A VÍRUS: 2.fejezet 11-13 vége

Üdvözlet a Blognépnek!

Szépen haladunk a történet fonalán, bonyolódik, kuszálódik a szál. Pár csomót már kibogoztunk, de úgy érzem, a jövő még tartogat nekünk szép számmal. Mindenkinek fúrja már az oldalát a 20 évvel ezelőtti múlt, maga a szövetség és persze a rejtélyes földönkívüli világ. Itt az ideje, hogy legombolyítsunk ennek a fejezetnek a lezárását is.  

11.

Több száz fényévnyire a Földtől, a Gubron Naprendszerben Ursa vendéget fogadott. Apód a gyíklények vezetője, mély meghajlással tisztelgett Ursa előtt.

– Drága Ursa! Örülök, hogy újra látlak téged!

–  Úgyszintén, Apód! Nyamvadt húsz évnek kellett eltelnie, hogy viszont lássalak téged, és erőinket egyesítsük a Földe ellene.

Apód ismét meghajolt.

– Mi készen állunk az indulásra. Az egész bolygó jönni akart, de úgy döntöttem, azok jöjjenek velem, kik akkor is ott voltak, azon a végzetes éjszakán. Pár ifjoncot azért elhoztam magammal.

Ursa a kezével intett, és utat mutatott Apód előtt. Egy tárgyalóterembe vezette a férfit. Leültek, egymással szembe.

– Nálam is hasonló a felállás. Mi időnk szerint, öt óra múlva útnak indulunk. Figyelmeztettem a szervezetet, de fittyet hánynak a szavaimnak. Ami számunkra a legjobb. Meglepetés szerűen érkezünk, senki sem számít rá. Azzal vannak elfoglalva, hogy Rózsa asszony unokáját felavassák, mint a szervezet új tagját.

Apód hallgatta a nő szavait. A méreg, amit húsz éve érez, egyre jobban a hatalmába kerítette. Sőt! Izgatottá vált, hogy újból beléphet a Föld légkörébe.

– Az anyag készen áll! 

– Helyes! Most pedig, készítsük el a tervet, mi hogyan legyen!

Ursa rákattintott az előtte álló billentyűre. A képernyőn megjelent egy füzet. Zongorázni kezdett a billentyűn, s az előttük látszódó füzet, kiemelkedett a monitorból, majd lapozni kezdte a kezével.

– Mint látod, Apód, az első kivitelező tervként a Föld megfertőzését tűztem ki célul.

Szemük előtt a Föld jelent meg, az egészséges ,a világűrből ismert kék bolygó. Majd emberek, épületek. Erdők, folyók, dombok, hegyek. Az emberek esészégesek, vidámak. Beszélgetnek, nem sejtik a rájuk leselkedő veszélyt,a világűr ismeretlen részéről.  Ursa képet váltott. Rámutatott.

– Miután elszabadul a vírus, órák alatt fogja megfertőzni a környezetet. Minden oda lesz. Elsőkörben, maga a környezet fog odaveszni, nem lesz mit ennie, feldolgoznia az embernek. Tönkre vágjuk informatikai és kommunikációs rendszerüket. Ezt bízd rám. Meggvannak rá a megfelelő személyeim. Jön maga az ember. Míg végül minden elpusztul,kipusztul a Földön.

Apód kezével jelzezett, álljonak meg egy pillanatara.

– Ez mind jó, és kivitelezhető! És a többivel,mi lesz?

– Milyen többivel?

– Tim Nighttal és az unokával!

– Ó! Rájuk is sorkerül! Timet rád hagyom!!

Ursa tovább játszott a billentyűvel. A monitoron feltűnt Éva , és Tim Night.A képen csak annyi szerepelt: Elrabolandó!! Apód elismerően bólintott.

– A gondolataimban olvastál, Ursa? – Ursa rámosolygott. De nem válaszolt rá, mait Apód igennek vette. – Nekem is pontosan ez volt a tervem, mindkettővel. Továbbá az,hogy valahogy meg kell majd szerezni a vénasszony iratait. Megkínozni és végezni velük!

Most Ursa bólintott a dolgokra.

– Hogy tervezed?

– közben, vigyázva hogy meg ne fertőződjenek. Szerintem mindez közben alakulni fog.

