Üdvözlet a Blognépnek!
Már hónapok óta nem került fel regényrészlet a blogra. Mint már írtam, nem a régi folytatása következik, hanem egy merőben más, mind témáját mint hangulatát tekintve, ha minden igaz. E. M. Miller: Üzenet a túlvilágról című alkotása még befejezetlen, de nem kell aggódni. Semmiről sem maradunk le, hisz csak szépen lassan fogjuk követni. Kezdhetjük? Belevághatunk egy új kalandba? Igen? Hát akkor íme:
I. A halál
Amikor beköszöntött az augusztus, közülünk
senki sem gondolta, hogy tragédiával kezdődik és temetéssel zárul. Anne, a
legjobb barátnőm, bevett egy csomó altatót, nyugtatóval keverve. Öngyilkosságot
követett el. Édesanyja és testvére találtak rá. Még búcsúlevelet sem hagyott
maga után. Miért tette? Senki sem tudta megmondani, sejtésünk volt csupán.
Egy
borús tavaszi napon kezdődött minden. Anne egyik napról a másikra megváltozott, magába fordult, zárkózott
lett, nem beszélt senkivel, még velünk sem. Állandóan a gép előtt ült, a
közösségi és a társkereső oldalakat bújta. Hiába próbáltunk beszélni vele, nem
hallgatott egyikünkre sem, ment a saját feje után. Rám mindig hallgatott. Most nem. Teltek a hetek, és újabb fordulatot vett a
viselkedése. Egyszerűen jókedvű lett. Kidobta az összes ruháját, amelyeket
mindig oly gondosan megválogatva vásárolt, mert nem volt mindegy, milyen
anyagból készült, és milyen minta volt található rajta. Alig tudtuk
édesanyjával, és a bátyámmal, Peterrel megmenteni őket. Vidám, színes ruháit
felváltotta a fekete. Sosem válogatta meg a barátait, hisz rajtunk kívül nem
igazán beszélt senkivel. Ám ezek az idők elmúltak, és időről - időre el -
eltűnt otthonról. Rövidebb, végül egyre hosszabb éjszakákra maradozott ki. Estéről - estére lejátszódó eltűnések,
filmekbe illő jelenettel fértek össze.
Menetrendszerűen, pontba 22. órakor a ház előtt megállt egy fekete színű
limuzin. Mindig három férfi érkezett. Magasak voltak, az öltöny, amit viseltek, a
legdrágább anyagból készült. A háromból
két férfi barna hajú volt, míg a másik szőke. Az esti óra ellenére,
napszemüveget hordtak. Magabiztosan, mosoly nélkül álltak az autó előtt. Sosem
köszöntek Anne-nek. Anne beszállt az autóba, majd ahogy érkeztek, úgy távoztak
a házuk elől.
–
Nem lesz ennek jó vége, Anne, hidd el. – Mondtam neki oktatóan, pedig nem
akartam. – Tönkre fogod magad tenni,
hogy állandóan ezeket az odalakat bújod. - De Anne, továbbra is a képernyőt
bámulta. – Miért nem olvasol könyvet? Bezzeg régen, alig vártad, hogy hétvége
legyen és elmenjünk, biciklizni, kirándulni vagy a standra a fiúkat
bámulni. – Nem válaszolt. Párperc elteltével levette a tekintetét a
monitorról, felém fordult. Barna szeme rideg, üres, de egyben parancsoló
volt. Hangja érzéketlen, érződött rajta
a lenézés.
–
Békén hagynál végre, Barbara? Idegesítesz! Azt csinálok az életemmel, amit akarok.
Ha tönkre akarom tenni, akkor tönkre is teszem. Olyan, vagy mint az
anyám. Mindenbe beleszólsz. Ahhoz tartsd magad, hogy nem otthon vagy, hanem
nálam. Én nem vagyok a testvéred. Vele beszélhetsz így, de velem nem. – visszafordult a monitorhoz és tovább
bámulta a képet. A képről a démonológia egyik ismert figurája nézett vissza
ránk. Maga behemót.
–
Kérlek!
