte a csillagokat az égen. Egy panelház tetőjén ült. Ekkor hallotta az ajtónyílását. De nem nézett hátra, jól tudta, hogy ki jött. Hisz mindig is ez volt a titkos kis búvóhelyük, ahová elmenekülhetek a világ elől. -Szia! - Ült le a fiú a lány mellé. - Szia! - Köszönt vissza halkan. A lánynak barna hosszú haja háta közepéig ért, szeme, mint a tenger. A fiúnak ezzel ellentétben fekete haja fel volt zselézve, szeme, mint a smaragd úgy ragyogott, ebben a sötétségben. - Gondoltam, hogy itt leszel! - Szólalt meg hirtelen a fiú, a lány csak félrehajtott fejjel rámosolygott. - Miért szerinted hol máshol lehetnék?! - Kérdezte halkan, a fiú elgondolkozva megvakarta az állát. - Miért nem a családoddal vagy? Hisz most van a szeretet ünnepe. - Nézett kérdőn a lányra, mire a lány érzelemmentes arccal újra az utat kezdte el nézni. - Te is jól tudod, hogy miért vagyok itt, már nem tudtam ott maradni! Nézni, ahogy az apám holt részegen ordibál az édesanyámmal, aki próbál erős maradni, de látom, hogy minden egyes nap fogy az ereje, és nemsokára eljön a pillanat, amikor teljesen összefog törni, de nem akarom látni. Egyszerűen muszáj volt elszabadulnom onnan, fojtogatott az a légkör. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha én is feladnám. Talán mindenki jobb lenne, ha elmennék, és mindent itt hagynák. - A lány szemébe könnyek gyűltek. - Csak egy dolog tart még életben ebben a rothadó világban, te meg anya. Nélkületek már rég itt hagytam volna mindent. De ti tartjátok bennem a remény, hogy talán a holnap más lesz. Talán végre minden rendben lesz, de tudod már kezdek belefáradni. Túl sok súlyt cipelek a vállamon, és úgy érzem, hogy nemsokára megszakadok a súly alatt. - Ekkor a fiú letörölte a lány könnyeit, és megszólalt. - Hallgasd csak! - A távolból énekszó hallatszott. - Hallod, ők boldognak tűnnek, de a hangsúly a tűnneken van, látod az arcukon azt a mosolyt, de mi van, ha az mind csak egy álca, ha csak tettetik. Mutatják, hogy minden rendben van, pedig belül segítségért kiabálnak. De tudod, a mosolyon túl senki se lát. Rád nézzek, és látom a fájdalmat a szemedben, de azt is látom, ahogy küzdesz, és minden egyes nappal erősebbé válsz. Nem, nincs igazad, te sokkal erősebb, mint gondolnád! - Suttogta a fiú halkan. - Tudod, kiskoromban mindig vártam a karácsonyt, úgy gondoltam, hogy az emberek ilyenkor mindig boldogak, és segítenek egymáson, de aztán ahogy nőttem fel, rájöttem, hogy ez mind csak egy álca. Undorodok azoktól az emberektől, akik azt hiszik, hogy nagyobb rangúak, csak mert több pénz van a zsebükbe. Nem, talán nem is az embereket utálom, hanem azok tulajdonságait. Lelketlenül áttaposnak mindenen a céljaik érdekeiben, nem számít hány életbe kerül, ők akkor is véghez viszik azt, amit kiterveztek. Olyan sok irigy ember van, hátba támadják társaikat, csakhogy ők előrébb jussanak. De miért? Csakhogy tovább éljék szürke hétköznapjaikat, talán azért van ennyi háború a világon. Túl sok a gyűlölet, a harag, az irigység, és kevés a szeretet, a remény már rég nem ismert fogalom. Olyan, mint egy dominó egyetlen egy rossz lépés, és összeomlik. De mondd mit ártott egy kisbaba, aki csak pár napja látta meg a napvilágot? Mit árt egy öreg nagypapa, aki csak az unokáját szeretné a karjaiban tartani? Mondd miért ilyen gonoszak az emberek? - Kérdezte a lány, tekintete a távolba meredt. A fiú csak megcsóválta a fejét. - Jól tudod, hogy nem tudsz mindenkit megmenteni, ahhoz hogy élni tudj, hibáznod is kell, és talán az élet túl nagy pofont ad, de neked nem szabad feladnod. Nem győzhetnek ők, és ezt te is jól tudod! - Válaszolt halkan a fiú. A lány újra a fiúra nézett. - Mondd, hány pofont kell még ahhoz kapnom, hogy elfogadjam, hogy lehetetlen? Hogy már ne küzdjek, hogy már vége? Mondd, miért ilyen nehéz lemondani a reményről? És ha le is mondasz, miért fáj mégis annyira a koppanás? Mondd, miért nem lehet béke, miért nem nyugodnak le? Meddig kell még tétlenül néznünk, ahogy a jól felépített kártyavár összedől? - A lány elmosolyodott, de ez a mosoly egy összetört ember mosolya volt. - Néha elgondolkozom, hogy pontosan miért is fontos a karácsony, ugyanolyan mint a többi ünnep. És mégis mindenki tárt karokkal várja. Csak nézz ránk, itt ülünk fent csendben, boldognak kéne lennünk, de mégse tudunk boldognak lenni. Mondd talán bennünk van a hiba, vagy csak az egész világ van ellenünk? Néha már nem is tudom, hogy minek is küzdök, ezt a világot is lassan elnyeli a sötétség, és tudod, majd talán az emberek is rájönnek, hogy mit tettek. De akkor már késő lesz, akkor már nem lesz senki, aki megmentse őket, csak a sikolyaik fognak vízhangzani! - A lány hangja meggyötört volt, a fiú elgondolkodva nézett rá. - Talán igazad van, talán nincs! Ezt nem neked kell eldönteni, ez már nem a mi dolgunk, ők túl vakok, hogy észrevegyék a dolgokat. De nézz csak körbe, érzed ezeket az illatokat, ezeket olyan emberek csinálták, akiknek fontos a család! Talán tényleg értelmetlen küzdeni ebben a mókuskerékben, de tudod, aki mer, az nyer! - Oktatta a lányt. A lány ekkor felpattant, és kitárta karjait. - Tudod, úgy elrepülnék innen egy helyre, ahová senki nem követ, ahol mindenki boldog, és nincs fájdalom. Szárnyra kapnék, és csak repülnék, nem érdekel hova, csak mennék. Repülnék, amíg a lelkem visz. - A lány lenézett a fiúra. Neki az arcán egy sejtelmes mosoly ült, aztán lassan felállt.  - Repülünk? - Kérdezte a lány reménykedve.  - Repülünk! - Válaszolta a fiú határozottan. És repültek, szárnya kapva repültek. És nem törődtek semmivel. Repültek míg a hold fátyolt nem hullajtott rájuk. Karácsony másnapján az egész világ megrendült. Két holttestet találtak egy elhagyatott sikátorban. Egy fiú és egy lányt, kezükben egy papírlapot tartottak. Repültek, mert a szívük szakadt meg. Senki nem tudta, hogy mi történt. Pedig, ha felnéztek volna, két mosolygó arcot láttak volna. A lány kinyújtatta a karját, és megszólalt. -Esik a hó! - Mondta a lány. - Látom! - Válaszolt a fiú. Egymásra néztek, aztán elmosolyodtak, mert ők tudták, hogy mi is az a szabadság.

írta: Preil Boglárka

JEANNE D'ARC NEMZEDÉKE: 4.fejezet 2. fele

Üdvözlet a Blognépnek!

Újra vasárnap van, ami azt jelenti újabb töredéket tudunk meg a hősnő életéről, azon belül is kiskoráról. Nézzük hát, hogy alakul a sorsa:

A pihenésnek nem sokára vége lesz, a szekér gazdája befogja a lovait, induláshoz készen, látja a két vendége így ők is készülődni kezdtek.

- Jeanne lányom! Készüljünk mi is, ha segítünk, hamarabb indulhatunk, addig csomagold össze a tarisznyánkat. – mondja Isabelle.

- Igen, édesanya!  - válaszolja Jeanne.

Az anya a kocsihoz lép pár lépésre vannak.

- Segíthetek uram? – kérdezi az anya, érdeklődve.

- Köszönöm, jó lenne. – volt a válasz.

Közös erővel hamarabb végeznek, nem sokára felléphetnek a szekérre. Indulhatnak tovább.

- Hölgyeim! Ha minden jól megy, holnap elérjük Dijont, és onnan indulhatnak tovább. Onnantól óvatosan menjenek tovább, mert az már egy másik birodalom határa! A Burgundoké, az ellenségünk, mert szövetséget kötött az Angolokkal. – mondja a kocsis.

- Édesanyám! Az ellenség az rosszat jelent? – kérdezi a lány érdeklődve.

- Igen, egyetlenem! Elérünk Rómába, elmondom, mit kell tenni, és azt is! Miért kell kérni isten segítségét. –válaszolja az anya.

- Nagyon várom.

Másról kezdenek beszélni. - Amíg a szekéren utazók elérik Díjon városát. 

Addig egy másik helyen Burgundiában.

A Burgund király II. Fülöp a tanácsadójával megbeszélést tart.

- Mi tévő legyek, ha a Párizs körüli birtokot szeretném meglátogathatni! A Francia uralkodó csatában elvesztette. – kérdezi a király érdeklődve.

- Őfelsége! A birtokot nyugodtan birtokba veheti, szövetségesünk lett Anglia, nem tud mit tenni, ellenségei körbe veszik. –válaszolja a tanácsadó.

Kezdi átgondolni a szavakat, majd döntést hoz.

- Rendben van, elmegyek! Megnézem a birtokot, a feladatod az lesz! Élelmet raksz egy ládába, annyit, amíg az utat kibírom, pár személlyel. Most az udvartartásomat itt hagyom, holnap indulok, három fővel. Meg értetted!

- Igen, őfelsége! Ki lesz, az a három fő? Úgy készülhessek. – kérdezi a tanácsadó.

- Az egyik testőröm, a fiam, és a nevelője. – válaszolja a király.

- Rendben van uram! Intézkedek.

A tanácsadó el is hagyja a termet, nem sokára a trónörökös is megérkezik. Ahogy kell, úgy viselkedik, illedelmesen. Bejelentik a királynak.

- Kéretem!

A fiú belép.

- Talán valami baj van? Ha már itt vagy, akkor elmondok egy fontos dolgot. – mondja az uralkodó, érdeklődve.

- Nincs semmi baj! Azért jöttem, lássalak, szeretnék a te öröködbe lépni. Olyan uralkodó szeretnék lenni, amilyen te vagy édesapám. – válaszolja a herceg

- Holnap indulunk Párizsba, látogatóba, ami szövetségesűnk birtoka. Tudnod kell! A szerződésben szövetséget kötöttünk, az Angol uralkodóval. –válaszolja boldogan az uralkodó.

- Én is mehetek édesapámmal? – kérdezi az örökös.

- Igen, fiam! Te vagy az egyik, aki velem jön, az egyik testőröm, és a nevelőnőd. – válaszolja örömmel, a király.

A herceg gondolkozóba esik.

- A hosszú úton, igazi uralkodóhoz méltóan fogok viselkedni. Tanulni akarom, mit kell tenni király, lehessek Burgundiának. –válaszolja egy kis mosollyal a herceg.

- Fiam, jól mondod! A királynak meg kell tanulni mi a jó a népének, életek múlnak döntéseitől. Nem a sajátját kell néznie, hanem a népéét. Azután a sajátját, ez a jó uralkodó. – volt a válasza.

Az örökös odalép az apjához, átölelje.

Amióta a D’ Arc család két tagja elhagyta Domremy falut sok nap telt el. Elérik a Német- Római Birodalom területét.

- Lányom! A térkép szerint közeledünk Milánó város felé, a közelébe egy tónak kell lenni. Meg fürdünk, mert régóta annak, víz közelében voltunk. Biztosan te is így érzed! Ezért hoztunk a hosszú útra váltó ruhát. – mondja az anya.