Apód egy fiolát tett rá az asztalra. tiszta kristály látszódott benne, egy kis kapcs tartott ,hogy szét ne folyjék . Mindkettően megbabonázva meredtek rá. Fél perc elteltéve Ursa csengetett,majd megjelent az asszisztense. A kezébe adta, utasításokkal ellátva. A fiú bevitte a laborba, majd  a zsilipkamrába lépett. A kis fiolát behelyzete a kilövő állványba. A robotnak utasításokat adva, kilövelt az űrbe. A kis fiola elindult a Föld felé, a halálos anyagával.

12.

Fel-alá mászkáltam a konyhában. Rajtam kívül csak Attila tartózkodott ott. Barna szemét rám szegezte, rajtam is tartotta, vagy követte minden egyes mozdulatomat. Amióta hazaértünk a találkozóra, egyikünk sem szólt egy szót sem.  Anyu azon nyomban bevonult a szobájába, azóta is egyfolytában csak telefonált. Egyszer apuval, tesómmal, s mintha legutóbb a nővérével beszélt, szinte kiabálva. Egy óra szótlanság után, végül Attila törte meg a csendet.

– Ne haragudj, de most már kezd az idegeimre menni, hogy fel-alá mászkálsz, és itt ülünk csendben. Jobb lenne, ha felvennéd a telefonod, és tárcsázni kezdenél.

Mérgesen ránéztem. De ahogy néztem őt, meglágyult a szívem. Nem volt erőm leordítani, rákiabálni, ahogy abban a pillanatban terveztem. Végülis igaza volt. tennem kellett a dolgomat. A telefonom után nyúltam, amely azóta is az étkezőasztalon feküdt. Rádobtam idegességemben, és ott is maradt. Leültem melléje. A kezét a vállamra tette, simogatott, próbált nyugtatni. Igaza volt így is. Higgadt fejjel kell gondolkodnom, józanésszel elmondanom nekik, azt, amit még nem tudom, hogy, és milyen módon fogok még feltálalni nekik. Nem tudom miért, de Tim Night jelent meg a semmiből. Rám nézett a gyönyörű szemeivel, mosolygott, kivillantva mind a harminckét hófehér fogát. Elhessegettem a látomást. Nem szabad rá gondolnom. De ahogy a gondolataimban szerepel, erős vágy fog el iránta. Próbálom leküzdeni, de nem megy. Beférkőzött a gondolataimba, a csontjaimba, a lelkembe, a szívembe. Az egész testem vágyott utána.  Beleborzongtam a gondolatba, annyira jól esett rágondolni is. Attila zökkentett ki az ábrándozásból, a vállamat rázta.

– Huhu, Vica! Ébresztő!  A szép szemeid a semmibe meredtek! Itt az idő, hogy telefonálj!

Rá néztem! Az az érzés, amit valaha iránta éreztem, valahogy ebben a pillanatban semmivé vált.  Mindenemet Tim Night töltötte be. Rá kellett jönnöm, én már nem szeretem Attilát. Régóta nem érzek már iránta semmit.

– Mi van? – Kérdeztem vissza!

– Telefonálnod kell!! – Mutatott rá a telefonomra, melyet amióta felvettem a kezembe szorongattam.

– Tényleg!!

Most azon gondolkodtam el kit hívjak fel elsőnek. Olyan sok választásom nem volt, hisz alig van barátom. Akik voltak, mint lekoptak az idő folyamán. Kik megmaradtak, ők voltak az igaz barátok. Kissé össze kellett szednem magamat, eltelt még fél óra mire felhívtam az első barátomat: Mariannt.

Mariannal egy osztályba jártunk általánosba, és a mai napig nagyon jóban vagyunk. Két hónappal vagyok nála idősebb. Majdnem akkora magas, mint én, kissé tömzsi, fekete haja és szeme van. Haja félhosszú és göndör. Álomittas hang szólt bele, ugyanúgy, mint reggel Attila.

– Halló! – ásított egy hatalmasat. – bocsi, de nagyon álmos vagyok, egész éjjel tanultam a nyelvvizsgára. – Igazi nyelvzseni volt, most épp kínaiból szeretett volna letenni egy középfokú nyelvvizsgát. – jövő héten lesz a vizsga. – teljesen megfeledkeztem róla. – Ezer éve nem beszéltünk. Azt hittem már megfeledkeztél rólam.