Nem
mondtam neki többet. Ránéztem, ő vissza
rám semmi jót nem olvastam ki a tekintetőből. Egyszóval, beszélhettem volna
neki órák hosszat, akkor sem tudtam volna kiábrándítani a virtuális világából,
amibe begubózódott. Becsaptam az ajtót.
Lesiettem a lépcsőn. Forrt bennem a düh. Egy pillanatra megálltam, és
mély levegőt vettem. Miután egy kissé sikerült lenyugodnom, beléptem a
konyhába, ami kékre volt festve, most valahogy idegesített. Alapjába véve semmi
gondom nem volt e színnel, de most nem tudtam elviselni. Valószínű a
körülmények miatt. Barátnőm édesanyja,
kit szintén Anne-nek hívtak, ott ült az egyik széken, magába zuhanva. Amikor beléptem, rám nézett. A szeme könnytől
ázott.
–
Na? – Kérdezte elcsukló hangon.
– Semmi. Nem tudok mit kezdeni vele. Véleményem szerint, belekeveredhetett
valamibe, az interneten keresztül. Nem ismerek rá. Durva, goromba… most is
beszólt. Nem ismerek rá.
–
Ugye? Nekem is ez volt az érzésem. Valamibe belekeveredett az istenverte
interneten keresztül. – szipogta a mondatokat Mrs. Strong. – Március óta ez megy. Teltek a hetek, és a munkahelyéről is
elküldték, annyit hiányzott igazolatlanul. És most, ezek az éjszaki eltűnései,
reggel jön haza. Te is láttad, hogy milyen férfiakkal távozik.
–
Ugyan már, Mrs. Strong. Nem kell rögtön elméleteket gyártani. Láttam én is, hogy kikkel távozik. De ha nem
vigyázz, elrabolhatják, és prostitúcióra kényszeríthetik, és ha megszolgált,
megölik. – Kissé erőteljesen vágtam
hozzá a szavakat, és mindegy kisgyerek, akit megszidtak, megszeppenve és rémülten
hallgatott. – Fiatal lányok, tizennyolc év alattiak, persze vannak köztük
velünk egyidősek is. Jön az Amszterdami éjszaka, vonaglanak a kupi ablakában,
ha nem keresnek, annyi nekik. – Húztam el a kezem a nyakamnál. Jelezve, hogy
végzik. Amit nem kellett volna, mert erre, Mrs. Strong, még jobban ideges lett.
A kezét tördelte.
–
Jajj, Istenem. Nem maradnál itt? – könyörgött. – Úgyis mindjárt elmegy, és
körülnézhetnél a szobájában.
–
Végül is, maradhatok. Holnap szombat, nem dolgozom.
–
Nem is olyan rossz hely, az a rendőrség.
–
Mikor hogy. – válaszoltam. Azért egy pszichológus élete sem tejfel.
Ahogy
Mrs. Strong megjósolta, Anne a szó szoros értelemben elhúzta a csíkot. Közben a
bátyám, Peter is megérkezett. Kivételesen ő sem volt szolgálatban ma.
2.
Bátyámmal
ellentétben Neil, ha szagot kapott, nem volt számára megállás. Ügyes nyomozó
volt, nem volt hozzá semmi kétség. Ráadásul vonzó, jóképű, aki mellett nem
tudtam meglenni egy percet sem, vonzódtam hozzá, mint tű a mágneshez. Be
kellett vallanom magamnak, amit nehezen tettem meg. Szerelmes voltam belé.
Mindhárman a rendőrség kötelékében dolgoztunk. A bátyám Peter informatikus
volt, Neil a bűnügyiseknél nyomozó, míg én pszichológusként szolgáltam. Neil 190 centi magas volt, vékony testalkatú,
barna szemű és hajú sármos pasi. Ha be akart jönni az ajtón, le kellett
hajolnia ahhoz, hogy beférjen rajta.
–
Jó estét. – Köszönt be lépve, majd egy lapot lobogtatott meg előttem. – Felírtam
a rendszámot. Audi volt, a lányok szívét megtörő két jóképű pasival. – rám
kacsintott, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Kikaptam a kezéből a lapot,
megnéztem, megvontam a vállam.
–
Majd odaadom a bátyámnak. hátha tud valamit kezdeni vele. Csak nehogy az legyen a
dolog vége, amire régóta gondolok, vagyis sejtek. Nehogy az erdő közepén
találjunk rá, egyszer, egy gödör mélyén. – Halkan súgtam oda neki az utolsó
mondatot, hogy Anne ne halljon belőle semmit. Így is totál maga alatt volt.
Ha
nem is az erdőben, de három hónappal későn holtan láttam viszont, a saját
ágyában. Megköszörültem a torkom, és félmondatban szóltam Neilnek, hogy jöjjön
utánam. Vagyis a barátnőm szobájába.
–Neil.
Akkor talán, mi be is megyünk a szobájába, és körül nézünk egy kicsit, hátha
több szem többet lát, olyat is, amit én eddig nem vetem észre. – Mrs. Strong
nem szólt semmit, szerintem nem is hallotta a mondatomat. Ült, és a kékre
festett plafont bámulta. – húztam magam után a nyomozók gyöngyét, és úgy
vetettem még hozzá a szavakat. Nem tudta mire vélni a dolgot, nem ilyennek
ismert. – Úgy nagyjából tudom, ismerem
azokat az oldalakat, amelyeket előttem is bámult.
Felértünk
az emeletre, és beléptünk a meghitt szobába. Rendezett, mindig pedáns kisszoba,
nem mutatta felénk a szörnyű titkát. A falak itt kivételesen halványzöldre
voltak meszelve, az ágy középen volt elhelyezve, szembe vele egy hatalmas
plazma tv nézett vissza ránk. Belépve az ágy jobb oldalán hatalmas gardrób volt
beépítve a falba. Füstölő illata terjengett a szobában. Finom, indiai füstölőt
égetett, a lelépése előtt. A laptop a kis íróasztalon állt, amely az ablak előtt
állt, kilátást nyújtva az utcára.
–
Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan oldalak, amelyeket nem előttem nézett.
Gondolok itt, a sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó oldalakkal.
–
Akkor álljunk neki. Jobb lenne ha, a testvéred már ideérne, Végül is a gépek
feltörése, az ő területe.
–
Az előbb hívtam. Mindjárt itt lesz. De én nem akarom, hogy feltörjük.
–
Végül is akkor mit akarsz?
–
Csak megnézni, hátha van valami, amin elindulhatnánk.
Megvonta
a vállát, biztos hülyének nézett. Megfogta, felnyitott, és bekapcsolta a gépet.
Vártuk, hogy betöltődjön. Amíg erre vártunk, megérkezett a bátyám is, és én
körül néztem, az annyira ismerős szobában, aminek minden zugát olyan jól
ismertem. Hátha látok valamit, amit eddig nem vettem észre. De minden
ugyanolyan volt, leszámítva azt, hogy nem mostanában takarított. Elindultam a
könyvespolc felé, mikor Peter szólt, hogy menjek oda, a gép készen áll a titok
felfedésére. Nekiálltunk a keresésnek.
Ahogy rákattintottunk a keresőre, az
eredmények, amelyeket rögtön behozott, az ütő majdnem megállt bennünk.
Rámentünk az egyikre, és szembe találtam magam egy ismerős rondasággal, amelyet
nem is olyan rég nézett előttem.
–
A sátán? – Kérdeztem a fiúkat óvatosan. Testvérem válaszolt, majdnem
magabiztosan.
–
Szerintem nem. Vagyis majdnem telitalálat húgi. Annyira nem vagyok jártas a démonok
világában, de szerintem ő Mammon.
–
A ki? – kérdeztünk vissza Neillel.
– A sátán fia. Az Antikrisztus, ha úgy jobban
tetszik. Annyira nem vagyok jártas benne. De úgy tudom, hogy amikor
megszületett Krisztus, megszületett a sátán fia: Mammon is. Állítólag, amikor
Jézust keresztre feszítették, vele együtt feszítették őt is. Továbbá azt is
beszélik, amikor majd bekövetkezik a végítélet, újból megjelenik. – Mikor
befejezte, grimaszt vágott hozzá. Meglepetten néztem a testvéremre. Sosem
gondoltam volna róla, hogy ilyenekről olvas titokban.
–
Hol olvastad ezt a zöldséget?