- Jó lenne édesanyám! Érzem a ruhám szagát, kellene helyet találni, ahol lefürödhetünk, át öltözünk. Akár pihennénk is egy kicsit. –válaszolja a kis Jeanne.

- Nem is olyan rossz! Ha találunk, partszakaszt megtehessük, akkor örülnék neki.

Tovább gyalogolnak, nem sokára meg érkeznek a tóhoz, először olyan helyet keresnek, ha leöltözünk, akkor nyugodtan vízbe is léphetünk. Rá találnak nem sokára.

- Nézd csak Jeanne, azt a helyet! Az úttól távol van, és védett. Gyere, lépjünk oda, akár pihenni is lehet. Szerintem az út fele már megvan. – mondja Isabelle boldogan, rá mutat a helyre.

- Igen édesanya!

Elérik a házat, nem sokára belépnek, amit látnak, ilyennek gondolták. A ház elrendezése egyszerű. 

- Nézd lányom! Éppen ilyenre gondoltam, a víz közel van, a házból nem kell kilépni. Belülről betudjuk, reteszelni.

- Ilyen félére gondoltam én is! Megvalósult. Van hely az alváshoz, akár enni is lehet. A ruhánk is elfér, akkor le is venném a ruhámat, azután kimosom. –válaszolja a lány, a hangjában öröm érezhető.

- Jól van! Addig én elkészítem a fekvőhelyet, azután levetkőzök. – válaszolja az anya.

A lány lassan kezd öltözni, nem sokára már egy ruha takarja a testét, fehérszínű ruha, a felső rész egyben a szoknyával, ami a lánynak térdig ér. Azt követően odalép a ház széléhez, és a vízbe kezdi lógatni a lábát, leülve.

Napok múlásával elérkeznek Róma alá, ugyan azt kezdik tenni, amit Milánó előtt.

- Amíg meg fűrdöl, addig rakok, tűzet, a ruhát kimossuk, így hamarabb tud száradni. Azután az ünneplőt magunkra vesszük. – mondja az anya.

- Úgy lesz!  Akkor itt leszünk pár napig? Mennyi pénzűnk van még? –válaszolja a kis Jeanne érdeklődve

- Jó, hogy említetted! Már csak kevés van, nem sokára megyek, egy kis ennivalót szerzi. Addig nyugodtan megfürödhetsz, ide nehezen tudnak elérni. –válaszolja Isabelle.

Van pénzűk, de egy kevéske, amit fel tudnak használni, a lány egyedül öltözik le, minél hamarabb a vízbe szeretne kerülni.

- Remélem nem lesz baj, az ennivaló szerzésben! Alig van. – mondja a lány, kicsit szomorúan magában.

Az anya nem sokára meg is érkezik, tudott ennivalót szerezni.

- Egyetlenem! Hoztam egy kis elemózsiát, ingyen adták, először gyere egyűnk, azután lehet, fürdünk. Éhes vagyok, már látom le is öltöztél, egy ruha van rajtad. – mondja Isabelle.

- Addig veszek fel egy ruhát! Ugye akkor együtt megyünk be a vízbe? – kérdezi a lány érdeklődve.

- Alig várom, bent lehessünk, távol lehetünk a falunktól, és kettesben. Amit meg akarsz kérdezni, azt elmondhatom.

Nem sokára az asztalhoz ülnek, abban a pillanatban boldognak érzik magúkat, mert kettesben lehetnek.

- Ha már együtt lehetünk! Akkor mit szeretnél kérdezni tőlem? Olyan dologra gondolok, amire nagyon kíváncsi lehetsz. – kérdezi az anya.

- Nem is tudom! Inkább akkor, ha eljön az ideje. A női dolgokat meg kell tanulni, most a hozzám hasonló lányokkal kell együtt lennem.

- Te tudod lányom! El fog jönni az idő, akkor megkérdezheted. Ha ettünk, akkor együtt megyünk a vízbe, ez a ház biztonságos. – válaszolja az anya, boldogan.

A lány úgy tesz, nem sokára az evéssel végeznek, nem kell sokat várni, ruha nélkül vannak, nem szégyellik magúkat. Először a lábukat lógatják a vízbe, azután lassan indulni kezdenek, a házhoz közel legyenek.

Sok napon van túl a D’ Arc család két tagja, gyalog szerrel, volt, hogy szekéren, amikor is, elérik céljukat.

- Gyermekem! Végre elértük Rómát, remélem az ünneplő ruhád az meg van még! Az első háznál bekopogunk, hátha adnak egy kis ennivalót. – mondja az anya, érdeklődve, az arcán öröm is érezhető.

- Tényleg megérkeztünk? Olyan helyet kellene nézni, ahol átvehessük a ruhát, és pihenni is lehessen. Fáradt vagyok. – válaszolja a lány, boldogan egy kicsit.

- Jól van lányom!

A lány arcán látni lehet a boldogságot, mert hosszú utat tettek meg, egy cél érdekébe. Az első házhoz elérnek, majd kopognak. Nyílik az ajtó.

- Tisztelt uram! Én, és a lányom meg szeretnénk pihenni, kaphatnánk egy kis ennivalót! Hosszú utat tettünk meg, elzarándokoljunk ide. A Francia királyságból jöttünk, egy kis falúból. – kérdezi Isabelle.

- Igen uram! Így van, kérhetnék szépen egy kis ételt, és pihenő helyet. Hosszú utat tettünk meg a kis falúból, Domremyböl. – erősíti meg az anyja szavát Jeanne.

A családfő végig méri a vendégeit.

- Hölgyeim, jöjjenek beljebb! Hosszú utat megtettek egy cél érdekében. Ha nekünk öt személyre telik, akkor még két személynek is van hely. – mondja csodálkozva a fogadós.

A családfő jobban kitárja az ajtót, beléphessenek.

- Uram! Köszönjük, ételt ad, és megpihenhetünk egy kis ideig. Voltak, akik elűztek, ne kéregessünk. – mondja az anya, meglepődve.

- Köszönjük, az ön házába beléphetünk, ha belépünk a templomba, imában köszönetet mondunk a befogadásért. Az úr vezette utunkat, a hitűnk erős legyen. –válaszolja a lány, a hangjában öröm érezhető.

- Lányom! Jól mondtad, az egész utunk alatt felismertük az úr akaratát, épségben elérhessük, az Örök várost.

A két vendég beljebb lép, majd helyet is foglalnak, az asztalnál.

Fél órával később.

Már jóllakottan elköszönhetnek a vendéglátóitól, folytathassák az utat.

Kis távolságban arrébb.

- Drága lányom! Végre itt lehetünk Rómában, már csak azt az utat kell megtenni, amit fájdalmas útnak is neveznek. – mondja Isabelle.

- Édes anyukám! Én is tarthatok veled? Eljutottunk idáig, az a kis gyaloglás már, nem tesz semmit. – válaszolja a lány, boldogan.

- Gyere nyugodtan! Mondhatod, elzarándokoltál tízévesen Rómába. –válaszolja az anya, büszkén.

- Az út végén belépünk a templomba, imádkozni szeretnék, a várt személy megszülethessen, aki a szabadságot elhozza a Francia nép számára. –válaszolja a kis Jeanne.

Együtt indultak tovább az úton, ötszáz méter lehet még. Eléjük tárult a sok zarándok így tudják már, a feladatot elvégezték.

- Látod gyermekem! Itt vagyunk az út végén, most már bármi jöhet, azt közösen átvészeljük. – mondja az anya, már boldogan, érezni lehetett a hangjában a látottak hatással van rá.

- Én is örülök, hogy veled jöhettem, most már jöhet bármi, a hitűnk erős marad. – válaszolja a lány, boldog mosollyal.

Az út végén még maradnak egy kicsit, át gondolhassák az utat, min mentek keresztül, már csak egy feladat van hátra! Köszönetet mondjanak az úrnak.

- Lányom! Most már mehetünk tovább, ahhoz a helyhez, ahol nyugodtan imádkozhatunk. – mondja Isabelle.

Nem sokára megérkeznek.

- Látod ezt a nagy épületet! Ez a katedrális, minden zarándokút vége, ahol köszönetet mondhatunk az úrnak, vezeti utunkat. – mondja boldogan az anya.

- Én is köszönetet mondok, remélem a helyzetűnk jobb lesz. – válaszolja a lány, örömet érezve önmagába.

Nem sokára, belépnek az épületbe, indulnak az első sorhoz, imádkozással köszönetet mondhassanak, elérték a kitűzött célt.

Köszönjük Matthew M. D'Arc-nak a mai részt!
További jó hétvégét!

Inter Juh: ötödik felvonás

Üdvözlet a Blognépnek!

'Tintánk történésze történetesen terítékre került. Kellemes kérdések kavalkádját küldtem neki néhány napja. Nem tiltakozott, töltött, terített, tudott, találgatott, válaszolt. Végül voilá! Visszaküldte. Legvégül lássuk legott a leget:

Matthew M. D'Arc

-Honnan jött az írói álneved?

Az írói név, véletlenül jött, mert gondoltam, hogy felveszek egy kitalált nevet, még az ötödik Aranymosás előtt, és úgy pályázok, így lett a Matthew M. D’Arc vagyis, a Matthew az a Máté, az M, az Domremy-La-Pucelle folyója, a La Meuse, a D’arc, az a Jeanne D’Arc család neve. Azért is, mert pár éve láttam egy filmet Jeanne D’Arcról, amiben Leelee Sobieski szerepelt, onnantól kedveltem meg a középkort, és abban a Franciák hősét, igen, hős volt.

Mióta foglalkozol írással?

Ebben az évben lesz, hogy 10 éve írok, eddig elkészült 9 novella, egy színdarab, és a 10. novella, az éppen a felénél tart, a címe: Jeanne D’Arc Népe. A következő, már a 11.novella, az a Jeanne D’Arc Nemzedéke folytatása, abban a Francia nemzeti hős visszatér, szó szerint kell érteni. Minden művemben szerepel egy kis természetfeletti.

Mi volt az első írásod?

Az első írásom, a germán mitológiában szereplő Ragnarökk, a jó és a rossz harca, amit 2007-ben kezdtem el, az Emberiség alkonya, a wattpadon olvasható belőle pár fejezet. A történetben az istenek csak megsebesülnek, rá kell jönniük, a háború nem jó. Ha már az istenek világában volt a háború, az jutott eszembe, folytatom, úgy hogy a halandók világába teszem a helyszínt.

Milyen műfajban szeretsz alkotni és miért?

Novellában, de előtte volt vers. Versel kezdtem, még általános iskolába, majd nagyon későn jött eszembe az írás.

Kipróbálnál-e, kipróbáltál-e más területeket is?

Próbálkoztam mással is, ha a színdarabírást meglehetne említeni? A színdarab az Üdvözlettel Verdunból címet kapta, olyan részlet az ugyan ilyen című novellából, amikor az első világháború idején játszódik, szintén olvasható a wattpadon. Annak örülők, hogy kapott a színdarab egy csillagot, és már négyen tették olvasói listára.

Mi szokott megihletni téged?

Jó kérdés! Arra jöttem rá, csak nyílt szemmel járjunk, mert bármi adhat olyan ihletet, amit meglehet írni. Az elméletem az! Bárki írhat történetet, lehet saját élete, vagy másé. Az nem igaz, hogy születni kell rá, az jön magától, ha nagyon akarjuk, és a segítőnk segít benne. A segítő, az a tudatalattiban van jelen. Akár jelenetben is segíthet, vagy megüzeni, mi legyen a következő megírandó novella.

Mi motivál az írásra?

Amit eddig megírtam, az nagyobb része történelmi alap, de van közötte, ifjúsági érzések gondolatok. Az életben megtörténtek.

Van valami módszered az írásra? (zenehallgatás, csend, rend stb.)

Csendben szeretek alkotni, mert az írás az alkotás is. Volt olyan helyzetem, amikor a munkahelyemen írtam, mert akkor tudtam haladni. Pl. Amikor éppen írtam a Jeanne D’Arc Nemzedékét vagy az Üdvözlettel Verdunból, azt a brigádszállító járműbe, mert olyan helyen dolgozok, éppen meghatározott területen voltam. Zajban kellett, mert szólt a rádió, így tudtam haladni, az írással.

Mi a kedvenc könyved és miért?

Bevallom, még nem gondolkoztam ezen a kérdésen, hiszen rengeteg olyan személy van, akinek remekművet alkotott.

Ki a kedvenc íród?

Verne Gyula, mert az ő művét kezdtem el olvasni, amikor beiratkoztam a városi könyvtárba, és lehet kölcsönözni ki. Van bennük sok minden varázslat, amitől az ember könyvet vegyen kezébe. Nemo Kapitány- A Strogof Mihály-Grant Kapitány gyermekei, a Lángban álló szigettenger, még lehetne folytatni.

Szeretnél valamit üzenni a Blognépnek?

A Blognépet kérem, adjon lehetőséget, hogy megismerhessenek, és nyugodtan véleményt is mondhatnak, mert csak így tanulhat az ember. Újabb író, az egyenlő újabb megismerendő személy, és vele a megismerendő történet.

Köszönjük kimerítő közlésedet! Kellemes Kar... hétvégét!

A VÍRUS: 6.fejezet 7-9

Üdvözlet a Blognépnek!

"Whoa, I'm an alien, I'm a legal alien, I'm an Englishman in New York."
Szerintem sokan ismerik ezt az igencsak nem mai számot és remélem nem én vagyok az egyedüli, aki énekelve olvasta el.
Hogy ennek mi köze a mai bejegyzéshez? Ebben a történetben is szerepelnek űrlények. Azonban E. M. Miller írásában se nem legálisak se nem angolok. Inkább a Földet és lakosságát leigázni és elpusztítani akaró idegen fajról van szó, akiknek az útjában csak egyetlen dolog áll. A szervezet. Már sokat megtudtunk róluk, folytassuk is a informálódást. 

7.

Erik a kislány ágya mellett állt. Édesanyja még mindig nem tért magához. Már nem élt a kislány. Utolsó lélegzetét akkor vette,mikor felmentek a lépcsőn. Halál és pusztulás vette kezdetét a Földön. 

– Nincs mit tenni! Ez a vírus vagy akármi órák leforgása alatt végez az áldozataival. Nem tudom másként értelmezni a dolgot,mint úgy hogy ,ahogy beért a légkörbe, mutálódott annak ellenére hogy nem így programozták be.

– Programozták?

– Hiába vagy a szervezet tagja, nem világosítottak fel? Mennyire ismered a húsz évvel ezelőtti történetet?

– Annyit, amennyit Tim jónak látott elmondani! 

– Sejtettem! Sosem volt bőbeszédű, de makacs volt, és amit a fejébe vett annak úgy kellett történnie!

– Maga honnan ismeri?

– Onnan,hogy én is a szervezet tagja voltam. Nem sok ideig! Mikor Rózsa azon a bizonyos éjszakán meghalt,nem vártam meg a sorosom. Leléptem. Ursa kegyetlen. Megesküdött, hogy bosszút áll és kiírtja az emberiséget. Már húsz éve akarta,de valaki megakadályozta. Az életébe került. Most sikerrel fog járni. Meg kell akadályozni, hogy a humanoid nő elérje célját. Amint látom, Tim nem igazán tesz meg mindent, vagy egyáltalán hozzá sem látott?

– Nekem is ez az érzésem! Én informálom mindenről! Arról is, hogy megfertőződtem! Igazából újak játszanak a csapatban. Rózsa unokája és barátai. Valamint megérkeztek Alfáék is. De azt szűrtem le, hogy Timet jobban érdekli az újonnan érkezettek, mint maga a Föld és az emberiség sorsa. Az előző áldozatokat fel kellett gyújtanom.

– Rózsa sokat mesélt a lányáról és mindkét unokájáról! Örülnék neki, ha megismerhetném őket. De attól tartok, hogy Tim nem szívesen látna viszont.

– Az nem biztos! Azóta eltelt húsz év. Úgyis fel kell hívnom, és informálnom az esetről.

– Próbáld meg! Addig én megnézem Margaretet.

Erik tárcsázta a férfit.

Tim a szobájában ült, és a monitort figyelte. A teleszkóp pásztázta a terepet. Nem sokkal rá megszólaltak a vészjelzők! Újabb légköri aktivitást jeleztek a műszerek. Meg is látta a tíz fénylő pontot.

– Minden új történik, mint húsz évvel ezelőtt, mielőtt az az átkozott éjszaka beköszöntött. Sötét felhők gyűlnek körülöttünk. Gyertek csak, meglepetésben részesültök majd. Azt hiszed Ursa, hogy okos vagy, akkor tévedtél. Belesétálsz a csapdámba, és megmentjük a Földet és az emberiséget. Amit húsz évvel ezelőtt félbehagytál, most is féle fogod hagyni. Nem éred el a célod. 

A műszerek újból bejeleztek. Tim felugrott a székből.

– Nem az nem lehet!
Kirohant és elkiabálta magát, ismételten nem vett tudomást Miloról. A fiú papírokkal a kezében be akart kopogni hozzá. Még bocsánatot sem kért tőle hogy félrelökte és elesett. A telefon vadul és követelőzően rezgett a zsebében. Erik folyamatosan hívta. 

Milo felállt és összetörve sietett a férfi után. Amióta megérkeztek az újak, és Ursa  megjelenése fenyegetettséget jelentet mindenkire nézve, Tim egyszerűen megváltozott. Nem az volt aki régen.

Nem értettük miért hívott össze minket Tim. Annyira még  nem voltunk felkészülve a dolgokra, és Alfa sem tájékoztatott minket a földönkívüli élet formáiról. Dühösen ültünk vele szembe. Még a telefonjának követelőző rezgése is idegesített minket. 

– Gyors lesz! Látogatókat kaptunk! Hogy melyik faj képviselteti magát Ursa mellett, még nem tudjuk! Tízen érkeztek, amit megtudtam, hogy nem messze tőlünk landoltak és süllyedtek bele a Dunába. Tehát Ursa nem lehet olyan messze tőlünk. A másik ami miatt összetrombitáltam a bandát, azért tettem, mert a vírus itt csapott le a közvetlen közelünkbe. A bázis védelmét már aktiváltam közbe. Mi itt védve vagyunk. Úgy érzem ,helyesen cselekedtem akkor, amikor a hozzátartozókat biztonságos helyre vitettem. A háború lassan megkezdődik. A segítség útban van felénk. Hamarosan megérkeznek. Földi idő szerint még két nap. Riasztom azon földönkívüli társainkat,akik itt élnek köztünk. – összekapaszkodva, kapkodva vettük  a levegőt ijedtségünkbe. 

– Hogy mondtad? Élnek a Földön űrlények? – kérdeztem meglepetten.

– Hogyne! Ez lett volna az egyik dolog, amelyet Alfának kellett volna elmondania. De majd elmondja. Gyorstalpalót tartunk majd ufológiából. 

– Vedd már fel azt a telefont? – ordítottam rá.

Végre felvették.

– Na, végre! Azt hittem már nem veszed fel!

– Dolgom volt!

– Nekem is! Az első áldozat lakásán vagyok, a kislány meghalt. Ugyan azon tüneteket produkálta mint annál a családnál, ahol elsőnek voltam. De van itt valaki, aki nagyon jól ismeri a szervezetet. Egy orvos,aki a család barátja. 

Tim leült. Megdöbbent a hallottaktól.

– Egy orvos? Véletlenül nem James Lewisnek hívják?

– Honnan tudod?

– Azzal most ne foglalkozz! Add oda a telefont!

James ekkor lépett be. A tekintetéről nem sok jó volt leolvasható.

– Tim beszélni akar magával.

Nem csak szövetség tagjai, hanem Erik is megdöbbenve nézett az idős férfire.  Mindketten egy furcsa, pörgős nyelvre váltottak át. Egy nyelvre, melyet csak ketten ismertek igazán,valamint Alfa és lánya. A beszélgetés végén mindkét férfi elégedetten néztek a jövőbe.

– Pakolj, fiú! Azonnal utazunk Magyarországra! Gyújtsd fel a házat. Tisztítunk! Sosem maradhat nyomunk. 

– Ki maga? 

– Valaki, ki mindig jót akart az emberiségnek és a jövőjének! Évezredek óta csak segítjük az embereket.

8.

Döbbent csend állt be a helyiségbe. Olyan csend, ha a közelben zümmögött volna egy légy, még azt is meghallottuk volna. Attila a lábamat rugdosta és a pulóvere alól mutogatta a nagyi naplóját. Azon a helyen volt nyitva, ahol a furcsa írással jegyzetelt le dolgokat. Most már biztos voltam benne, hogy az emberiséggel, a földön túli élettel kapcsolatba írt le dolgokat. 

Magamban számadást végeztem. Tehát a nagyi azon szervezet tagja volt, mely a földönkívüliekkel ápol szoros kapcsolatot. Továbbá az elnyert információs morzsákból csipegetve az emberiség megjelenése óta látogatják a Földet az idegen lények, és az ember tanítójává fogadta őket, tanult és fejlődött őáltaluk. Az sem kizárt, hogy az emberiség is valahonnan a Földön túlról származik. ( ezt csak én vetem fel) Ez pedig nagy hülyeség lenne, át kellene írni a történelemkönyveket, de viszont utalások is találhatók erre vonatkozóan az ótestamentumban, az angyalok egyelőek lehetnek az idegenekkel,vagy egyszerűen vegyük figyelembe  a barlangrajzokat. 

Tehát a nagyi a meséiben arra akart rávezetni, hogy egyrészt a Földet látogatják különböző csillagrendszerekből érkező földönkívüli lények, másrészt azt akarta a kobakomba verni, hogy az emberiség nem is ember, hanem idegen lények leszármazottai. 

Tovább fonva a gondolatot, a jegyzetei melyet különleges nyelven írta, az idegen civilizáció anyanyelve lehet, és csak az arra érdemesek tanulhatják meg. Jó lenne, ha meg tudnám tanulni, akkor meg tudnám fejteni mit jegyzetelt le a jó nagyi. De ha minden igaz, amire most gondolok, az teljes mértékben átírná a történelmet, az egész emberiség történelmét, és fenekestől felforgatná az egész mechanizmust, amiben élünk.  

Tovább víve a gondolatot, ezek szerint húsz évvel ezelőtt mikor meghalt a nagyi, valami olyasmi történt a Földön mely megpecsételte volna az emberiség sorsát, vagy meg is pecsételte, és most ennek a levét isszuk. Azaz, Tim jól tette, hogy elküldte mellőlünk a szeretteinket. Arra gondolok, hogy háború fog kitörni köztünk és az idegenek között, fő cél pedig az,hogy a kegyetlenséget, melyet ránk uszítottak megakadályozzuk, hogy ne legyenek további áldozatok. Ez miatt érzett mérgem elpárolgott. Kusza gondolataimból Gábor, Tim és Alfa közti beszélgetés zökkentett ki.

– Megkérdezhetem, persze ha lehetséges, milyen nyelven szólt a beszélgetés?

– Megkérdezheted! Miért ne kérdezhetnéd! Majd Alfa elmondja nektek, úgyis előadást tartott volna számotokra. A két személy ,akikkel beszélgettem hamarosan megfognak érkezni. Az egyiket, az idősebbet húsz éve nem láttam. Igen nagy szolgálatot tett a Szervezet részére. Kérlek fogadjátok őket szeretettel. Habár Eriket karanténba kell zárnunk. 

Alfa felállt egy székre, pedig majdnem akkora volt, mint én.

