Inter juh: első felvonás

Üdvözlet a Blognépnek!

Mélyen tisztelt publikum! Hölgyeim és uraim! Nagy örömmel mutatom be a mai Inter juh alanyunkat, Uadzsetet. Mint emlékeztek, ő volt az első bátor önként jelentkező, aki ki mert állni a blog porondjára, hogy megossza velünk művét. A színpad a Tiéd!

- Honnan jött az írói álneved?

Nos, elég kiábrándító történet... Regisztráltam egy fanfiction oldalra, de a saját keresztnevemmel nem tudtam, mert már foglalt volt. Aztán amiket kitaláltam, azok is. Bedühödtem, és az egyiptomi mitológiához nyúltam. Mivel imádom a kígyókat, és Uadzset a kobraistennő, így mellette tettem le a voksot. Ez bevált, senki sem választotta ezt a nevet rajtam kívül. Ennyi a történet.

- Mióta foglalkozol írással?

Amióta csak megtanultam írni. De komolyan. Onnantól kezdve, hogy megismertem a betűket, már nem csak esténként gyártottam elalvás előtt a történeteket magamnak, hanem leültem, és meséket írtam. Én lettem az osztály írója, még az osztálykirándulásokat is történetben örökítettem meg. Körülbelül hatodikos koromig írtam, verseltem, aztán gimnáziumba kerülve ez lassan abbamaradt. Újból csak magamnak játszottam a történeteket, mint valami filmet, elalvás előtt. A régi vágyam, hogy írónő legyek, lassacskán eltűnt.

Egészen addig, míg el nem jött az érettségi időszaka, mikor minden normális diák tanul, hogy a szóbelin ne hasaljon el. Én nem tanultam, hanem unatkoztam, és elkezdtem firkálgatni. Igazából egy animének köszönhetem, amiben egy szereplő nagyon megtetszett, és fanfictionöket olvastam róla, de egyik sem tetszett. Írtam hát egyet, ami igencsak kezdetleges volt és béna, de hát mégis csak egy új kezdet. Aztán jöttek sorban a történetek, és nem bírtam leállni. Azóta rájöttem, hogy nem tudok írás nélkül meglenni.

- Mi volt az első írásod?
Fogalmam sincs, mit tekinthetnék az elsőnek. Talán azt, mikor egy boszorkányos történetet kezdtem el leírni, mert egy osztálytársam elmesélte az álmát, ami megihletett. Ez volt az első komolyabb történetem. Regényt akartam írni belőle, de természetesen nem készült el, csak pár fejezet. Most már pedig nem is akarom befejezni. (Ami fantasztikus ötletnek tűnt nyolcévesen, az ma már annyira nem tetszik...)

- Milyen műfajban szeretsz alkotni és miért?
Nem egyszerű kérdés... Regényeket és novellákat írogatok - a versekről elég korán lemondtam, örülhet az emberiség -, de azon belül, hogy milyen zsánerben, az örök kérdés számomra. Mondom is, miért. Amit most írok, az urban fantasy is, romantikus is, ugyanakkor történelmi vonatkozású, horrorisztikus, thrilleres, kicsit vallásos, néhol krimiszerű... Mindent összekutyulok, és ember legyen a talpán, aki nekem besorolja. Két dolog van, ami minden történetemben előkerült eddig: a természet ábrázolása, illetve a melankolikus hangulat. Na de műfaj? Annyi biztos, hogy köze sincs a szépirodalomhoz.

- Kipróbálnál-e, kipróbáltál-e más területeket is?
Már a fejemben van egy posztapokaliptikus-fantasy utazóregény, illetve első két fejezete füzetben is. Ő lesz a következő. Emellett előkészületben van - szintén fejben -, egy reálisabb, lélektani történet is egy néma kislányról és egy mogorva, vak emberről. Egyedül a sci-fi az, amit nem tudok sehova se tenni, valahogy nem az én világom. De már ismerkedem vele.

