Üdvözlet a Blognépnek!
Sok művészt és egyszerű embert halhatunk nap mint nap, amint ezeket a mondatokat nyafogja, suttokja, kiabálja, vagy puffogja: Nincs ihletem! Vagy épp diadalittasan ecseteli, hogy a legutóbbi Ihletrohama alkalmával mit sikerült összehoznia. De mi is ez pontosan? Elég nehéz meghatározni. Jó persze, ott az értelmező kéziszótár, meg Wiki, de igazán az érti meg, aki már átélte ezt. Vagy villámként súlyt le, vagy lassan kúszik a tudatunkig. Egy biztos: zseniális érzés. (kivéve éjjel háromkor amikor már aludnál legszívesebben és nem a tollat koptatnád.)
Nézzük meg, Keserédesnél hogyan csapódott le ez az éltető eszencia.
Ihlet
A toll sercenve futott végig a papíron, vékony vonalat húzva maga után. Az író dühösen pillantott arra a néhány szóra amit írt. Hangosan felmordult, majd galacsint gyúrt a lapból, és a kuka felé hajította. A padlót sárgás színezetű gyűrött papírok borították mindenhol. A férfi letette tollát, hátradőlt székében és bal kezét a szemére nyomta, míg a másikat az íróeszközzel együtt az asztalon pihentette.
Még reggel zárkózott be a szobába, meghagyva feleségének, hogy ne zavarja őt. A nő tudta milyen fontos ez számára, így próbálta elkerülni a zajos tevékenységeket, valamint a dolgozószoba környékét. Ha mégis arrafelé volt dolga, akkor lopva közlekedett a folyosón.
Az idő gyorsan szaladt, a férfi észre sem vette, hogy órák teltek el azóta, mióta önkényesen bezárkózott a szobába. Hogy is vette volna észre? Hiszen hiába próbálkozott írni valamit, nem sikerült neki. Ennek bizonyítékaiként álltak halomban a felvázolt ötletek papíremlékei a földön. A lapokon néhány széljegyzet, egy-egy ötlet állt. De egyik sem volt jó. Pontosabban egyik sem volt elég jó.
Máskor számtalan csodálatos gondolata támadt, de most képtelen volt bármi újat is kiötölni. Idegesen kocogtatta az új lapot a toll hegyével, végül néhány vonalat húzott a közepére.
Talán térképnek jó lesz – gondolta.
De az oldal közepén csak egymást keresztező csíkok futottak, amelyek sehogyan sem akartak egy másik táj földjének rajzolatához hasonlítani. Felmordult, félretolta a papirost, és újabb lapot vett elő. Jobb felső sarkába egy ferde iránytűt rajzolt.
Kalózok.
A sárga lap tengerré változott a ráfirkantott tinta-hullámoktól. Elengedhetetlen koponyajel, kincsesláda, hajó és vízi szörnyek bukkantak fel a tinta-habokból. De az író csak a homlokát ráncolta.
-Nem fogok kalózokról írni… - motyogta és a padló egy újabb galacsinnal gazdagodott.
Már napok óta szenvedett ihlethiánytól. Minden praktikát bevetett – kiment a kertbe, kiment a hegyre, kiment a rétre, kiment az emberek közé. Hol kávézókban, hol az utakon, hol a templomban figyelte őket. Próbált belőlük ihletet meríteni – de mindhiába. Pedig annyi mindent látott! Bokrokat és fákat, virágokat és leveleket, madarakat és rovarokat, fiúkat és lányokat, időseket és fiatalokat. Még sem volt olyan, amiről írni tudott volna.
Máskor jobbnál jobb ötletek pattantak ki a fejéből, és hamarosan novellák, regények születtek belőlük. És most itt ücsörgött a dolgozószobájában és próbálta menteni a menthetőt. Valami nagyszabásúval készült. Hogy egy olyan neves író, mint ő, egy hitvány munkával nevezzen a pályázatra? A határidő azonban vészesen közeledett.
Eszébe jutott, ahogy a bírák által küldött levelet megkapta. Gyermeteg boldogsággal bontotta fel a borítékot, kiélvezve a bontókés minden egyes apró sercenését, amint az a papírt nyeste. Izgatottan futotta végig a sorokat, amelyekben mintegy díszvendéget felkérték, hogy nevezzen a versenyen. „Szeretettel várjuk a művészúr alkotását.” Szinte látta maga előtt az utolsó mondatot, ahogyan lehunyta a szemét.
A földön egymás mellett, valamint egyrakáson feküdtek a különbözőbbnél különbözőbb történetek. Volt ott ötlet beszélő állatokról, gőzgépekről, utazásokról, rejtélyekről. Akadtak ott irományok varázslókról és boszorkányokról, zsenikről és butákról, fiatal szerelmesekről és megboldogult özvegyekről. De nem érezte volna, hogy bármelyikkel is a nagyközönség elé állhat. Hiszen ezek csak ötletfoszlányok voltak.
-Ennyi lett volna? Kiégtem – jegyezte meg csendesen magának.
Ebben a pillanatban halk kattanással kinyílt az ajtó.
-Jaj – dugta be felesége az arcát a résen. – Nem akartalak zavarni.
Finoman belökte az ajtót. Kezében tálcát egyensúlyozott, annak tetején gőzölgő csésze állott.
-Hoztam neked egy kis kávét.
Finoman arrébb lökdöste lábfejével a galacsinokat, hogy utat csináljon magának az asztalig. Kecsesen a férje mellé lépett, majd letette a tálcát. A kávé illata egy pillanat alatt betöltötte a szobát.
-Köszi – motyogta a férj meglepetten.
-Nem is zavarlak tovább.
A nő az ajtó felé fordult.
-Úgy is most kaptam ihletet.
-Ihletet? Mitől?
A nő vissza fordult, de választ már nem kapott. Ugyanis a férfi lázasan keresgélni kezdett egy olyan lapot, amelyet még nem érintett a tollával. A feleség megvonta a vállát és kisétált a szobából, az ajtó alig hallhatóan csukódott be utána.
A férfi talált egy érintetlen papírt, maga elé tette és kiélvezte az üresség látványát. Tudta hogy ezúttal meg fog telni az oldal, sőt annak a hátulja is, aztán újabb és újabb lapok telnek majd be írásaival, hogy szinte ki fognak csordulni a szavak. A feleségére gondolt, halványan elmosolyodott. Aztán írni kezdett a legszebb dologról, ami életében történt vele.
írta: Keserédes
Jövőhéten újabb alkotás lesz az Ihlet jegyében.
Nektek mi a véleményetek erről a lényről?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése