A VÍRUS: 1.fejezet 1-3

Üdvözlet a Blognépnek!

E. M. Miller második regénye: A szövetség. Mint látjátok több kötetesre tervezi, így kedves olvasóim és írótársaim, lesz mire várni minden szerdán. 

Az első A vírus. Mint megtudtam, kihalási elméleten alapul. A címből arra saccolnék, hogy valamiféle vírus következtében végveszélybe kerül a világ, és a teljes pusztulás elkerülése érdekében összefognak az emberek.

De hogy miről szólhat valójában? Milyen vírus és szövetség az, amelyet a könyv körbeölel? Nem tudom.  De hamarosan megtudjuk.

Nem is szaporítanám tovább a szót, kezdődjék a történet:

I. Nagyi öröksége

1.

     Zuhogott az eső. Harmadik napja, megállás nélkül szakadt. Hol abba marad néha, hol szemerkélt, majd felhőszakadás zúdult a nyakunkba, mint ma is. Múlt héten fent jártam a padláson, hogy minek azt én sem tudom. Úgy éreztem, hogy valaki arra késztet másszak fel a létrán, és keressek, kutassak. Két óra keresgélés után rábukkantam, amit tudat alatt kerestem. A nagymamám cuccai voltak azok
     Piszkosan, tele pókhálóval másztam le, anyu nagy örömére egy kisebb ládával a kezemben masíroztam be a szobámba.  Letettem a Tv mellé és úgy is maradt. Egy hét múlva jutott rá időm, hogy megszemléljem a ládikát, miféle titkot rejtett bele a nagyanyám. Mert titkai és furcsa titokzatos meséi azok voltak neki. Húsz évvel ezelőtt távozott el közülünk, titokzatos módon.
     Tizennégy éves voltam, november közepe. Amikor váratlanul eltűnt, majd egy hét múlva egy fura pali jött el hozzánk közölni, mi történt vele. Nagy nehezen kinyitottam a ládát, kulcs hozzá volt ragasztva. Por szállt fel belőle, beletekintettem, egy napló és különféle képek és cikkek szerepeltek benne, egy füzetbe téve. Amint rápillantottam a képekre, nem csak a szívszélütés kapott el, hanem rögtön bevillantak a fura meséi, melyet nagy szeretettel mesélt este, lefekvéskor, amikor már csak a kis mosolygós pillangó világított, konnektorba dugva.
     Letettem a füzetet, kivettem a naplót, ahogy felemeltem, valami megcsillant benne. Azután észrevettem a többi kisebb tárgyat, melyek a láda mélyén feküdtek csendesen. Azt hittem rosszul olvasok. Egy beléptető kártyát tartottam a kezembe .  A szövetség tagjai számára,akik titkot őriznek az idegenek kilétéről. Nagymamám fiatal kori képével, és a dátum is megdöbbentő volt. 1950. Találtam mellette egy telefonszámot, a kezem bizseregni kezdett, már-már tárcsáztam, de valaki azt súgta még ne tegyem meg. helyette elmondok egy történetet, mely felvillant a mélyből, mesét melyt ő mesélt el nekem kiskoromba.
     Újból a szobámban találtam magam, a sötétben.  Paplan alatt vacogtam, csak a mosolygós pillangót figyeltem. Hallottam a nagymamám dallamos hangját. Ezeknek az estéknek, különös hangulatai voltak. A nagyi számára ezek olyanok voltak, mint egy szertartás.
     Leült az ágyam szélére, ami jó széles volt, jól elfértem benne. Virágos vagy állatfigurás ágyneműim voltak, javarészt mindig tőle kaptam. Egyszer kaptam egy különlegeset, amelyet nagy becsben tartottam. Néha húzta fel anyu számomra, ez a különleges nap, Karácsony volt. Hatalmas, aranyos zöld ufó virított rajta. Mai napig megvan a nagy becsben tartott ágynemű.
     Szóval. Leült, elsimította a lepedőt, s nekiállt a fura meséinek. abban a pillanatban magamra rántottam a paplant, miután belejöttem ezekbe a fura estékbe. Az első ilyen mesét hétévesen hallottam tőle. Leült mellém, megigazította a lepedőt, s csak ennyit mondott.
– Most már elég idős vagy ahhoz, hogy olyan történeteket meséljek neked, melyeket az igazság alkotott meg, nem az én agyszüleményem, hanem a valóság.
     Felét nem értettem, hogy érthettem volna, mikor kicsi voltam ezekhez a meséket. Úgy nőttem fel, hogy miket mesél, mind az ő agyszüleménye. Fél éjszaka nem mertem aludni utána.
     Hallgassátok meg az én mesémet, arról, miféle örökséget hagyott rám a nagymamám. Hogyan váltam a szövetség tagjává, hogyan rántottam bele a barátaimat a titkok őrzéséhez. De hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk 1989-be.



2.