- Mi szokott megihletni téged?
Szeretném, ha ilyen egyszerű lenne. Ha lenne valami, ami mindig megihlet. Valójában nem tudom. Egyszer csak megjelenik a fejemben egy jelenet, egy karakter, egy kép, és köré építek egy történetet. Viszont pont emiatt nekem általában nem működik, hogy megadnak egy címet, témát, és arról kell írjak. Nem tudom, ez így mennyire érthető... Egyszer csak van egy ötlet, ami az ég tudja, honnan jön, és akkor muszáj írnom. Bár azt már észrevettem, hogy utazás közben jobban megy az ötletelés.

- Mi motivál az írásra?
A muszáj. Ha nem írom ki magamból, feltorlódnak a fejemben az események, a karakterek, és nem férek el. Emellett szeretem is, kikapcsol, átrepít egy másik világba, bár néha hihetetlenül nehéz akár egy mondat megfogalmazása is, és olyankor a pokolba kívánom az egészet. Vagy olyankor, mikor nem ülhetek le írni, mégis jönnek a jobbnál jobb ötletek... Fárasztó egy munka.

Azt hiszem, eléggé találó ez az idézet az írásról:

Minden író hiú, önző és lusta, és legmélyebb mozgatójuk rejtély. Könyvet írni hosszú, kimerítő küzdelem, mint valami fájdalmas betegség időszaka. Az ember sosem vállalkozna rá, hacsak nem valami démon vezetné, amit nem ért és aminek nem tud ellenállni.

/George Orwell/

- Van valami módszered az írásra? (zenehallgatás, csend, rend stb.)
Zenehallgatás - lehetőleg valami nyugis zongorajáték -, olykor füstölő, bár most már rászoktam az illóolajokra. És az utóbbi időben úgy tűnik, az sem árt, ha félig sötét van a szobában. És az a legjobb, ha egyedül vagyok a házban.

- Mi a kedvenc könyved és miért?
Amit éppen olvasok. Mindig változik, így nem tudok sajnos egyértelműen válaszolni. Könyvgyűjtő vagyok, tele a szobám könyvekkel, a polcom, amit tavaly vettem, már roskadásig van tele, és a másik szekrényről még nem is beszéltem... Lassan a ruháimat kell kiköltöztetnem, és a helyükre könyveket pakolni. Jelenleg három könyvet olvasok: Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója, Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten, és On Sai: Lucy. Szóval most ezek a kedvenceim. Előző héten Csehov, Marcus Aurelius és Szun-Ce volt terítéken.

De régebben imádtam az indiánregényeket, Karl May örök kedvenc, és elolvastam Fekete Istvánnak szinte minden művét, illetve Carl Sagan megjelent könyveire vadászom, amikből három már megvan. Jonathan Stroud Bartimaeus trilógiáját is imádtam, és rengeteget olvastam a japán szamurájokról és ninjákról. Összességében azt mondhatom, nincs kedvenc könyvem, mert ami jól van megírva, azt mind szeretem. Igen, tipikusan az a könyvmoly vagyok, aki képes lemondani egy találkozót is, ha jó könyvet kezdett el olvasni...

És ha már itt tartunk, kiegészíteném az egyik bejegyzésedet a blogon, ugyanis vonatozás közben az alábbi történik, ha egy ilyen mániákus találkozik egy barátjával, akit már rég nem látott:

- Szia, ezer éve nem láttalak! Hogy vagy? Á, remek. Figyu, nem baj, ha olvasok? Épp egy izgalmas résznél járok...

Egy ismerősöm mostanra már kiismert annyira, hogy ő is mindig hoz magával könyvet, hogy ne unatkozzon mellettem.

- Ki a kedvenc íród?
Fekete István, Karl May, Jonathan Stroud, Carl Sagan, Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Shakespeare, Joy Adamson... és a sor folytatódik a végtelenbe.

- Szeretnél valamit üzenni a Blognépnek?
Olvassatok és írjatok sokat! Legyetek aktívabbak, gyerekek! Legyen ez egy színvonalas blog, ahol az írók fejlődhetnek a kritikák által. Segítsünk egymásnak, hogy akik komolyan gondolják az írást, azoknak ez a közösség egy jó ugródeszka legyen. És élvezzük! Szórakozzunk és tanuljunk együtt. :)

Köszönjük válaszaidat. Remélem mindenki annyira élvezte, mint én. 

