Alkot az éj

Üdvözlet a Blognépnek!

Pár napja kaptam egy emailt legújabb tagunktól Calebtől, ami egy regény első fejezetét tartalmazta. Szeretném veletek megosztani, de aki gyenge idegzetű az gondolja meg, bele vág-e, mert a stílusa kaland és horror. 

Aki bírja, annak kellemes borzongást kívánok!

Az illúzió 1. Fejezet: Fájdalmas köszöntés

Sion apránként kezdett magához térni szokatlan álmából. Lomhán nyitotta fel a néhány könnycsepptől nedves, ragadós szemét, melybe rögvest fehér fény hasított az ég felől. Amint megpróbálta egyik kezét az irritáló, éles fényár irányába emelni ráeszmélt, hogy valami nincs rendben.

Teste alatt egy jéghideg fémlemezt érzett, amely az orvosi rendelőkben lévő asztalokra emlékeztették. Libabőrös kezét és lábát erős, vas bilincsek marasztalták a teste mellett. Nyakát egy vastag kötél fogta körül, s préselte a hűs asztalhoz. Zavarodottság és ijedtség öntötte el az agyát.

Abban a pillanatban minden erejével megpróbált kitörni, de képtelen volt szabadulni a tömör bilincsek fagyos szorításából. Minél erősebben vergődött, annál vörösebbre dörzsölte nyakát a fonott kötél érdes felülete. A masszív béklyók fémes csörgése betöltötte az egész teret, amely halál félelmet hozott a szívébe.

- Mi ez a hely? - suttogta rémülten, miközben a dermesztő lemezhez szögezett fejével, zihálva nézett körbe. Egy ismeretlen helyen, egy elhagyatottnak tűnt szobában volt. Az egyedüli fényforrás a feje fölött lógó, dallamosan nyikorgó lámpa volt, amely küszködve próbálta bevilágítani a teret. A falakat gusztustalan, mocskos csempe borította, a mennyezet hófehér színe koszos sárgába fordult. Egy antik csillár nyújtózkodott a repedezett plafon közepén, melyet olvadt, fehér gyertyák és hamuszínű pókháló ölelt körbe.

Ahogy szeme lassan kezdett hozzászokni a kellemetlen fényhez, egyre több mindent volt képes meglátni. Észrevett egy alaposan beszögelt ablakot is, melyen keresztül apró szellők férkőztek be. - Ott talán megszökhetnék - gondolkozott, majd hamar fejébe vésődött a felismerés, hogy megmozdulni is alig képes. A lécekből kiálló, rozsdás szögek azt az érzetet keltették benne, hogy ezen a helyen már régóta nem járt egy lélek sem. Fintorogva pillantotta meg a repedezett csempe padlót, amin poshadt, vékony vízréteg bűzölgött. Masszív szekrények álltak amerre csak nézett, sarkukon lepattogzott a kék színű festék, szutykos üvegajtajukon átlátni képtelen volt. Semmi ismerős dolgot nem látott, soha nem járt még itt korábban. - Mi ez a hely? Hol vagyok? - homlokát ráncolva sorakoztatta fel kérdéseit. Egy igazi rémálomban érezte magát.

Ekkor minden előjel nélkül, egy ajtó nyílt ki fémes csikorgással. - Ki van ott? - kérdezte ijedten. Akármilyen veszettül is hánykolódott, s próbált a hang irányába mozdulni, a szoba azon részére nem kapott rálátást, azonban minden mozdulatát a bilincsek nyomasztó csörgése kísérte. Ekkor lépteket hallott a lucskos padlózat felől, tudta, hogy valaki belépett a szobába. - Ki van ott? - ordított hangosabban, de válasz most sem érkezett. A vizes lépések hangjának fokozatos erősödésével Sion nyugtalansága is menthetetlenül nőtt. Mikor a fiú már szinte fuldoklott a félelemtől, az idegen egyszer csak megállt, Sion pedig lélegzet visszafojtva, tehetetlenül feküdt az asztalon. Érezte az irtózatos jövevény jelenlétét.

- Jó estét kívánok! A nevem Allan Vill - szólalt meg az idegen harsány hangon, melytől Sion összerezzent egy pillanatra. - Biztosan nagyon kíváncsi vagy, hogy mi történik veled. Én pedig mindent el is fogok magyarázni, idővel - folytatta.

- De először is, levágom az egyik ujjad - mondta nyugodt hangon. Sion rémülten pillantott rá kezére. 
- Le vágja az ujjam? Miért tenné? - szorította ökölbe tenyerét akaratán kívül. 
- Tudom, hogy gonosz vagyok, de tedd túl magad rajta. - csoszogott elő kuncogva Sion vakfoltjából.

A hideg mű fény egy öreg férfit világított meg, a sűrű vízben mezítláb ácsorogva. Sion vérbe fagyva tekintett végig a jövevény sovány testén. Soha életében nem látott még ilyen állapotban lévő embert, a férfi összes bordája tökéletesen látható volt. Csont ágaskodott és bőr csüngött amerre csak nézett. Hosszú, ápolatlan körmei feketén csillogtak teste mellett. Egy apró ruhát viselt csupán, amely vékony derekán lógott, térdét alig súrolva. A testszaga pedig páratlanul orrfacsaró volt.