     Úgy emlékszek arra az első estére, mintha csak tegnap lett volna. Mandulagyulladással feküdtem itthon, anyuék valahol elvoltak, így a mamám jött át vigyázni rám az éjjel. dideregtem a láztól, a mondatai után még jobban dideregtem. De az idő elhomályosítja a tudatot, az emlékeket. De az emlékek olyanok, hogy egyszer csak a semmiből előbuknak, mint egy démon az ágy alól az éjszaka közepén, de ehhez elég volt egy kép is.
     Esett az eső! Zuhogott, március eleje volt. Két köhögési rohamon voltam túl, nyelni is alig tudtam a mandulámtól. Épp aznap közölte az orvos, ki kellene venni ezt a fránya mandulát. Évek múlva, felnőttként került kivételre a fránya mandula. Fürgén, tett-vett körülöttem. Lehuppant az ágyam szélére. Megigazította a papalant, lázas és kíváncsi tekintettel néztem rá. Annak ellenére, hogy egy gyönyörű mesekönyvet tartott a hóna alatt, ki sem nyitotta. Barna haja volt, amit mindig kontyba hordott. Egyáltalán nem úgy nézett ki e pillanatban, mint egy nagymama. Inkább, mint egy dáma, a vénkisasszonyok klubjából.
– Ma egy különleges mesét szeretnék elmondani neked. Úgy hallgasd a mesét, hogy minden egyes szava igaz, nem az én agyszüleményem. Most jöttem rá, hogy el kell mondanom neked, ezt a történetet, mielőtt még meghalok. Tudnod kell az igazat, arról mi folyik körülöttünk. A világról, mely körül vesz minket. – Nyeltem egyet, de abban a pillanatban köhögni kezdtem. Addig hallgatott, majd folytatta miután abbahagytam a köhögést. Kivettem a kezéből a poharat s kortyoltam egyet-kettőt a teából. Visszafeküdtem s tovább hallgattam őt. Nem értettem hova akar kilyukadni. – Egyszer régen, nagyon régen, egy távoli világban, mely párhuzamos a mienkkel, hasonló kinézetű, humanoid típusú lények érkeztek hozzánk, minden éjjel. Az emberek csak jelenségeknek nevezte ezeket a látogatásokat. Egyesek kinevették őket, mások falták minden egyes szavaikat. Klubbok alakultak, ahol ezeknek a jelenségeknek részesévé vált vagy váló emberek kicserélhették véleményüket, tapasztalataikat. Az ősidők óta érkeznek hozzánk a másik világból a látogatók. Sok barlangrajzon látszódnak az ősi látogatók, melyet az ősember pingált a barlangrajzok falára. Azóta sok-sok idő telt el, a látogatók fenyegetést jelentet a Földre nézve. Inváziót hirdettek ellenük. Megalakult egy különleges szervezet, a századforduló körül. Különleges embereket szerveztek be, különböző helyekről. Főfeladata, hogy az emberek elől eltitkolja a földön kívüli élet létét, valamint azt, hogy eme javarészt humanoid típusú lények látogatnak minket, rabolnak el, kísérlet céljából. Persze máshonnan is érkeznek hozzánk különféle lények, mint a Marsról, Jupiterről, és még sorolhatnám. Na, szóval, ennek a titkos szervezetnek feladata, hogy az innen érkező lényekkel kapcsolatot tartson fel, figyelje őket, eltitkolja kilétüket.  Tudnod kell, némelyikek jó szándékkal érkezik hozzánk, viszont vannak olyanok is, kik gonoszak, rosszat akarnak nekünk, embereknek. Érdekes kinézetük ők. Zöld kisemberek hosszúkás fejjel, kis szürkék, s vannak olyanok, mint mi embereke. Fejlettebbek, mint mi, minket primitív lényeknek tartanak. De majd eljön az idő, amikor az emberiség fejlett lesz technikailag, eléri célját, s kint él majd az űrben. Ez a szervezet a legjobb dolog a világon, s ki ide bekerül, annak miden vágya teljesülhet. Sajnos titkolni kell azt, hol is dolgozol. Ami nehéz.
     Elaludtam közben, elnyomott a láz, nem hallottam a végét. Én is felriadtam az ábrándozásból most. Visszapakoltam a ládika tartalmát, kivéve a telefonszámot tartalmazó cetlit, a zsebembe süllyesztettem, visszazártam a ládát. Úgy döntöttem később felhívom, lesz a mi lesz.
Lehet nem kellett volna, de ha nem tesszük meg a lépést, lehet késő lett volna, és kihagytam volna életem egyik legnagyobb lehetőségét, és buliját.



3.

     Lettem a cetlit az asztala.  Térültem - fordultam, gondolkodtam.  Anyu nézett rám, épp főzött. Elfordultam s megnéztem az újságot. Ekkor csapott le anyu a cetlire. Fél oldalvást láttam, hogy felemeli a cetlit. Megperdültem, megpróbáltam a kezéből kitépni. Sikertelenül. Rám nézett, a barna szemével. Semmi jót nem olvastam ki a tekintetéből. legalábbis én így láttam.
– Mi ez? Talán valami új hódoló akadt, akiről én eddig nem tudtam? – Nem szóltam semmit, csak a cetlit igyekeztem erővel kitépni a kezéből. Féltem, hogy elszakad. Láttam mélyen szuggerálja az írást. Az arckifejezése megváltozott, az aggodalom ráncai, amik akkor jelentek meg, miután kitalálta, hogy esetleg betolakodó igyekszik birtokba venni engem, kisimultak, és mosoly jelent meg az arcán. – De hisz ez az írás… így csak a nagyanyád írd mindig. Megismerem. Ilyen gyönyörűen csak ő tudott írni. Szidott is állandóan hogy én milyen fertelmesen írok, olvashatatlanul. Milyen szám ez?
– Nem tudom! – Vontam meg a vállam. – Találtam.
– Hol?
– találtam és kész! Te, anyu, figyelj csak! Visszaadnád? – Mérgesen átadta nekem. – Tudom, hogy a nagyi, az édesanyád volt. Ne érts félre, csak azt akarom kérdezni tőled, anya hogy mennyire emlékszel rá. Mit dolgozott?
– Hogy mi? – Látszott a döbbenet az arcán. Meglepte a kérdésem, de rendesen. – nem értem miért kérdezed? Mintha te nem emlékeznél rá?
– Több mint húsz éve meghalt. Nyolcadikos voltam. Csak homályosan emlékszek rá.
– Hát, a TSZ-ben dolgozott egy ideig, majd itthon maradt. Állandóan Szekszárdra járt. Volt mikor napokra eltűnt, majd egyszer csak előbukkant a semmiből, vidáman. Kérdőre vontam ez miatt sokszor, de sosem adott rá normális választ. Hogy jutott eszedbe?
– Csak eszembe jutott. – Kifelé indultam a konyhából. Megtorpantam és visszafordultam, anyu még mindig engem nézet. közel a hetvenedik évéhez, nagyon jól tartotta magát. Egyáltalán nem úgy nézett ki anyu, aki nyugdíjas. Barna haja volt, kissé göndör. – figyelj csak, anyu! Reggel, a jó előbb eszembe jutott valami. Egy emlék a nagyival kapcsolatban.
– Emlék? Miféle emlék?
Visszaléptem, majd elültem.
– Egy gyerekkori emlék. Betegen feküdtem itthon. Ő vigyázott rám, este vagy egész éjjel. Mesét mesélt el nekem. Egy igazán érdekes történetet. Bár volt nála mesekönyv, de nem abból olvasott fel. Maga költötte történetet mesélt el.
– Anyu?
– Igen! Hétéves voltam. Nem vettem komolyan, arra emlékszek, hogy féltem a történetek közben és után. Elfejtettem ezeket. Valahogy ma eszembe jutottak.
– Miről mesélt neked az anyám?
– Földön kívüli életről, és a munkájáról. Asszem.
Felkapta a fejét, kikerekedett szemmel és tátott szájjal nézett rám.
– Miről? A földön kívüli életről? Az anyám sosem hitt ebben a mesében. Édes lányom, hidd el, amit mesélt, azaz ő agyszüleménye volt. Munkájáról? Miféle munkájáról? A TSZ-en kívül máshol nem dolgozott. Nekem sosem mesélte, hogy történetekkel traktált téged kiskorodban. Bár hogy most mondod, így nekem is eszembe jutott sok dolog, amit én sem értettem akkor. A halála még furcsába volt. Az a fura pasi is, ki aznap jött el, hogy halálát közölje. Igazából sosem kerestem rá választ.
     Gondolkodtam elmondjam e neki, mit találtam a ládában. Úgy döntöttem joga van megtudni az igazat. Hiba lesz-e vagy sem, nem tudom, ez már a jövő kérdése marad.
– Emlékszel a ládára mait lehoztam a padlásról?
– Persze! Akartam is kérdezni, találtál-e benne valami érdekeset!
– Találtam! Ezért is kérdeztem a mamáról ezeket a dolgokat. Ez egy telefonszám! A ládában találtam, többek között ezzel a beléptető kártyával egyetembe. – Húztam ki a zsebemből a kártyát. Nagyi mosolygott vissza ránk róla. Anyu igazán megdöbbent képpel nézett hol rám, hol pedig a kártyára. Én is így voltam vele.
– Én is így voltam vele, anyu miután megtaláltam.
– Az lehetetlen. Ilyen szervezet nem létezik. Hogy került egyáltalán bele ebbe a szervezetbe? Nézd. Abban az időben mágnesen beléptető nem létezhetett. Honnan szerezte?
– Honnan tudjam, anyu! Szerintem a választ,a telefonszám adhat választ.
– Csak nem akarod felhívni?
– Miért? Talán baj lenne belőle.
Tárcsáztam. A kezemből majd kiesett a telefon, miután beleszóltak.

folytatás a jövőhéten...