A legközelebbi interjúra egy hónap múlva kerül sor. 

Ki találjátok ki lesz a préda?

Az első alkotás

Üdvözlet a Blognépnek! 

Ma egy e-mailt  kaptam egy Uadzset nevezetű illetőtől. Dicséretek mellett, amit most szeretnék megköszönni neki, mellékelt egy novellát.
Miután elolvastam, úgy döntöttem azonnal megosztom veletek, hogy ti is élvezhessétek, elgondolkodhassatok rajta és átérezhessétek a mondanivalóját.
Fogadjátok sok szeretettel:

November

Egy fiatal legény sétált hangtalanul az avarral borított földúton.
Lépteivel épp csak akkora zajt okozott, akár egy hópihe a földet érésekor. Fejét lehajtva ballagott, s az útjába kerülő leveleket szemlélte, melyeket immáron útjukra küldtek a fák, noha tudják, választ sose kapnak rájuk. Belepi őket a dér, a hó, elveszítik varázslatos színeiket, s tavaszra eltűnnek az óévvel együtt a múló időben.

A legény megállt, feltekintett az égre. A napsugarak mind gyengébbé, haloványabbá váltak, a szél is egyre csípősebbé változott az utóbbi napokban. Már nyomát sem lehetett látni az egy hónappal ezelőtti jó időnek, nem lehetett hallani az akkori madárcsicsergést, csupán a varjak kárörvendő és egyben vészjósló károgását. Valami néma szomorúság úszott a levegőben, ami összeszorította a vándor szívét is.

Leült egy fa alá, felemelte a földről az egyik levelet, csavargatta, fordítgatta, figyelte az erezetet, mely valamikor az életet jelentette, most viszont már a halál kapaszkodójává vált, és közben türelmesen várt. Estére kellett a megbeszélt helyre érkeznie, ideje akadt még bőven.

Talán egy óra telhetett el így, mikor a távolban megpillantott egy alakot közeledni. Lassan, egy botra támaszkodva jött, kezében virágot tartott, barna kalapjába sárga levelet ejtett az egyik nyárfa. A legény érdeklődve figyelte az idős urat, akinek már hófehérré változtatta haját az idő és a temérdek gond. Nehézkesen lépegetett, olykor-olykor megállt, hogy kicsit kifújja magát, de mindig újra és újra elindult, hogy elérhesse célját. Elhaladt a legény mellett is, akinek felkeltette figyelmét a korosodó ember, így hát utána ballagott ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy korábban jött.

Az út végén egy kapu várt rájuk, mely átjáró volt a holtak birodalmába.

A legényke kissé megborzongott eme ismeretlenül ismerős világ bejáratánál, de továbbra is követte azt az embert, aki céltudatosan ment tovább. Több száz sír előtt elhaladtak, míg végül megálltak az egyiknél, mely a temető legvégében pihent. Az idős úr letette a sírra az eddig kezében szorongatott kis virágot, majd nehézkesen leült a közeli padra, melyet valamikor még ő készített, és csak meredt maga elé.

– Rég volt már, Ilonka – suttogta. – Bizony, nagyon megváltozott a világ – sóhajtott, majd előkereste zsebéből a pipáját, és rágyújtott.

Egy darabig figyelte a megszülető, és szinte abban a pillanatban el is haló füstkarikákat, később pedig az előtte heverő sírra nézett, de valójában tekintete a múlt messzeségeibe révedt. Azonban gondolatai megfoghatatlanná váltak, hiába szeretett volna belekapaszkodni egy-egy emlékképbe, valahányszor megpróbált utánanyúlni, az szertefoszlott kezei között, és nem maradt semmi az ürességen kívül. Fel-felvillantak emlékképek lelki szemei előtt, de egyikből sem kerekedett ki történet, egyik sem kapcsolódott a másikhoz. Mintha a múlt ráeresztette volna a feledés egereit az emlékezet naptárára.