–
Arra már nem emlékszem, Barbara. Furcsállom, hogy nem hallottál róla, húgi.
Pedig te bújod az ezzel foglalkozó újságokat.
–
Én?
–
Te hát! Neked a mániád, mindenféle zöldséget összeolvasni, a világot érintő
katasztrófákról. Csodálom is, hogy nem futottál össze vele, mikor is,
minden baromságot összeolvastál a Maja naptárról, és December huszonegyedikéről.
Kisipákolt nekem otthon napokkal az állítólagos dátum előtt, hogy jövőre már
nem ünnepeljük a Karácsonyt? – nem
szóltam vissza neki, mert igaza volt. Ő
pedig folytatta a kioktatásunkat. – Úgy
tudom, hogy a századfordulóra, vagyis kétezerre várták, az Antikrisztus
megjelenését, mint Jézusét is. Erre az időpontra tették a világvége időpontját
is, csak közben valaki benyögte a Maja Naptárat, és egy picit csúszott a
világvége kikiáltása. És mi van? Az sem jött be. – Gúnnyal a hangjában, fejezte
be a mondatát.
–
Ja, hogy innen fúj a szél. Tudod, én bűnözőkkel foglalkozom, nem pedig az
üstjüket kavargató ördögökkel. – vettem neki oda mérgesen. Neil a hátam mögött
próbálta visszatartani a kirobban nevetését. Bátyám az asztal szélén könyökölt
és úgy válaszolt nekem, belőle is lassacskán kirobbant a nevetés.
–
Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Démonok, ördögök, angyalok, kik
földöntúli szépségűek.
–
A vámpírok, tudtommal. Ők földöntúli szépségűek. – kinyújtottam a nyelvem rá.
Erre
már nem válaszolt semmit, visszafordult a gép elé, és tovább bámultuk a
rondaságot. Megnyitottuk az email fiókját, hátha találunk utalást, vagy
elmentve valamit ezekre a dolgokra vonatkozóan. Semmi eredményt nem hoztak,
lévén mert nem tudtuk a jelszót. Kivéve a közösségi oldalt, mert oda
kivételesen tudtam a jelszót. Mert csak egy lökött adja meg jelszónak a vetélésnek
a dátumát. Két évvel ezelőtt történt a dolog, épp hogy vége lett a kapcsolata,
otthontakarítás közben elcsúszott a vizes szőnyegen, megütötte magát és
megtörtént a baj. Akkor tudta meg, hogy párhetes terhes volt. Hogy ez is
közbejátszott-e abban, hogy viselkedés megváltozott, belekeveredett-e
valamiben, majd később a halálhoz, talán örökre rejtély marad.
–
Nézzétek. – mutatott Peter a monitorra – Végesetlen végig, mind szektákkal
foglalkozó oldalakat böngészett. Nem tudok nagyon belépni, regisztrálni kell.
Mindenesetre felírtam őket, holnap bent jobban körbejárom a témát. Körbenéztél?
– Kérdezte tőlem.
–
Néztem már, de semmi. Minden úgy van, ahogy eddig is. Leírom én is magamnak,
hátha közelebb kerülünk valamihez.
3.
Két
nappal később, hétfőn, mielőtt munkába indultam volna megszólalt a telefon,
követelőzve, csengve. Anyu vette fel, aki épp a fürdőszobából szalad ki, a
haján törölköző volt csavarva. Kissé már szőkült, és befestette éppen. Anyu már
nyugdíjas volt, s csöppet sem látszott a korán, mindig fiatalosan öltözött, és
ehhez is tartotta magát. Majdnem egyforma magasak voltunk, vékony testalkatú
volt, göndörös barna hajú, zöldes barna szemmel.
–
Robson lakás. Anne? A lányommal? Adom.
–
Teresa? – Valójában barátnőmet két névvel látták el. Teresa Anne. Az első nevét
ki nem állhatta, így Anne-nek kellett szólítani.
–
Nem. Az anyja. – Gyorsan kikaptam anyu kezéből a kagylót.
–
Mrs. Strong? Itt Barbara.
–
Jaj, Barbara. Ilyet még nem csinált. Ma jött haza péntek óta, és nagyon furcsán
viselkedik. – Hangja nagyon ijedt volt.
–
Furcsán? Ezt hogy érti?
–
A mosolya. Nem tetszik a mosolya, ezt így nem tudom neked elmondani, látni
kell.
–
Mosolya? – Kérdeztem vissza meglepetten. Ilyet még nem hallottam, hogy
valakinek egy másik ember mosolya furcsa. –
Most nem tudok odamenni, mert dolgoznom kell mennem, majd munka után
átugrom.
Sloughban
laktunk, a London roadon, egymás mellett. Szerettem volna átmenni most, de ha
átsietek, elkések a munkából. Csúcsforgalomban csigalassúsággal érek be
Londonba. Letettem a kagylót, anyu kíváncsian nézett rám.
–
Azt mondta, Mrs. Strong, hogy Anne, péntek óta most ért haza, és furcsa a
mosolya.
–
Furcsa? S miben furcsa valakinek a mosolya?
–
Nem tudom. Kezd furcsa lenni ez az egész. Elmentem dolgozni. Ha nem jövök haza
előbb, Anne-nél leszek.
Úgy
estem be a munkahelyemre, a reggeli csúcsforgalom kitett magáért. Épphogy
leültem a székemre és elővettem az asztalomra tornyosult papírokat, Peter
kopogott be hozzám. Végig mértem a testvéremet, s meg kell jegyeznem,
kivételesen ezen a reggelen kitett magáért.
Egyszóval mondva, a bátyám jóképű volt ezen a hajnalon. Pár évvel volt
nálam idősebb, egyedülálló, mint én, pedig minden ujjára jutna egy lány.
Egyformán magasak vagyunk, barna a hajunk és szemünk, nekem a hajam hosszú,
neki tüsis, és mindig bezselézi. De egyben hasonlítottunk. Mindketten
szemüvegesek voltunk, épp az aktuális divatnak megfelelő keretet hordtunk.
Mielőtt szóhoz jutott volna, letámadtam és egy szuszra elmondtam, mi történt
reggel.
– Mielőtt eljöttem volna otthonról, volt egy
telefonom.
Nem
tudtam folytatni, mert Neil esett be az ajtón.
Most őt bámultam nagy odaadással, nem tudtam levenni róla a szemem, a
szívem hevesen dobogni kezdett, és mélyet sóhajtottam, mit a két fiú figyelembe
is vett, de egyikük sem szólt. Neil, hasonlóan a testvéremhez, a mai reggelen,
elképesztően vonzó volt. Farmert, pólót viselt, sportcipőt hozzá. Frissen volt
borotválva, megcsapott az arcszesz illata. Végem volt.
–
Épp azt kezdem el mondani, Peternek, hogy mielőtt eljöttem volna otthonról,
Mrs. Strong telefonált. – nagy figyelemmel néztek rám, de egyikőjük sem szólt.
– Anne, a péntek esti távozása óta, nem járt otthon. Ma reggel érkezett meg, és
furcsán viselkedik. Mrs. Strong szerint, a mosolyával van valami. Nem tetszik
neki. – Neil szólalt meg.
–
Mosolyával? Ezt hogy érti?
–
Nem tudom. Azt mondtam neki, hogy munka után átmegyek. Remélem Anne, addig még
otthon óhajt maradni. Korán bejöttetek? Csak nem találtatok máris valami
lényegre törőt?
–
Találtam. De legalább már vagy tízszer kerestelek. – szólt hirtelen meg Peter. Előkotortam a
táskámból a telefont, és tényleg. Tőle volt a legtöbb elmulasztott hívás, és
kétszer keresett Mrs. Strong.
–
Tényleg. Kicsit késtem, betett a csúcsforgalom. És Mrs. Strong is keresett.
Szóval, mit találtál?
– Az autó, amellyel Anne pénteken távozott, egy
bizonyos Frank Rossié. Londonban élő,
Olasz üzletember. De nem tartózkodik az országban. Elvileg. Sőt. Olaszországban
sem. Egyszóval, elnyelte a föld. A cége, mint itt is, Olaszországban
informatikával foglalkozik. Rossi§ Rossi. Ennyi.
–
Ismered?
–
Nem én! Az életemben nem hallottam róla.
–
Lehet, hogy fantomcég. – Szólalt meg
váratlanul Neil, aki eddig hallgatag ült. – Nem az én asztalom. – Váratlanul
felállt és elbúcsúzott.
–
Mi legyen? Hisz a saját szakállunkra nyomozunk.
–
Azért utána kellene nézni ezeknek az oldalaknak. – Mondtam. – Persze, ha nem
lesz annyi dolgunk, előbb is elmehetnénk Annehez. Megnézhetnénk azt a fenemód
furcsa mosolyát.
Magamban
arra gondoltam, mégis jobb lenne egy felettessel beszélni, mielőtt megkapnánk a
magunkét. Úgy véltem, Mr. Morgan tökéletes lesz. Összeszedtem minden
bátorságomat, és bekopogtam a morgó medvéhez. Dörmögő hang válaszolt rá. Benyitottam. Az öregúrhoz, bátorság és türelem kellett. Igaz, már rég nyugdíjba
kellett volna vonulnia, de a hivatás mindennél fontosabb volt számára. Kissé
pocakosodó, kopaszodó férfi volt, inkább keltette egy jóságos nagyapó
benyomását, mintsem rendőrfőnökét. Valójában a mogorva külső, vajszívet takart. Meg
kell jegyezni, ki nem állhatta, ha korán reggel zavarják, utálta azt is, ha nem
pontban ötkor hozták a teáját.
–
Tessék!
Benyitottam
az irodába. A tölgyfa íróasztal mögött ült, ami pont szemben állt az ajtóval.
Méreg drága szőnyeggel volt borítva a padló, amire senki sem mert rálépni. Számomra
undorító volt a bordó színe, és olyan volt a tapintása, mint egy
perzsamacskának. Mivel perzsaszőnyeg volt a kedvence. Kár, hogy nem nyávogott is hozzá. Két oldalt,
szintén tölgyfából faragott hatalmas könyvespolc állt.
– Á, Nicsak. Miben lehetek a szolgálatára, így
korán reggel, Ms. Robson? – mivel nem kínált ülőhellyel, nem ültem le, hanem
tisztes távolságból, megállva a szőnyegszélénél beszélni kezdtem, feltártam
előtte a valót.
–
Tudja, uram volna egy kis problémám. – Kezdtem bele félszegen.
–
Valóban? Érdekes. Nekem is sok problémám van, ha sorolni kezdeném, ítéletnapig
itt állhatnánk, kedvesem.
–
Nem olyan problémával jöttem önhöz, uram. Rendőrségi üggyel kapcsolatban,
zavartam meg, az ön reggeli áhítatát. – kissé félrehúztam a számat, és
felszisszentem, tudtam, hogy kényes pontját érintettem a főnöknek. De legalább
hatásos volt, mert érdeklődéssel a szemében rám emelte a tekintetét. Felállt, kimászott
a hőn szeretett íróasztala mögül, és elém állt. Azt hittem, kapok a fejemre, a
számon kicsúszott mondat miatt.
–
Rendőrségi? Itt csak olyan üggyel találkozik, kedvesem. Vagy talán, valamelyik
üggyel akadt problémája?
–
Nem, uram. Máshonnan fúj a szél. Úgy
vélem, nagyon - nagy probléma lesz, vagyis már van szerintem.
–
Talán üljön le, kérem, és mondja el, ami a szívét nyomja. – mutatott a székre,
és én meglepetten néztem rá. nem ismertem rá. Félve léptem rá a szőnyegre,
előtte megtöröltem a lábam a láthatatlan lábtörlőbe, úgy merészkedtem rá. – Na,
nem ül le, Ms. Robson? – leültem és mesélni kezdtem.
–
Egy barátomról van. Jaj, de kínos. Nem is tudom, hogy mondjam el, és hol
kezdjem. – mondtam szerényen.
–
Talán az elején. Nincs mitől tartania, azért jött hozzám, hogy tanácsot kérjen.
Így van?
–
Így van. Minden márciusban kezdődött. Állandóan az interneten lógott, a
különféle társkereső oldalakat bámulta, majd egyszer nem rég, a napokban
észrevettem, hogy egy ocsmány kinézetű démon nézett vissza rám. Megváltozott a
viselkedése. Már nem az a kedves, okos lány volt, akivel együtt felnőttem.
–
Gondolom, mint szociális munkás és pszichológus figyelmeztette.
– Így van. Semmire sem mentem vele. A szó
szoros értelmében, elküldött a fenébe. Befelé fordulóvá vált, nem beszélt
senkivel, annyira maga alá került, hogy már csak ezeken az oldalakon létezett.
Szabályosan a rabjává vált, még a munkahelyéről is kirúgták, mert nem járt be
dolgozni. Nem rég, állandó jelleggel eltűnt otthonról. Titokzatos autók jöttek
érte, rossz kinézetű pasikkal távozott. Péntek este ott maradtunk, a
testvéremmel és Neil Nielsennel. Akkor is figyelmeztettem, de mindhiába. Eltűnt
ugyanúgy, ott maradtunk, kutakodtunk, csak ezekre a honlapokra bukkantunk. –
Tettem eléje a lapot. – Mindenhova be kell regisztrálni. Nem tettük meg. Aztán
ma reggel, mielőtt elindultam volna dolgozni, édesanyja telefonált. Ma jött
haza péntek óta. És a viselkedése megváltozott, furcsa. Főleg a mosolya.
–
Érdekes, felettébb érdekes. Hogy értsem, hogy furcsa a vigyora?
–
Nem tudom. Én sem értettem. Annyit mondtam, Mrs. Strong. Hogy furcsán vigyorog.
Ellenben, felírtuk tegnap a kocsi rendszámát, és Peter utána nézett. Egy
bizonyos Frank Rossié, akinek itt is, és Olaszországban is van egy informatikai
cége. Olaszországban született, de itt él Londonban. Azt mondta a bátyám, sehol
nem találják. Elnyelte a föld.
–
Kislány! Nem néz maga túl sok krimit? – Dörmögő hangon felnevetett.
–
Látok itt épp eleget, Mr. Morgan. – Rámutattam a lapra. – Ezeket a honlapokat
bámulja folyamatosan. – rámutattam egy-kettőre. – Ezek amolyan társkereső
oldalak, amiben nem vagyok annyira biztos. Szerintem valamiféle másik oldalakat
takarnak. Többi, mint sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó
oldalak. Erősen kétlem, hogy pont abban adna tanácsot, hogyan kerüljük el az
öngyilkosságot.
Rám
nézett, megértés tükröződött a szemében. Gondolkodott. hol a lapra nézett, hol
rám.
– Egyszóval arra kér tőlem engedélyt, arra
vonatkozóan, hogy beregisztráljanak ezekre a honlapokra, és nyomozzanak?
–
Igen. Ezt szeretném kérni, öntől.
Illetve azért is, mert szeretném kérni az engedélyét, hogy a bátyám és Neil,
valamint Peter King segíthessen nekem. Mert hát ugye, én nem nyomozhatok.
Elmehetnék most Annehez?
–
Rendben van. Kifejezetten megkérem rá. Amíg meg nem oldódik az a rejtély, ami
most már engem is igazán kíváncsivá tett, feloldom önöket minden kötelesség
alól. Minden nap beszámol a fejleményekről.
Bólintottam,
felálltam és elindultam az ajtó felé. Már megfogtam a kilincset, s az ajtót
nyitottam ki, mikor utánam szólt. Visszafordultam.
–
Pillanatra, Miss. Robson. Ígérje meg, nagyon vigyázz magára. Nem szeretném
holtan látni. Pláne nem a két főnyomozót, és a kisfiút! Megígértem az apjának
hogy a szemem mindig rajta lesz. Az anyja az egyik legkiválóbb rendőrünk volt.
–
Megígérem, uram.
Ti is kíváncsiak vagytok arra a különös mosolyra és a fura oldalakra?
Ha igen, nézzetek be jövőhéten!
De furcsa így látni..... köszönöm szépen.... ígérem nagyon jó lesz.......
VálaszTörlésHát igen, más mint a Wattpad. Szavadon fogunk Miller :D
VálaszTörlés