– Előbb vagy utóbb úgyis megtudtátok volna az igazat! Nem akarok titkokat magamban tartani. Húsz évvel ezelőtt, elkövettem ezt a hibát, meg is lett  a következménye. A nyelv, amelyt az előbb hallottatok a mi saját kommunikációs nyelvezetünk. Itt úgy mondanánk az egységes nyelvünk,melyet mindenki jól megért. Mi csak magunk közt is egységesnek hívjuk. Ha nagyon odafigyeltetek a hírekre, újságok cikkeire melyek azzal foglalkoztak, micsoda régészeti leleteket találtak, és nem találtak rá. Mondjuk különböző koponyákat, melyet régészek, antropológusok nem tudtak hova besorolni, a barlangrajzokon, a piramisokon látszódó rajzok, hieroglifák,mind a mi nyelvrendszerünk része. Ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy az emberiség kezdetén, megjelentünk a Földön, tanítottuk az embereket. Istenként tekintettek ránk, magasztaltak minket.  James közénk tartozik. A mi fajunkhoz, humanoid típusú lény. Hosszú évezredek óta járt a Földre, tanított, főleg gyógyítást. Egyszer gondolt egyet, és itt maradt az emberek között, mint ahogyan több száz másik lény. Vannak köztük jók, kik békességben élnek az emberek között, és vannak a rosszak, kik ártanak az embernek lépten, nyomon. Nem tudok rájönni, hogy ők mások, annyira egybevegyültek az emberekkel.  Én úgy vagyok vele, hogy az ember tudat alatt ezzel tisztában van, csak nem akarja magának bevallani. 

– Sosem gondoltam ilyenre. Mindig is kinevettem azokat, akik azt állították magukról, hogy harmadik típusú találkozóban volt részük. De valahogy most sem vagyok képes felfogni, egy bizonyos mértékig azt, hogy maga itt áll, beszél hozzánk, pedig két napja itt tartózkodom,itt élek . – Vágott a szavába Andrea.

– Megértem! Kicsit nehéz felfogni, látni a dolgokat! Pedig igaz, hisz itt állok, és remélhetőleg még állni is fogok egy jó darabig. Hamarosan elözönlik a szervezet folyosóit a társaink. Jó kinézetűtől az undorítóig. Még nálam is undorítóbb kinézetű lények. Földi idő szerint hat óra múlva meg is érkeznek, hogy a segítségünkre legyenek a csatában. Ámbár,van köztetek valaki, aki jó úton fejtegette az elképzelést arra vonatkozóan, hogy mi  a kapcsolat az emberiség és az idegenek között. Ugye, Éva?

Felriadtam. Újból elkalandoztam. Most mindenki engem bámult. 

– Tessék?

– Jól hallottad, amit mondtam! Gondolatokban is képes vagyok olvasni! Mondd el a többieknek, mire gondoltál percekkel ezelőtt.

– Csupán arra próbáltam választ keresni, miért mondta a nagyi nekem el a meséket. Illetve az itt elhangzottakból próbáltam összetenni egy épkézláb gondolatmenetet. Úgy látszik jó irányba haladtam. Most mondjam el újból, amit maga már úgyis elmondott? – Alfa bólintott. – Én is arra az elgondolásra jutottam, hogy a földöntúli lények, már évezredek óta látogatnak minket, tanították az embereket, őáltaluk fejlődött. Vagy az emberiség nem is ember, hanem az idegen lények leszármazottai. Ha ez kitudódna, az emberekből kihalna a remény és a hit. Utalásokat lehet találni, mármint arra vonatkozóan, hogy idegenek látogatták az embereket az égből. Célzások vannak az Ótestamentumban, barlangrajokon, a piramisok belsejében. Egy szóval én is idejutottam ki. – Borzasztóan mérges voltam a lényre.

– Aha! Köszönjük a felvilágosítást! És én kinek a leszármazottja vagyok? Egy kis szürkének? – Kiabált rám Gábor.

– Ez csak egy gondolatmenet volt, de ha nem hiszel nekem, olvass bele a bibliába.

– Nem akarlak elkeseríteni,haver, de mindkettőjüknek igaza van. Éva jól gondolkodik. Ebben nem lehetünk egészen biztosak, még ők sem. Annyit tudunk csupán, az első feljegyzések alapján, ami elolvasható a könyvtárunkban is, hogy a Földönkívüliek már az ősember idejében is meglátogattak minket. Utalás- barlangrajz. Persze, most visszamehetnék arra a feltevésre, hogy ötezer éventi ciklusokba kihal a Föld, és újra regenerálja önmagát. Na, ebben nem hiszek! Ha egyszer kipusztul a Föld, azaz emberiség hibája lesz. A Föld önmagát gyógyítja. Ha most nem vigyázunk, akkor viszont Ursának köszönhetően pusztul ki a Föld. 

Hálás tekintettel néztem Timre.

– Úgy van! Igaza van Timnek! Ebben nem lehetünk biztosak, csupán halvány utalások találhatók erre vonatkozóan! Még az apám sem volt biztos, ebben a feltevésben. Egyben hiszek. Az az, hogy mindig is jelen voltunk az emberiség történetében, ha most nem vigyázunk, soha többé nem lesz rá módunk, hogy eljöjjünk az emberek közé és tanítsuk őket. 

– Köszi hogy megnyugtatott! Legalább nem fogok hülyén meghalni. 

9.

Erik szaladt az idős férfi után. Hiába volt edzett, megviselte a futás. Megállt, fúrta az oldalát a fájdalom, zihálva vette a levegőt. Pihenésképp visszanézett az égő házra. A szíve megtelt fájdalommal. Legjobban a kislányért fájt a szíve. A lelke csordultig telt fájdalommal. James megállt, észrevette a fiatal fiú nem jön utána. Egy olyan bokor és fa mellett állt meg, melyet megtámadott a vírus. Megvizsgálta, ügyelve hogy ne érjen hozzá. a pókháló szerű szövet lélegzett, élt. Ez már több volt mint vírus. Egy élő organizmus volt, mely mindenből kiszívja az éltetőerőt.  

Percek múlva Erik mellette állt. Most már ő maga is a pókhálót bámulta. Nehezen összeszedte magát, kis időbe telt mire összeszedte magát. Nem tudott másra gondolni, mint arra hogy a szervezetébe jutott vírus dolgozik benne. Fittségét még, valamint azt, hogy nem döntötte le még a lábáról annak köszönheti, hogy igen erős a szervezete. 

– Kissé lassú vagy, fiam!

– Nem tudom, mi van velem, Uram, sosem voltam még ennyire oda. Nehezemre esik a sietés és a futás. A levegőt is kapkodva veszem, feszül a mellkasom. Fáradok.

– Valószínű, hogy a szervezetedbe került vírustól. Ellenálló vagy vele szemben, nem tud legyőzni, bármennyire is erőlködik. Ha nem lennél ennyire fitt és egészséges, akkor már réges-régen a többiek sorsára jutottál volna.

– Erre gondolok én is, Uram!

– James! Ha megkérhetlek!

– Köszönöm! Könnyebb számomra! 

– Az én szívem is nagyon fáj értük! Érzem, hogy bánt a dolog! Réges régóta ismerem őket. A barátaim voltak.  Ezer éve ismerem. Igazán jó barátok voltunk, Oliver pár évvel ezelőtt halt meg. Jane alig töltötte be az ötöt. Azt azért elmondom, hogy a kislány, nem a vér szerinti lánya volt.  De úgy szerette mintha az lett volna. – Erik egy bólintással jelezte, hogy érti, amit mondd. – Látod?  Lélegzik.

– Kb. egy órával, ezelőtt amikor rám tekeredett,még nem így viselkedett,vagy nem is tudom hogy nevezzem ezt.

– Viselkedik, alkalmazkodik, átformálódik, mutálódik. Vírusnak gyártották, vírusként indították el útjára, így érkezett meg a Földre, és kezdte el ádáz tevékenységét az emberek és a környezet ellen. De valahol hibát követtek el a kialakítása során.  Mikor érintkezésbe került az atmoszférával, egy olyan reakció sorozatot indított el benne, mely arra késztette, hogy mutálódjon, és ne úgy hajtsa végre a parancsot,melyet beléje tápláltak. Ez már nem vírus. Egy organizmus mely él, lélegzik, cselekszik. Öl. 

– Csak nem azt akarja mondani….. hogy… bennem …..

– Egyre gondolunk, fiam! A szervezetedbe került akármicsoda, egy organizmus. 

A fiú arcán egy rándulás futott végig. Rossz volt belegondolnia is, hogy egy élő valami található a testében, melyet hurcol magában addig, míg meg nem öli.

– Azt hittem ilyen csak a filmekben van!

– Sajnos láttam már elég sok dolgot, amely felérne egy filmmel! Most azonban haza kell mennünk. Ha már a szervezeten belül leszünk, megtalálhatom a módját annak, hogy meggyógyítsalak, és megfékezzük az organizmust, melyet Ursa ránk szabadított.

Tárcsázta Timet.

Kissé elszabadult a fantázia. Olyan dolgokat dobáltak, melyből könyvet lehetett volna írni.  

– Álljunk meg egy pillanatra! Lehet megakadt nálam a lemez, de én még mindig ott tartok ,hogy az emberek nem is emberek,hanem idegen lények leszármazottai? – kérdezte újfent Gábor.

– Mi nem ezt mondtuk az előbb, hanem azt hogy előfordulhat! Mi sem vagyunk ebben biztosak! Apám is csak megjegyezte annó! De valahol az emberiség tudatalattiában benne van, hisz különféle módon próbálják velünk felvenni a kapcsolatot. Tudják, hogy nincsenek egyedül a világmindenségben. – válaszolta meg a kérdést Alfa, türelmesen. 

– Oké,ez eddig tisztán érthető. És a Biblia? A Vatikán? Mert különféle összeesküvés-elméletek szerint, a Vatikán tud a maguk létezéséről, és eltitkolja a hívei elől.

– Vannak történetek, melyeket kihagytak a Bibliából. Történetek melyek arról szólnak, hogy idegen lények látogatják a Földet. Az istenhitet az idegenek terjesztették el a Földön. De azt hiszem ezt már említettem. Visszatérve a Bibliára, sok történetet kihagytak belőle. Ezeket úgy hívják, hogy apokrif iratok. Van egy könyv, melyet szintén nem találtak méltónak arra, hogy bekerüljön a Bibliába. Ez a történet körülbelül három vagy négy történetet foglal magában, ebből úgy kb. kettő részben tesz utalást arra, hogy földöntúli lények látogatták az embereket, és tanították őket. 

– Énok könyve! – ismét a szavába vágtam.

– Úgy van! Énok könyve tesz említést a létezésünkről, utazásainkról Földre. Háborúról ír mely az emberek és a földönkívüli lények között folyt vagy folyik, angyaloknak nevezi őket.

– Hogy mik nem vannak! Kezd egyre érdekesebbé válni a dolog! Végül megszeretem majd ezt a melót! 

– És még nincs vége a történetnek!

 Tim zsebében lévő telefon ismét követelőzően rezegni kezdett,megzavarva vele a beszélgetésünket Alfával.

– James! Nem is gondoltam volna, hogy órák leforgása alatt, hívni fogsz! Úgy gondoltam, legközelebb már csak akkor beszélünk, ha Erikkel együtt ideérkeztek.

– Én is úgy gondoltam a dolgot, Tim. De sajnos úgy alakulnak  a dolgok, hogy nem tudunk várni míg megérkezünk. 

Tim arcára ráfagyott a mosoly.

– Ez most épp úgy hangzott, mikor Erik megkért nézzek utána a pestisnek. Amúgy itt is történtek fejlemények. – a vonal végén némaság állt be, így Tim folytatta. – Újabb vendégek érkeztek hozzánk. Még nem ami küldöttségünk, akiket várunk. Ursa újabb csatlósai érkeztek meg. Hogy melyik fajból azt nem tudom. Viszont a műszerek jelzései alapján a vírus itt is a légkörbe került.