- Nem tetszem? - érdeklődött, miközben szemüvege kör alakú, töredezett lencséit igazgatva végig nézett a fiún. Sion csokoládébarna, lágy hullámokkal megtűzdelt haját, a kötél, a nyakához erősítette, ezzel minden apró mozdulatát fájdalmassá téve. Ártatlan arcán az izmok olykor összerándultak, zöld szemében a reménytelenség és az összezavarodottság szikrája sercegett. Testét egy egyszerű szürke színű póló és egy sötét kék farmer fedte.

Allan megszállott bámulása egyre inkább feszélyezte a riadt fiút. Sion megpróbálta összeszedni minden megmaradt bátorságát, majd reszkető ajkakkal így szólt:

- Ki maga és mi ez a hely?

- Már megmondtam az előbb - rántotta el tekintetét a fiúról mérgesen. - Megmondtam, hogy mindent el fogok magyarázni! - kiáltott rá, ekkor a férfi viselkedése teljesen megváltozott. Lassú mozgása dinamikusabbá vált, arcáról ingerültséget lehetett leolvasni.

Az egyik közeli szekrényhez lépett, melyet óvatosan kinyitott, s egy hatalmas olló szerű szerkezetet emelt ki belőle. Az eszköz pengéjére vörös színű vér száradt. - Azzal akarja levágni az ujjam? Hány embernek ártott már azzal? - kerekedtek ki Sion szemei.

A férfi csupán az egyik kezében tartotta az ollót, mikor is az a vízbe hullott nagyot csörrenve egy csempelapon. A hang hatására mintha Sion erőt kapott volna:

- Maga nem normális! Engedjen el most azonnal! - rángatta saját végtagjait minden erejével, üvöltése közben váladék fröccsent ki szájából.

- Mindig ezt csinálják - sóhajtott Allan. - De most mond meg Lucy, mit tehetnék? - intézte kérdését a különös eszközhöz, melyet lomhán emelt fel a földől. - Tudom, tudom, lehet az lenne a legjobb - folytatta bólogatva, miközben ritkuló, ősz szakállán remegve simított végig. A tény, hogy a férfi láthatóan őrült, csak még inkább megrémítette Sion-t. - Most mit csináljak? Hogy meneküljek el? - repkedtek a gondolatok a fejében. Meg fogok halni?          

- Hé! Miről beszél, mi lenne a legjobb? - robbantak ki szájából a válaszokért szomjazó szavak, melynek hatására az idegen remegve egyenesedett ki. Sion arra gondolt, hogy talán nem kellett volna rákiáltania, most komoly bajba sodorhatta magát.

- Ha megölnélek - fordult meg vigyorogva. Fülig érő, rémisztő mosolya Sion lelkébe mart, tudta, hogy ezt az arcot sohasem fogja elfelejteni. - De ne aggódj, nem foglak. Lucy csak ideges mert egy kicsit vizes lett. Ne hallgass rá - indult meg Sion irányába az olló pengéit csattogtatva.

A fiú érezte, ahogyan egy bőrkeményedésekkel szegélyezett hideg tenyér fonódik csuklója köré. Próbálta volna lerázni magáról, de a bilincsek továbbra is visszatartották. A szúrós szagú férfi az óriási ollót Sion combja mellé helyezte, akit a hideg is kirázott annak fémes, nedves felületétől.

- Hé! Mit csinál? Engedjen el! - tiltakozott. - Ezt nem teheti! Allan egy használt injekciós tűt vett elő a fehér műfénytől ragyogó asztal alól. Egy szót sem szólt, a fiú karjába szúrta, s egy furcsa színű anyagot juttatott belé. Rögtön megragadta az ollót, s annak pengéi közé fogta Sion legkisebb ujját.

- Mit csinál! - ordított ahogy csak bírt. - Hagyja abban! - Allan Mindkét kezével ráfogott a fém szerkezet száraira, majd minden erejét beleadva levágta a fiú ujját.

Az olló recés pengéi könnyedén metszették át a bőrt és roppantották össze az apró csontot. Sion torkaszakadtából üvöltött a fájdalomtól. Nem érzett még ilyen kibírhatatlan gyötrelmet eddigi életében. A szenvedés másodpercek alatt vette át az irányítást teste fölött, szédülni és émelyegni kezdett. A látása is megromlott, csupán foltokban látott, majd elájult.

Egy székhez kötözve tért magához. Tekintetével azonnal elkapta a szemben guggoló Allan vizsgálódó ábrázatát. Az első dolog amit megérzett, az a rettentő fájdalom volt. Félve pillantott rá a kezére, melyen már csak négy ujjat talált. A kis ujjából megmaradt csonk bekötözve állt tenyere szélén.

- Lefertőtlenítettem és bekötöztem a sebedet. Nem lesz semmi bajod - mondta nyugodt hangvétellel a férfi. Sion érzékelte, hogy Allan viselkedése újból megváltozott, olyan volt mint mikor elsőnek szólt hozzá. A fiú nem tudott megszólalni, nem tudott semmi másra gondolni, csupán a minden erejét felemésztő fájdalomra.

- Most elviszlek egy helyre ahol sok idő fogsz még eltölteni - magyarázta a fiúnak, mialatt lassan a szék támlájához lépett. - Nem kell félned, nem fogsz meghalni - ekkor a széket meglökte, amely vonakodva megindult. Sion tompán észlelte, ahogy a kerekek csendesen gördülnek a rossz szagú vízben, tudta, hogy egy tolószékben ül. Az ablakon beszűrődő szellők lágyan simogatták arcát, ekkor mintha pár pillanatra megszabadult volna fájdalmától.

írta: Caleb Colensik