A legény, aki ott állt a pad mögött, nem mert megmozdulni sem, még a szelet is csendre intette, nehogy megzavarja mély töprengésében a pipázgató embert.

Hirtelen megroppant egy ág, és a varázslat is megszűnt. Valaki közeledett.

– Maga az, Józsi? – lépett az idős úr mellé egy alacsony, hajlott derekú, fekete ruhájú és fehér hajú asszony, kinek fejét kendő fedte. – Meglátogatja Ilonkát?

– Aggyisten, Maris – bökte meg a kalapját üdvözlésképpen. – Gondúltam, kigyüvök. Már nem volt otthun maradásom.

– Ismerem az ilyent – bólintott a nő. – Én is kigyüttem a fiamhoz. Tíz esztendeje temettük… – Egy könnycseppet törölt le az arcáról.

– És az unokák?

– Nem is néznek felém – legyintett keserűen. – Ki törődik ma már a vén nagymamával? Örülhetek, ha ünnepekkor meghínak.

Az öreg kifújta a füstöt, és maga elé nézve merengett.

– Hát, így vagyon ez. Más világban élünk.

Hallgattak. Más világ… Ez a két szó ottmaradt közöttük, beférkőzött mindannyiuk gondolataiba. Idősek voltak, túl idősek. Özvegyek, magányosak, senki sem foglalkozott már velük.

– Túl sokat éltünk már, Maris – törte meg a csendet Józsi bácsi. – Én már átléptem a kilencvenet. Többet éltem, mint megboldogút édösapám. Te pedig csak egy-két évvel vagy nálam fiatalabb. A mi korunkból már mindenki idekünn fekszik – bökött pipájával a sírok felé. – Többen várnak a túlvilágon, mint ahányan ideát.

A nő nem válaszolt azonnal. Egy darabig a messzeséget nézte, majd tekintete megállapodott az előtte ülő ember barna kalapján.

– Én holnap elmegyek – motyogta halkan. – Valami otthunba helyeznek a gyerekek, nyűg vagyok nékik. Búcsúzni gyüttem. Úgy vélekszem, már nem látom meg a tavaszt…

Az öreg komoran bólintott.

– Mindennek elgyün a maga ideje.

A nő szomorúan elmosolyodott, majd leült a padra ő is.

Az árnyékok időközben megnyúltak, a szürkület végigsuhant láthatatlan szárnyaival a tájon, és egybemosta a színeket a világon. A csend elmélyült, mintha ő maga is aludni készült volna, mikor az éjszaka teríteni kezdte fekete takaróját.

Ekkor az idős ember a zsebébe nyúlt, s egy apró mécsest húzott elő belőle egy gyufa kíséretében. Meggyújtotta a kanócot, majd a gyertyát lehelyezte a fejfa mellé a földre. Szinte megbabonázva figyelték mind a ketten a táncoló lángocskát, ahogy fényből kis udvart rak maga köré.

Szél sem rezdült, a nem messze lévő óriás platánfa lombja mégis suttogni kezdte titkait a hunyorgó csillagoknak. Lassan kivirágzott az égbolt, és a Tejút fehér sávja mindinkább kifehéredett.

– Láttam, Maris, már nincs meg a szüleid sírja… – szólalt meg Józsi bácsi.

– Nem tudtam újból megváltani – felelt csendesen. – Túl sokba kerül az örök nyugalom, az unokákat pedig nem érdekelte.

Az öreg mindentudóan bólintott.

– Ez így van rendjén. Előbb-utóbb elfelednek mindenkit.

– Fiadról azóta se tudtál meg semmit?

– Idegen honban fekszik, isten nyugosztalja – vetett keresztet az öreg.

– Az az ostoba háború… – sóhajtott a nő. – Ilonka is ebbe roppant bele.

– Ami történt, megtörtént – fújt ki egy újabb füstkarikát. – Ebbe nekünk igazán nincs beleszólásunk. A fiú menni akart, hát ment. – Kicsorduló könnyét hagyta végig folyni az arcán.