– Ami már nem vírus!

– Tessék?

– Mutálódott. Élő, lélegző organizmussá alakult át. Valami hibát vétettek Ursáék amikor kifejlesztették. Mikor a Föld légkörébe került,a szerkezete  megváltozott és hatására mutálódott . Az a feltevésünk hogy Erik szervezetébe került vírus is egy mutálódott organizmus. 

– Azonnal gyertek haza! – Tim idegességében papírt gyűrt a kezében, szaporán lélegzett. – Most azt mondom, még szerencse hogy veled összetalálkozott. Bárcsak Oliver még élne. Sokat tudna segíteni nekünk ebben.

– Sajnos meghalt! Belehalt a fájdalomba, hogy egyesek miatt száműzött lett erre a bolygóra. Ha még élne, vígan jönne segíteni. Ursa nyakát jól megszorongatná. Egyetlen vigasza a felesége volt, és a kislány, ki most halott.

– Ne ezzel foglalkozz most! Próbáljatok mintát hozni, és mielőbb hazarepülni! Erik hogy bírja?

– Erős a szervezete!  Ezért nem bír vele ez a valami. ha nem az lenne, már rég a többiek sorsára jutott volna. Csak egy kissé fáradékony!

Megszakadt a vonal. Tim remegve ült le a székre. Mi itt vígan beszélünk a történelemben és a történetekben felbukkanó idegen lényekről, megfeledkezve a súlyos problémáról, melyet a közelünkbe lévő két gonosz ufó akasztott a nyakunkba. Ez miatt a Föld egyes pontjain ártatlanok vesztik életüket. 

Milo a háttérben maradva gonoszan vigyorogva hallgatta az elhangzottakat.  Gonosz tervét egyre jobban szövögette. 

– Alfa, kérlek,készítsd fel őket mindenre. Én most nem vagyok rá képes! 

Felállt és kiviharzott az előadóból. 

– Mindenre van megfelelő megoldás! Volt már hasonló helyzetben a Föld. Akkor is megoldottuk, igaz emberi és idegen lényi életekbe került,de megmentettük a Földet. Most is megfogjuk. 

Milo Tim után kisomfordált a teremből. Ördögi tervét még az éjjel végez  fogja vinni, még akkor is ha az életébe fog kerülni. Nem nyugodhatott meg teljesen, szobája felé haladva Hildába botlott.

– Hé, te, fiacskám! Még az éjjel ellene fordulsz mindennek, és mindenkinek. Áruló leszel az árulók között. Júdás a nyomodba szegődött. Megjelölt, és halállal lakolsz az árulásért.

– Menj innen, te bolond! Sosem jött be egyetlen jóslatod sem. Most sem fog! 

– Én figyelmeztettelek! Átállsz a másik oldalra, de ott sem lesz nyugtod. Hamis tudatod vezet a vesztedre, mert nem hittél a szívednek, csak az eszednek. 

Eltűnt a sötét folyosón. 

Folytatás a jövőhéten!

Hulló boldogság a téli égből

Üdvözlet a Blognépnek!

Nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy leesett az elmúlt pár hétben vagy 30-40 centi hó. A legtöbb embernek kellemes emlékei vannak az égből hullott fehér paplanról. Ilyenkor felnőtt és gyerek egyaránt kimegy a havas kertbe, parkba, utcára és hócsatáznak, várat, embert építenek, szánkóznak lefele a dombon. Ezt a vidám és kellemes érzést eleveníti fel Emilly Palton a versében. 

Tavalyi tél:

A szobában ülve, az ablakon kinézve,

Látom, sok lesz a hó az idei télen.

A szobában ülve, világít a lámpa fénye,

Merengek, valamit csinálni kéne.

A szobában ülve, merengésem közepette,

Eszembe jut, tavaly hogy meg lettünk kergetve.

A tavalyi gyönyörű és hideg tél,

Nagy volt a hó, igen metsző a szél.

De igazán nem is bántuk,

Szánkózni indultunk.

Ó igen, a tavalyi első hó,

Az volt a csudi jó.

Az egész csupa móka és kacagás,

Az égből a hófehér égi áldás.

Hócsatáztunk ketten az egy ellen,

A gyerekkel futottunk, párom kergetett.

Ő nem fáradt, mi bezzeg igen,

A hóba fekve nevettünk mindketten.

Csak nevettünk és sikongattunk,

Örömünkbe hóangyalt csináltunk.

Párom ránk ugrott, szerinte kicsi a rakás,

Persze én voltam alul, még jó, hogy fájt.

De fordult ám a kocka, ő került lentre,

Itt már igencsak a szánkózást emlegette.

Elindultunk, hogy meglegyen az öröme,

Hogy csúszás után megint mászhassunk a dombtetőre.

A szobában ülve, az ablakon kinézve,

Látom, sok lesz a hó az idei télen.

A szobában ülve, világít a lámpa fénye,

Merengek, valamit csinálni kéne.

A szobában ülve, merengésem közepette,

Előre félek, idén hogy meg leszünk kergetve.

Írta: Emilly Palton

JEANNE D'ARC NEMZEDÉKE: 4. fejezet 1. fele

Üdvözlet a Blognépnek!

Mivel izgalmas részhez érkeztünk, hamarosan megszületik akinek meg kell születnie, ezért minden további teketória nélkül következzék Matthew M. D'Arc regényének folytatása:

A tartományban mindenki a vízkeresztnek nevezett eseményre készül. A naptár 1412 – nek. Január 6. –át mutatja, a D’ Arc családban a családfőnek más dolga akad, tisztségviselőként a hivatalába kell lennie. Isabelle érzi itt az idő a szülésre.

- Gyermekeim! Érzem itt az idő, megszülessen a baba, segítenél lányom, a szomszéd néni elmondja, mit kell tenned. Fiam! Hozzál forró vizet egy nagy lábasba, és rongyokat. – mondja a várandós anya, lihegve, mert fájdalmat érez.

Kezdetét veszi a sürgésforgás, a kis Luisa örül nagyon, mert láthassa, hogyan jön világra a baba, még csak nyolc éves.

- Édesanyám! Akkor én is így születtem meg? - kérdezi érdeklődve a kis Luisa, mosoly az arcán.

- Igen, lányom!

A fiú nem sokára hozza a meleg vizet, és a rongyokat a szobába.

- Anyukám! Itt lesz, amit kért, még mit kell hoznom? - kérdezi érdeklődve Marcell.

- Köszönöm, hogy ide hoztad! Abban tudnál még segíteni, ha kint várakoznál, mert fiú vagy, és később megtudsz mindent. Luisa! Segítenél. –válaszolja, a szomszéd.

- Igen, segítek! Mit kell még megtennem? – kérdezi a lány.

- Akkor kimegyek, alig várom, megszülethessen a kis testvérem. – mondja vidám arccal Marcell.

A fiú lassan elhagyja a szobát, kilép, az ajtót behajtja. Indul a többiekhez, díszíthessék a házukat.

- Luisa! Azt kell tenned! Felhajtod a ruhát, szabadon legyen, azután a hátára fekteted, a lábát így kell rendezni.

A szomszéd megmutatja, a lánynak mit kell tenni, el van készítve minden.

- Akkor segítek. – válaszolja Luisa.

Amit kell, abban a lány segít, azért a szomszéd figyeli, mit hogyan tesz. Az anya érzi itt az idő, világra jöjjön a gyermeke. Amit már látott álmába, tudja, hogy lánya lesz, és Jeannenak fogja nevezni.

Az anya már érzi a fájdalmakat, ami vele jár, a szomszédja is tudja.

- Isabelle! Mit érzel?

A szavait nem tudja tovább mondani, mert, az anyának elment a magzatvíz.

- Úgy látom itt az idő! – mondja a szomszéd.

- Nagyon fáj a hasam, azt érzem. – válaszolja Isabelle.

- Az jó jel.

- Mást is érzek.

- A baba most helyezkedik el arra a helyre, ahol a világra jön.

Luisa figyeli a dolgokat, egy kis mosoly azért megcsillan az arcán.

- Ha úgy érzed, akkor nyomd, mert egy bizonyos időn belül a világra kell jönnie.

- Érzem.

Isabelle, azt teszi, amit kell, tapasztalata van már. Érzett még valamit, a tudatában fájdalmat nem érez, mert azt az érzést érzi, amit álmában látott. Az anya nyomja is közben, de idők múlva a fájdalma csökken, mert a vendég megpillantja az újszülött fejét. Az első nagy fájdalmak után megszűnik, mert már az új jövevény a világra jött. Amit kell, azt a tapasztalt szomszéd, megteszi. Az újszülöttet megmossa, ruhába becsavarja, és át is adja az anyának. Luisa, az anyját betakarja.

- Isabelle! A gyermeked lány lett! Itt van, át is adom, és gratulálok, remélem hű lesz az anyjához, és a testvéreihez. – mondja boldog mosollyal a szomszédja.

- De jó lány lett! Lesz játszó társam, vigyázni fogok rá. –válaszolja boldogan Luisa.

Az anya, már a kezébe tartja, a született gyermeket.

- Végre, kezembe tarthatom a lányomat! A neve legyen Jeanne, mert az egyik álmomba valaki megsúgta. Remélem ez a kis csöppség lesz az! A mi imánk válasza. Aki segíteni fogja ezt a kis hazát.

A vendég, és a kis Luisa, furcsának kezdi találni az anya szavait. Most hallanak ilyet először.

- Lassan mennék! Te lányom mond meg a hírt Marcellnek, és apukádnak! Mond el, mi lett a neve! – mondja a vendége.

Az anya nyugodtan pihenhet, lassan kezdik elhagyni a szobát.

Amit Luisának mondott a szomszédjuk, azt kezdi cselekedni, kilép az udvarra, keresni kezdi a bátyát. Nem sokára, rá is talál. A negyedik szomszédban, éppen segíti a díszítést.

- Édes bátyám! A testvérünk megszületett, lány lett! – mondja boldogan.

A fiú elcsodálkozik a halottakon.

- Mit mondtál édes húgom! Lány született? Nagyon jó hír, legalább együtt fogunk játszani, és apánknak segíteni. –válaszolja, az arca örömbe fordul.

A hír hallatán a húgának puszit ad az arcára.

- Ne ölelj át ilyen szorosan! Tudom, örülsz. – válaszolja.

- Bocsánat, nagyon örülök! Remélem ez a lány lesz a válasz az imánkra. – válaszolja a fiú, mosollyal az arcán.

- Anyukánk is azt mondta! Inkább keressük meg édesapát, elmondhassuk a jó hírt.

A testvérek indulnak a hivatalba, mert tudják ott lesz, - éppen megbeszélést tartanak. Az ajtó hirtelen nyílni kezd, a családfő az.

- Gyermekeim! Talán valami baj történt, hogy kerestek? – kérdezi az apa, érdeklődve.

- Nem apa! Nincs baj, az történt! A kis baba megszületett, és lány lett, a neve Jeanne. Anya azt is mondta! Hátha ez a lány lesz válasz, az imánkra. – válaszolja a kis Luisa, boldog mosollyal.

Azt követően mindenki éljenzett a terembe.

- Jacques D’ Arc! Gratulálok, nagyon jó hír, had szorítsam meg a kezét. A tanácstagok nevében gratulálok. Remélem a megszületett csodás lélek lesz az! Aki a népet megszabadítsa az Angoloktól. – mondja örömmel, az egyik tanácstag.

Azt követően minden tanácstag köszönti a családfőt, és a két gyermeket azután lassan elkezdik hagyni a termet, és nem sokára az épületet. Már együtt hármasban térnek haza. Megláthassa az újszülöttet, aki a Jeanne nevet kapta.

Így nem sokára haza tértek, a házba csendesen lépnek be. Az apa benyit a szobába, látja, mind ketten alusznak.

- Úgy látom el szunyókált Isabelle, és a kis csöppség mellette van, nem zavarom. – mondja magába.

Visszalép a konyhába a két gyermekéhez, az asztalhoz leülnek.

- Gyermekeim! Meséljétek, hogyan történt? – kérdezi Jacques érdeklődve.

- Édesapa! Az úgy történt, mi itthon voltunk, a dolgunkat tettük, édesanya a szomszéd nénivel tért haza. Amikor az udvarra belépett, érezte kezdődik valami. A szomszéd néni kezdte mondani mit kell tenni, és úgy is tettünk – mondja Luisa.

- Igen édesapa! Az én feladatom az volt! A szobába vigyek meleg vizet, és rongyot, azután ott lett az idő, megszülethessen a kis testvérűnk. Nekem ki kellett jönni. – erősíti meg a húga szavát a fiú.

- Ott lehettem a szülésnél, amit a szomszéd néni mondott, azt tettem, nem sokára úgy érezte édesanya, itt a szülési idő. Nem sokára világra jött megmosdatta a vendég néni, és becsavarta, át is adta édesanyának. – mondja büszkén a lány.

- Vajon kire hasonlít? Biztosan jól vannak! Ha felébrednek, első az lesz, meglátogatom, a név jó választás. Gyermekeim! Nagyon boldog vagyok, és örülök, hogy lány lett. –mondja az édesapa, boldog mosollyal.

- Menjünk be együtt, és anya hátha örülne neki. – mondja a fiú.

Nem sokára felállnak, oda lépnek az ajtóhoz, a családfő óvatosan nyissa a szoba ajtaját. Jacques lássa, már nem alszik Isabelle. Lassan oda lépnek az ágyhoz.

- Gyermekeim! Megnézhetitek nyugodtan a kis húgotokat, a neve. Jeanne, remélem férj uram neked tetszik a név! – mondja boldog mosollyal az anya.

- Igen, megfelel! Remélem ebből a lányból erős harcos lesz! –válaszolja a családfő.

Óvatosan kezébe veszi az újszülöttet, de az elérzékenyülés jele látszik rajta. 

Telnek a napok, a heteket felváltja a hónapok múlása. Jeanne D’ Arc születésétől három év telik el. A családfő úgy gondolja, bemutassa a templomi misén. Elérkezik a vasárnap egy márciusi nap, az úr 1415. esztendejében, a templomba mindenki megjelenik.

- Barátaim, harcos társaim! Eljött az idő, bemutathassam a lányomat Jeannet. Azért is! Megkeresztelhesse a közösség, ha ez a gyermek nagy lesz, reméljük, nagy harcos lesz. – mondja a családfő, boldogan.

A mise után a falu papja kezdi a ceremóniát.

- Én, mint a falu papja! Megkeresztelem, megkaphassa a hitnek pajzsát, és azok között lehessen, akik ott lehetnek a nagy sokaságban. Az anyát, és gyermekét kéretem ide.

A pap néven szólítja őket, oda is indulnak, nem sokára meg állnak, a rangos személy előtt. – Luisa és Marcell is.

- Te lélek! Aki a Jeanne D’ Arc nevet kapta, megkeresztellek, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. Ez a víz szimbolizálja az életet, amit a szüleidtől kaptál. Ettől a pillanattól fogva, a neved szerepel az élet könyvében. A helyzet már tőled függ, hogyan cselekszel.

Ahogy kell, az atya kis vizet önt a lány fejére.

- Gyermekeim! Ti vagytok a lélek testvérei, vigyázzatok rá, óvjátok. Nem tudni mi jön el az következő időben, mert háború dúl. Ez a kis testvéretek adjon reményt nektek, és a közösségnek.

- Igen atyám! Úgy lesz! Remélhetem, megvalósul az álom, ez a gyerek egy előre megírt úton haladjon, amit az úr ad neki. Harcolhasson szolgaként a földes urunk ellen, mert csak a hitünk maradt meg. –válaszolja Isabelle.

A mise végén indul mindenki hazafelé.

A megkeresztelt lány már felcseperedett, tízéves, azóta született még két testvér. Isabelle úgy dönt, elmondja a javaslatát, mindenki az asztal előtt ül, reggelizzenek.

- Férj uram! Gyermekeim! Amikor Jeannet vártam, az egyik este nem tudtam aludni, leültem a ház előtti fekvőhelyre, elálmosodtam. Álmomba egy furcsa érzést éreztem, egy fiatal lány jelent meg előttem, elmondta ő a védő angyalom.

- Mond édes anyukám! Milyen volt? – kérdezi a lány érdeklődve.

- A fiatal lány, nagyon szép volt, azt mondta! Ő a védő angyalom, és az utamat ő vezeti, ha megszületik a lányom, nevezzem Jeannenak. Ha eljön az idő számára, engedjem el azon az úton, amit vezetni fog, és segítsem a munkáját. – válaszolja az anya.

- Tényleg így volt? Talán valamilyen feladatot kell elvégezni! Mi volt még? – kérdezi még Jeanne.

- Az kedves gyermekem! Elmondta! A lány fogja tudni az időt, amikor cselekedni kell. Megígértem neki, ha eléri a tízéves kort, együtt elzarándokolunk Rómába, megnézzük a várost, ez által a hitünket erősebbé tesszük.

A család tagjai elcsodálkoznak.

- Mikor szeretnétek menni? A többi barátaim besegítenek a munkába. – kérdezi a családfő.

- Gyermekeim! Mikor legyen az a nap, indulhassunk? – kérdezi az anya érdeklődve.

- Minél hamarabb! Azért szükség lenne Jeanne munkájára is. – válaszolja az apa.

- Legyen két nap múlva, amit kell vinni, azt el tudom rendezni. Útitervkészítés, csomag készítése. – mondja Isabelle.

Jeanneon látszik, hogy örül.

- Nagyon jó hír! Kettesben megyünk hosszú útra. Ha a születésem körül ez történt, azt jelenti, az Úr vezeti utunkat? Testvéreim! Vigyázzatok a kisebbekre. – mondja boldog arccal Jeanne.

- Tudod Jeanne! Nagyon örülök, elmehetsz Rómába! Remélem, te leszel az a személy, aki választ adhat a falu imájára. – válaszolja Luisa, mosolyt megcsillantva.

Azt követően másról kezdenek beszélni.

Elérkezik az indulás napja a D’ Arc család két tagjának, amit kell vinni a hosszú útra, azt viszik magukkal. szomszédjuk éppen Díjon felé van útja.

- Hölgyeim! Ha önöknek jó, Díjon felé, akkor elvihetem, mert egyik rokonom lakik ott. Remélem, megfelel! – mondja a szomszéd.

- Igen, uram! Megfelel nekünk, akkor a szekérre fel is teszem a csomagunkat. – válaszolja az anya.

- Édesanya! Ugye lesz nálunk valami költőpénz! Hátha szűkség lesz rá. – kérdezi a kis Jeanne az anyját.

- Hogyne lányom! Nem tudni, ha szállást kérünk, kérnek-e valamit cserébe. –válaszolja az anya.

A két utazó elköszönhet a családjától.

- Gyermekeim! A házra vigyázzatok, és a birtokra, a testvéreitekre, nem tudjuk, mikor térünk haza. Luisa! Amit ellestél tőlem a főzésbe, azt meg tudod főzni. – mondja Isabelle, boldogan egy kicsit.

A testvérek is elköszönnek, nem sokára már a szekéren ülnek. Nem sokára kocsissal indulnak is. Jeanne aki tíz éves, a nagy útnak örül.

- Végre elindulhatunk, eljuthatunk Rómába, halottam már róla. – mondja a lány boldog tekintettel.

- Kincsem! Én is nagyon örülök, elérhetjük kettesben az örök várost. Arra is kell figyelni az úton, rossz emberekkel ne találkozzunk, mert akár ki is foszthatnak. –válaszolja Isabelle.

- Igen asszonyom! Vigyázni kell az útonállókkal, még az erőszakot sem vetik meg. Az lenne a legjobb megoldás, úgy öltöznének fel, akik koldusok. Így nem lenne bántódásuk. – válaszolja a kocsis 

- Jó megoldásnak tartom. – mondja az anya.

A szomszédjuk elmondja az ötletét, nem sokára át tudnak öltözni, és nem sokára indulnak tovább.

- Hölgyeim! Így gondoltam! Így nem állíthatnak meg. Azt látják a ruha nagyon viselt, cserélni is kellene. Akkor indulhatunk tovább? –válaszolja a kocsis.

- Uram, indulhatunk. –mondja nyomatékosan az anya.

A két vándor ahol elhalad, a tájat nézik.

- Uram! A célunk az! Eljutni Rómába, meg szeretnénk nézni milyen! Egyben zarándok is. Amikor ezt a szép gyermeket vártam. – mondja büszkén az anya, és rámutat a lányra.

- Egyik este furcsa álmom volt! Egy fiatal lány jelent meg, ő a védőangyalom. Elmondta azt! A születendő gyermekemet hogyan hívjam. – folytatja tovább.

- Igen uram! Így kaptam a Jeanne nevet. A faluban is azt mondják, várják azt a fiatal lány eljövetelét, aki felszabadítsa az országot az idegen befolyástól. Valami jóslatról is beszélnek. – válaszolja a lány, ezzel erősíti meg az anyja szavát.

- Igen, a jóslat! Abba az van! Az országot egy asszony teszi tönkre,- évtizedekkel ezelőtt, kiszolgáltatta az Angol királynak. Egyszerű lány fogja megmenteni, aki Lotharingiából származik. Ahogy említi asszonyom, azt a napot én is várom nagyon! Mindenki azt szeretné, ha vége lenne a háborúnak. –válaszolja a kocsis.

- Lányom! Én is várom azt a napot, segíthessek neki, ezért kell elzarándokolni Rómába. Erőssé tenni a hitünket, az eljövendő küzdelemre. Hitet adjon küzdelemre, és Francia uralkodónak megválasztani Dauphint. –válaszolja az anya.

 Eljöhetett a pihenés ideje, a lovak is megpihenhessenek, a vándorok ehessenek pár falatot.

Folytatása jövőhéten!

Új tagok és szabályok

Üdvözlet a Blognépnek!

Jó pár örömhír érkezett most múlt hétvégén és már alig vártam, hogy megosztassam veletek.

           Kezdjük talán az elején. Facebookos terjesztő tevékenységemnek köszönhetően magas számban látogatták az oldalt az elmúlt héten. És volt akiknek megakadt a szeme a blogon.   

          Nagy örömmel jelentem be a következő tagunkat, Mărcuțiu-Rácz Dórá-t! Fogadjuk sok szeretettel és remélem, hogy jól fogod érezni magad kicsiny, de már növekvő közösségünkben.
           Valamint, a blogon már ismert, Matthew M. D'Arc is a Blognép részévé avanzsálódott. 

          Továbbá a horizonton megjelent nem egy, hanem rögtön két ember, akik szívesen bemutatnák egy-egy alkotásukat. Pontosítás, levelezés még hátra van, de jó dolgok vannak kilátásban.   

Továbbá egy kis szabálykiegészítés szeretnék eszközölni, hogy minél élvezhetőbb, gördülékenyebb legyen a blog:

1. Aki szeretné, hogy az írásai megjelenjenek a blogon, legyen szíven taggá válni. Ezt az írók érdekében kérem, hiszen a tagoknál ha a névre kattint valaki, meg fog jelenni egy külön oldal, amin csak az ő írásait és a vele készült interjút tartalmazó linkek lesznek. Így nektek is nekem is egyszerűbb lesz bárkit is megtalálni. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden tag író. 

2. Az írásokat word dokumentumba kérem emailben.  Ha ez nem jön össze, akkor az "Ide küld az irományt" menübe vagy emailben lehet továbbítani. Ha bármi probléma van ezzel kapcsolatban, nyugodtan jelezzétek. 