Megint hallgattak. Túl sok fájdalmas emlék ült közéjük ahhoz, hogy továbbra is beszélgessenek, mintha mi sem történt volna. Az öregember fiára gondolt, ki egy tömegsírban fekszik valahol, és feleségére, kinek ma gyertyát gyújtott. Az asszonynak a férje jutott eszébe, aki egy baleset áldozata lett, valamint unokái, dédunokái, kik elfeledték már.

Maris nehézkesen felállt.

– Isten áldjon, Józsi. Majd még találkozunk.

– Ég veled, Maris – bökte meg búcsúzásképp a kalapját, ahogy mindig is tette. Mintha nem örökre szólna a búcsú.

Az asszony lassan elindult, majd még egyszer visszanézett.

– Közeleg a tél…

Az idős úr még maradt egy kicsit, majd nagy nehezen felkelt, és lassan elindult visszafelé. Úgy érezte, mintha éveket öregedett volna egyetlen este alatt a temérdek emlék hatására. Felnézett a hunyorgó csillagokra, majd botjára támaszkodva ballagott tovább.

– Közeleg a tél… – suttogta, és csak most kezdte érteni igazán, hogy mit is jelent ez.
Olyan komótosan, kissé lomhán lépkedett, mintha maga lenne a megtestesült idő…

A legény, ki az egésznek szem- és fültanúja volt, még hosszasan ácsorgott a sírok mellett. Figyelte a kis gyertyaláng lobogását, lassú halódását. Leült ő is a kis padra, és onnan szemlélte a világot.

– Milyen törékenyek is az emberek, és milyen ostobák. Én nem feledek el senkit. Lerombolhatják a sírokat, elfelejthetik az embereket, de én sohasem fogom.

A kis láng egy utolsót lobbant, majd kihunyt. A legény felállt, és elindult oda, ahol már várták.

A völgyben egy apró kis tábortűz égett, és mellette egy vénséges vénember ült, sűrű, ködből font ruhája úgy keringett, tekeredett körülötte, mint megannyi kígyó. Ősz hajában falevelek hintáztak, tölgyfabotján szőlő, szilva, körte faragványok ékeskedtek, és a bot kampós végén apró csengő csilingelt. Vállán átvetve egy tarisznyát cipelt, oldalán kulacs lógott, benne édes borral, lábai előtt pedig ott feküdt a Szél, mint valami hűséges kutya.

– Késtél – mordult rá az érkező fiúra.

– Bocsásson meg, apám, de a temetőben voltam.

Az öreg elgondolkodva végigsimított méteres szakállán, majd megenyhülve bólintott.

– Rendben van. Jól tetted. Neked, fiam, ismerned kell az elmúlást, elvégre tiéd a legnehezebb munka. Fivéreid már mind teljesítették a rájuk kiszabott feladatokat, most rajtad a sor.

– Igen, apám – hajolt meg.

– Indulj hát, November, és készítsd fel a világot a közelgő Télre – szólt fennhangon, majd odanyújtotta a legénynek a botot.

A fiú átvette, mire megszólalt a kampó végén lévő csengettyű. Hangja végigszállt a vidéken, Szél a hátára vette, dobálta ide-oda, s aki csak meghallotta, megborzongott. A madarak összébb húzták magukat, a rókák igyekeztek vissza a vackukba, a fák összesúgtak, és az embereket is kirázta a hideg, bár nem tudták, hogy mitől. November pedig elindult, hogy bejárja a környéket, néma léptei nyomán megkeményedett a talaj és dér lepte be a fűszálakat. Előtte loholt a Szél, megrázta itt is, ott is az ágakat, hogy az utolsó levelek is lehulljanak, ő pedig álomba ringathassa a fákat, melyből sosem lehet tudni, lesz-e valaha is ébredés.

Az öregember még nézte egy darabig, majd felsóhajtott.

– Közeleg a Tél. Nekem már nincs több dolgom. – Amint ezt kimondta, köddé változott az idős Ősz, és szétterült a tájon, hogy eggyé váljon a természet örök körforgásával.

írta:Uadzset