3. Helyesírásilag helyes műveket küldjetek. Ha sok a beküldött anyag vagy nagy terjedelmű, akkor macerás javítgatni még pluszban. Ha esetleg nem jó a helyesírás ellenőrzőtök, kérjetek meg valakit nézze át. Külön kérésre én is vállalom a javítást, de azért figyeljetek, amennyire csak tudtok. Én is megpróbálok, hogy a bejegyzésekben, se legyen hiba. Ha találtok, szóljatok. 

A VÍRUS: 6. fejezet 4-6

Üdvözlet a Blognépnek!

Az újonnan érkezőket üdvözlöm, ez itt a Hollótoll Show! Mai vendégünk nem más, mint a már sokat olvasott Szövetség, és annak is az első kötete A vírus. Hogy még nem hallott róla? Sebaj, az előzmények oldalt megtalálhatók E. M. Miller nevénél, most pedig következzék a folytatás!

4.

Egy beteg bokor mögül kilesett Erik az égő ház felé. Annyira belemerült a bámulásba, nem vette észre, hogy a bokorra szőtt pókháló a csuklójára tekeredett, mint egy lián. Élő organizmusként hatoltatta be a szervezetébe a vírus mutálódott alakját juttatva a szervezetébe. 

A szúrás kizökkentette a gondolat menetéből. Ránézett a kezére és így vette észre a csuklójára csavarodott pókhálót. Próbálta tépni, de mindhiába, erős volt mind egy kötöző madzag, de még annál is erősebb. Bal válláról leütögette a táskáját. Nagy nehezen kivette belőle a túlélőkést, s nekiállt szétvágni a furcsa anyagot. Negyedóra kínlódás után sikerült megszabadulnia tőle. Ahogy elvágta az anyag a szó szoros értelmébe elpárolgott. 

A szúrás helye azonnal gennyesedni kezdett. Tudta! Úgy járt, mint a kislány a parkba! Így is tudatába volt, hogy megfertőződött a jó előbb a házba, most már egészen biztosra vette. 

Sírni tudott volna. Amióta a szervezetnek dolgozik, sok minden megfordult a fejében, hogy egy esetleges küldetés során az életét fogja veszíteni, valahogy úgy, mint Rózsa asszony. Egy Földönkívüli fog véget vetni az életének. Az viszont sosem fordult meg a fejébe, hogy egy űrből érkezett vírus vet véget fiatal életének. 

Idegesen túrta tovább a táskáját, remegett a keze az idegességtől. Végre a kezébe akadt, amit keresett. Kiejtette a kezéből a telefont. Remegett a keze még akkor is, mikor hívta Tim Night-ot.

Jól éreztük magunkat az elfogyasztott álom reggeli után. Isteni humorral megáldott Tim mesélt épp a gyermekkoráról, mikor megszólalt a telefonja. Az arcára ráfagyott a mosoly, mikor meglátta a kijelzőn a hívó felett. Egyből eltűnt a vidám fiú, helyette megjelent a teli gondokkal küzdő férfi képe. Abban a pillanatba lépett be anyu az ajtón Milo kíséretében. A fiatal fiú arcáról leírt egyfajta gyűlölet. Hogy mi vagy ki iránt, nem tudtam. Később jöttem rá. De ő már akkor nem tudhatta meg az igazat,mert addigra ő már valahol máshol járt. 

Anyu leült Dóra mellé, barátnőm továbbra is megijedve merengett maga elé. Ő volt az egyetlen akkor közöttünk, ki nehezen tudta feldolgozni azt, amibe belekevertem a tudtán kívül. Ó nagyi! Mit tettél velem!!

– Erik? Mi történt, hogy ilyen korai órán hívsz? – ránéztem az órámra. Fél egy múlott. Úgy látszik számára ez az időpont nagyon korai. Rá se mertem gondolni, nála mi lehet a késői óra. Kihangosította a telefonját. Mindent jól hallottunk. Bár ne hallottuk volna. Kerek perec kijelentette: vége az életének. 

– Tim! Oltári nagy bajban vagyok! Meg fogok halni! 

– Ezt eddig is gondoltam, vagy két órával ezelőtt mikor utoljára beszéltünk! Mindent úgy tettél, ahogy mondtam?

– Úgy tettem! Felgyújtottam a házat! Bent égtek a vírussal megfertőződött áldozatok! – hangja el-elcsuklott. A sírás szélén állt. Igaz nem ismertem, de nagyon sajnáltam. – Tim! Valami van még,amiről jobb, ha tudsz!

– Mondd el! Ne félj!  Erős a szervezetet, örök túlélő vagy! Átestél már mindenféle, az űrből érkezett betegségen, mit kedves barátaink hoztak el számunkra. Ezekre már megerősödtél! Nem lesz semmi baj! Úgy vélem, ha meg is fertőződtél, az szervezeted felveszi a harcot a vírussal.

– Nem, Tim! Erre gondoltam én is, mikor elhagytam az égő házat. Egy bokor mögé bújva figyeltem, ahogy a ház porrá ég. Mikor kijöttem onnan, vettem észre egy eléggé furcsa jelenséget.

– Mi lenne az? – Feszülten figyelt minden egyes kiejtett szóra. 

– Tim! Ez az akár micsoda, melyet Ursa szabadított ránk, már nem csak az embereket fertőzi, hanem a környezetet is. Elszabadul a pokol. A Föld végórája itt ketyeg a szemünk előtt.  Ha nem lépünk, mind kipusztulunk! Egy újabb kihalással kell szembe néznünk, amelyet a földönkívüliek szabadítanak ránk. Ha majd regenerálódik a Föld, újból csíra szökken, megjelennek az emberek, és velük együtt  az űrből érkező segítség. A kőrforgás sosem áll le. 

Nem hittük el a hallottakat! Ismét a kihalás, az űrből érkező segítség az emberek számára. Egyre közelebb kerültem a megoldáshoz, amit örökségként a nagyi rám hagyott. Ezek szerint olyan valamire kellett rájönnie, aminek köze van vagy lehetett egy lehetséges kipusztuláshoz. Összenéztem Attilával. Úgy látszik egyre gondoltunk. Az asztal alatt rámutatott az egyik naplóra, melyet magával hozott egy szatyorban. Sutyiban olvasgatta a reggeli alatt. Valószínűnek tartottam, talált valamit. 

– Az lehetetlen!  Ötezer éveként köszönt ránk egy ciklus, mely a teljes kipusztuláshoz vezet. Négy évvel ezelőtt kellett volna beköszöntenie december huszonegyedikén. Nem jött be!

–  Felejtsd el a Majákat! Ez egészen más!  Gondolj az összeesküvési elméletekre. Az akták kinyílnak, és az emberek elé tárják az igazságot. 

– Itt szó sincs az Illuminátsukról vagy a többiekről!  Senki sem fog semmit az emberek elé tárni! Azért működünk, hogy ezek sosem kerüljenek nyilvánosságra.  Felejts el! Itt csak az a cél visz minket előre a megoldás területén, ha összefogunk és megöljük Ursát. Az elméletgyártást inkább bízd rám. Mond tovább!!

– Oké! Én figyelmeztettelek, és ne egy haldokló beképzelt agymenésének tartsd. Szóval, ez a vírus vagy akármicsoda pusztítja környezetet is. Pókháló szerű furcsa anyag képződik minden egyes bokron. Mikor egy bokor mellé bújtam, nem vettem észre, hogy ez a valami már azon is megtelepedett. Sőt,azt sem vettem észre, amikor rátekeredett a csuklómra. Megszúrt, akkor vettem észre. Nem tudtam letépni, borzalmasan erős, úgy viselkedik, mint egy organizmus. 

– Organizmus? – Egyszerre kérdeztünk vissza!

– Rosszabb lesz, mint egy sci-fi történet! – bökte oda csak úgy Andrea halkan.

– Nagy nehezen sikerült levágnom. A szúrás helyén ,mint a kislánynál gennyesedni kezdett. Majd egyszerűen elpárolgott. Tim! Megfogok halni. Utána néztél a pestisnek?

Milo jelezte Tim felé hogy rá talált a kért anyagra. De Tim egyszerűen keresztül nézett rajta. 

– Nagyjából! Bubópestis, a leírt tünetek alapján. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy újból megjelent a középkor dögvésze. Nem jelentkezett még az anya?

– Még nem! 

– Menj el! És ne félj! Túl fogod élni!

Megszakította a vonalat. 

5.

Jane egyre rosszabbul érezte magát. Lázgörcsöt kapott. Anya tétlenül állt felette. A kezét tördelte idegességében. Egyre jobban aggódott a lányért. Világ életében alig volt beteg. Gondolatai mindig oda tértek vissza, az idegen férfira a parkba. Remegve kereste elő a táskájából a névjegykártyát. Biztos volt benne hogy a férfi hazudott abban, hogy a meteorológiai hivataltól érkezett. 

Gondolataiból a  csengő hosszas berregése riasztotta fel. Megérkezett az orvos, aki Jane születése óta az orvosuk volt. Lesietett a lépcsőn, úgy vágta a ki az ajtót, és húzta be az idősödő férfit, aki megdöbbenve nézett körbe.

– Margaret! Mi ütött magába?  Sohasem viselkedett így! Úgy szorítja a karom, hogy mindjárt eltöri! Margaret!

– Ne haragudjon, Dr. Lewis, de annyira megvagyok zavarodva, azt sem tudom mit csináljak!

Nyugtatásképp megsimogatta a hátát, majd gyengéden a kanapéhoz vezette és leültette az asszonyt.

– Nyugodjon meg, Maragret! Szépen lassan mondja el, mi történt a kislánnyal!  A hangja ideges volt ,alig értettem mi történt a kis Jane-nel. Azért sem kell bocsánatot kérnie, hogy felhívott nem rég. A férje barátja voltam, és halálakor is megmondtam, ha valami baj van, hívjon azonnal, és én rögtön jövök. Most szépen megnyugszik és mindent töviről hegyire elmondd.

– Tegnap délután vagy tegnapelőtt már nem is emlékszem. – zokogásba tört ki. Mikor már egy kissé megnyugodott folytatta. – a parkban sétáltunk mind minden nap délutánján, ahogy hazaért az iskolából. Ez most sem volt másként. Mind mindig előreszaladt a kutyával. Mikor odaértem, már az a valamit a kezében tartotta.

– Valamit? Mit?

– Kör vagy henger alakú valamit! Forgott körbe és világított! Azt mondta Jane, hogy egyenesen az égből szállt le.

– Az égből szállt le? – elgondolkodott. Vajon mi volt az, amit a kislány talált? A madarakon és a repülőgépeken kívül más nem igazán szokott csak úgy leszállni. – Mégis? Mi volt az?

– James! Nem tudom! Henger alakú valami! Nem meteorológiai ballon, mert ahhoz túl kicsi volt, belefért a lányom tenyerébe. 

– Mondja tovább! 

– Bobby, össze-visszaugrált, ugatott, mint aki megveszett. Nem értettem mi ütött belé. Szerintem még a szája is habzott. Én mondtam neki, hogy dobja el azt a vackot, nem tette meg. Mindenáron haza akarta hozni, én nem engedtem. – újabb zokogásba tört ki. – Miért nem voltam keményebb hozzá, most el fogom veszíteni. Az a férfi is megmondta, hogy beteg a lányom!

– Férfi? Miféle férfi?

– Kifelé húztam Janet-t. Hisztizett ő nem akar jönni, akkor szúrta meg az a valami. Alig telt el pár perc, mikor Jane annyit mondott rosszul érzi magát. A szúrás helye gennyesedni kezdett azonnal.

Az idős orvos felhúzta a szemöldökét. Amíg nem látta a kislányt, így láthatatlanban nem tudta felállítani a diagnózist. Járt az agya egyfolytában. Egy betegségre sem illett rá a leírás.  Megdermedt attól, ami az eszébe jutott és egyben lehetetlennek tartott. Megrázta a fejét, próbálta elhessegetni a kósza gondolatot. Ha legalább látná azt a valamit, ami Janet megszúrta, talán okosabb lenne. 

Mikor meglátta Janet, üvölteni tudott volna az elképedéstől.

– Folytassa, kérem!

– Hisztizett, kiabált, nem akart jönni! Én húztam volna kifelé, mikor egymásnak mentünk a férfival. Én nem akartam szóba állni vele, de megállított, és kérdezett. Azt állította, hogy a meteorológiai állomáson dolgozni. Azt kérdezte, nem vettem-e észre valami furcsát, ami a légkörbe történt. Mondom, hogy nem akartam válaszolni neki, de a lányom elszólta magát. Megmondta neki, mi történt vele a parkban. Nagyon érdekelte. Azt is mondta, hogy a lányom nagyon beteg. – az orvos felhúzta a szemöldökét. – Annyit mondott, hogy ha valami változás történne vele, hívjam fel. Odaadta a névjegyét.

– Elkérhetném?

Az asszony odanyújtotta a kezében szorongatott és meggyűrődött papírt. Az idős férfi egy pillantást vetett rá. Egyre jobban beigazolódni látszik a gyanúja.

– Mondja ,kedves Margaret! Megnézte maga egyáltalán ezt a névjegyet?

– Dehogy néztem! Azon nyomban betettem a táskámba. Akkor vettem elé ismét,mikor csengetni tetszett. Azon gondolkodtam felhívom a fiatalembert. 

Először visszaakarta adni a nőnek a papírt, valami arra késztette ne tegye meg,hanem hívja fel a számot. Már nyúlni akart a telefonjáért, mikor fentről vérfagyasztó üvöltés hallatszott. Mindketten felpattantak és rohanni kezdtek a lépcsőn, fel egyenesen a kislány szobájába. Jane fetrengett az ágyba, izzott a láztól, csak a szeme fehérje látszott. Margaret összeesett a látványtól. James azonnal megvizsgálta a lányt. Alig hitt a szemének.  Jane bőre ráncosodni kezdett,megjelent rajta a pestis jellegzetes tünete. A foltok a testen. 

Tudta ő már nem segíthet rajta. Látszott a lányon hogy órái lehetnek vissza. Visszatakarta a kis testet, könnyezett. Margaretet pofozgatni kezdte. Alig tudta magához téríteni. Nagy nehezen átvitte a szobába, amely a kislány mellett volt található. 

Kivette a zsebéből a kártyát és tárcsázni kezdett. Hektikus állapotban várt a kapcsolásra.

Erik célirányosan haladt a ház felé. Percenként nézte a kezét. Az apró pont gennyes volt, de nem annyira, mint a másik két áldozaté. Rezegni kezdett a zsebében a telefon. A szám ismeretlen volt. Felvette. A vonal másik végén egy érettebb férfihang szólalt meg. Kisé mérges volt, mert már közel járt a céljához. Mikor meghallotta ki hívta és honnan, a mérge elpárolgott. 

– Ne haragudjon, hogy ismeretlenül felhívom. A nevem James Lewis, orvos! 

– Üdvözlöm, Uram! Erik vagyok! Miben segíthetek?

– Nézze, fiatalember! Azaz asszony adta oda a névjegykártyáját, kivel a parkban összeütköztek. Lehet őt beetette egy meteorológiai hülyeséggel, engem nem etet meg ezzel. Látom a kártyáról ki maga. Ő nem olvasta el.

– Én sem így akartam közölni vele. Arra kértem, ha baj van, vagy lesz, a kislánnyal azonnal hívjon. Eddig nem tette meg. Pedig tudom jól, hogy nagyon beteg a kislány.

– Úgy van! Arra kérem, jöjjön, ide amint tud!

– Már itt vagyok! Ide igyekeztem épp, mikor hívott.

Megállt a ház előtt és becsengetett. Egy meggyötört arcú idős férfi nyitott ajtót. Kezet nyújtott, de Erik nem fogadta el.

– Ne haragudjon, hogy nem fogok önnel kezet, de nem rég egy helyen jártam, ahol hasonló eset történt, félek megfertőződtem. 

James utat engedett számára és mutatta, hogy üljenek le.

– Nézze, nem köntörfalazok! Maga tudja mi történt a parkban, kérem, mondja el nekem, mi ez az egész. Nem kell hazudnia, itt már nem lényeg. Bármit is mondd, el fogom magának hinni. Egy klub tagja vagyok, mely hisz a földönkívüli élet létezésébe, és próbál kapcsolatba lépni az idegenekkel. Nem rég jegyezte meg valaki, hogy létezik egy szervezet, mely próbálja eltitkolni az emberek elől azt,hogy az idegenek évezredek óta látogatnak minket. És lám, igaza volt az illetőnek. 

– Ennek roppantul örülök, mert néha igazán nehéz lemagyarázni azt, ami lényegében nem hisznek az emberek, vagy nem akarnak tudomást venni róla, pedig az igazság mindig is ott volt az ember szeme előtt. Még a barlangrajzokon is. Sok ember csak nevet az összeesküvés-elméleteken, pedig az igazat hallják és látják a médiában. 

– No, akkor halljuk az igazságot! Margaret elmondott dolgokat, arról ami történt a parkban. 

Erik vett egy mély levegőt.

– Akkor nem kamuzok önnek! A szervezet több helyen légköri aktivitást észlelet. Valami becsapódott a Föld légkörébe. A landolás helye itt volt Londonban. – James felállt, és az ablakhoz lépett, elhúzta résnyire a függönyt. Ez a valami pontosan akkor ért célba, mikor a kislány az édesanyával a parkban sétáltatta a kutyát. Kislány felvette, megszúrta és a vírus a szervezetébe hatolt, és megfertőzte. Mi alapján működik, és mi alapján választ magának áldozatot nem tudni. A második áldozata egy legyengült lány volt. Hasonlóképp történt a fertőzés, annyi különbséggel, hogy ez a vacak mielőtt szúrt volna, gondolkodott. Megszúrta a lányt, de mire a helyszínre értem volna, már az édesanyát is megfertőzte. 

– Egyre érdekesebb! Valószínű, hogy mutálódott!

– Mi is erre jutottunk. Már nem csak szúrással fertőz, hanem levegőútján. Tovább megyek! Már a környezetet is fertőzi. Pókháló szerű fonalat fon a bokrok köré, melyek szúrnak.

Az orvos megfordult, és megnézte Erik sebét.

– Maga még jól van?

– Egyelőre! De érzem, hogy dolgozik bennem a vírus.

Az idős orvos nem szólt semmit, csak elindult a lépcsőn. Erik követte. Tudta mire számítson. Nem is tévedett. A kislány elfeketedett. Már nem élt.

– Nem mondd semmit? – kérdezte az orvos!

– Nem! Mert így volt a másik áldozatoknál is. Ha azt mondom, hogy felütötte a fejét ismételten a bubópestis, ami egyenesen az űrből érkezett közének, elhiszi?

– Ki hozta a Földre?

– Hosszú történet! Annyit mondok önnek, hogy a rosszabbik fajta már itt tartózkodik a Földön. 

– Kapcsolatba akarok lépni a főnökével! Segíteni akarok! Csak egyet áruljon el! Rózsa halálának köze van ehhez az egészhez?

Erik álla leesett a döbbenettől.

Ezekben a pillanatokban hatolt be a Föld légkörébe jó néhány anyahajó. Közeledett végcéljához. Ursa mosolyogva fogadta az érkezőket. Egyre jobban megérezte a vér szagát. 

6.

Néhány kisgyerek a játszótérre sietve, mókázva haladt az úton.  Alig kezdtek el hintázni vagy épp a csúszdára felmászni, furcsa fénypontok jelentek meg a tiszta augusztusi égbolton. Anyukák beszélgettek a padon, félszemmel a gyerekek játékát követték. Egyik harmadikos korú kislány, felkiáltott és az ég felé mutatott a kezével.

– Anya, odanézz! Mik azok a fényes pontok?

Egy pontba összeállva az eget kezdték el bámulni. Ahova a kislány mutatott fényes gömbféleségek, szám szerint tíz kúszott a tiszta égbolton, elhaladva a katolikus templom irányába. Különböző alakzatot írtak le az égen. Rombusz, kör vagy épp háromszög alakzatban hajtották végre.

Egy utolsó kört leírva eltűntek Tolna irányába. A játszótéren állók hüledezve bámulták a szemük előtt lejátszódó égi játékot. Ott ahol a mutatványukat előadták percekre elsötétült az égbolt. 

Az egyik hajó utasai a Gridoni Naprendszerből érkeztek Ursa meghívására az emberiség kipusztításában segítésében. Lexen a sáskalények vezetője nagy tisztelője volt Ursának. Kegyetlenségükről hírhedt lények, mindenben segítették a humanoid típusú nő akaratát, kérését. Ez most sem másként. Lexen meglátva az embereket a játszótéren, kegyetlen ötlet suhant át az agyán. Pár gombot lenyomva, a hajó mélyén elhelyezett utánpótlásból, kondenzcsíkot húzva maga után, jó adag vírus került a levegőbe. Megfertőzve vele mindazokat, akik épp akkor tartózkodtak a fénygömbök pillanatában az utcán. 

Lassan megérkeztek a megjelölt helyre.  Lassan ereszkedtek a halastavak felett, majd egy határozott ívet téve balra fordultak és eltűntek a fás résznél, majd belesüllyedtek a Dunába. 

Ursa tapsolva fogadta az újonnan érkezetteket, a sáskalényeket.

– Drága, Lexen annyira örülök, hogy elfogadtad az invitálásomat és itt vagy!

Lexen arcáról lefagyott a mosoly mikor meglátta Apódot. Utálta a gyíklényeket, kiváltképp magát Apódot. A gondolattól is rosszul volt, hogy vele kell együttműködnie az emberiség kiírásában.

– Apód! Rég láttalak! Remélem minden rendben? – a gyíklény bólintással jelezte felé a választ. Ő sem nagyon volt oda a sáskalényekért.  Lexen mosolyogva fordult ismételten Ursa felé. – Annyira örülök, hogy újból egy célért dolgozhatunk össze, Ursa. Ami húsz éve nem sikerült, most sikerülni fog, és tönkre vágjuk a Szervezetet. Abba fognak bele halni, amit mi mutattunk meg az embereknek, mi általunk váltak fejletté és ez lesz a végzetük. Továbbá ne feledd, élnek köztük olyanok, mint mi, földönkívüli lények!

– Tudom! Sajnos a legtöbb a Szervezetet támogatja! Félő hogy Tim Night felveszi velük a kapcsolatot. 

– Ó! A kis-ficsúr! Rózsa asszony kis kedvence! Hamarosan találkozhat vele. Rajtam nem fog múlni! 

Nevetésbe törtek ki mindhárman.

–  Biztos vagyok benne, hamarosan csatlakoznak hozzánk, és segíteni fognak nekünk a terv kivitelezésében.

– Remek ötlet! - Vidult fel a humanoid nő! – Mikor a tervet kovácsoltuk Apóddal, egyáltalán nem gondoltunk erre a lehetőségre. Viszont el kell két dolgot intéznünk. Van egy szemtanúnk, aki látott minket landolni. Sajnos hibát követett el, és ez lett a végzete. A másik. Valakit mellénk kellene állítanunk, egyenes Tim Night bandájából. 

– Zseniális ötlet! – kuncogott Lexen! – Hogyan akarod kivitelezni?

– Még nem tudom! Órákkal ezelőtt találtam ki! Apropó! Elhoztátok a kis aranyosokat?

– El! Mikor megérkeztünk, mi is szemtanunkba botlottunk! Így egy kis ajándékot szórtam rájuk az ott tartózkodókra!

Újból elnevették magukat. Nevetésük tele volt kárörömmel.

– Nem csalódtam benned! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, minden téren.

Folytatás a következő héten!