– Nem! Erről nincs szó! Sok volt a dolgom. Nem értem rá, valahogy mostanában sosincs időm semmire. A hétvégék is elszaladnak. Nagyon fárasztó állandó hajnalban felkelés. Előbb-utóbb muszáj lesz váltanom. Néha már a szervezetem is tiltakozik ellene.  Ki vagyok merülve, de rendesen. Hétvégén nem tudok pihenni sem.

– Elhiszem! Mióta mondom neked ugyanezt! Váltanod kellene! Erre van egy remek ötletem! Át kell jönnöd hozzám, és egy jó nagyot dumcsizni!

– remek ötlet! Pont ezért hívtalak! Találkoznunk kell, de nem csak veled, hanem Andival is.

– Szóval egy csajos buli?

– Nem egészen! Fontos dologról kell veletek beszélnem! Még Gábort is fel kell hívnom!

– Huha! Fel is ébredtem! Nagyon komolyan cseng a hangod! Te nem ilyen vagy!

– Hidd el meg van rá az okom! Dolgozol holnap?

– Nem! Még jó két hétig szabadságon leszek!

– Holnap tízkor nálunk!

Nem vártam, meg míg válaszol. Tim Night-osan távoztam a vonalból. Összenéztem Attilával. Csak a fejét csóválta. Nem várta egy percet sem hívtam Gábort. Legalább ő nem ásított bele a vonalba.

– Szeva, kisanyám! Rég hallottam felőled!

Vele nem beszéltem sokat, rögtön a tárgyra tértem!

– Ez így van! Rég találkoztunk, mindig csak üzenetet váltunk. Arra szeretnélek kérni, hogy holnap tízre legyél itt, mert beszélni akarok veletek.

– Hu de komolynak tetszünk lenni! A reggeli kávémat azért még megihatom?

– Nem tetszünk, de muszáj annak lennem! Felőlem akár hármat is bevághatsz! És ha jól viselkedsz, talán tőlem is kapsz még egyet. Holnap tízkor nálunk.

Mielőtt is válaszolhatott volna, kinyomtam. Hívtam Andreát. Szöszi lánynak vidám volt a hangja, egészen addig, míg tömören nem közöltem vele a tényeket.

– Ja de jó hogy hívtál! Mér épp keresni akartalak téged, vagy Mariannt. Jó lenne, ha valamikor összetalálkoznánk.

– Épp ezért hívtalak! Holnap tízkor gyere el hozzánk, feltétlenül!

– Oké! Mindenki ott lesz a buliba?

– Mindenki!

Kivéve a hívatlan látogatókat. Őt is kinyomtam. Dórával már nehéz volt a helyzet. nem értem el sehogy. Az éjszaka közepén válaszolt a megkeresésemre. Teljes lesz a csapat, csak ki tudja mi lesz belőle. 

13.

Egész éjjel forgolódtam, nem jött álom a szememre. Hol a nagyival álmodtam, hol pedig üldöztek, kukoricáson keresztül menekültem a földönkívüliek elől, kik mindenáron magukkal akartak vinni a bolygójukra. Felkapacsoltam a villanyt és olvasni kezdtem, de nem tudtam arra sem koncentrálni. Minduntalan a feladat járt az eszemben. Fáradtan, gyűrötten, magam alatt voltam felkeléskor. Úgy vánszorogtam ki az ágyból, majd a fürdőszobába. Olyan voltam, mint akin átment egy úthenger.

A konyhában csak anyut találtam, beletemetkezve az újságba. Körül néztem, semmi zaj. Aput és a testvéremet nem láttam sehol, még a hangjukat sem hallottam. Az újság mélyéről jött anyu hangja.

– Ne keresd őket! El kellett küldenem őket! Vagyis én küldtem el őket, mert úgy éreztem nekik ehhez semmi közük sincs. Még az éjjel összepakoltak és távoztak.

Nem tudtam megszólalni, küszködtem a könnyeimmel. Anyu arra sem adott időt, hogy elbúcsúzzak tőlük. Talán soha többé nem látom őket viszont. Felálltam, kinéztem a konyhaajtón. Ismét szakadt az eső. Mára apokaliptikus vihart jósoltak az időjósok. Nyeltem a könnyeimet, a fel-feltörő zokogást alig tudtam visszatartani. Most nagyon, de nagyon dühős voltam az anyámra. Két feltörő zokogás között kérdeztem rá.

– Miért nem szóltál? És egyáltalán, hogy jutott eszedbe?  Arra nem gondoltál, hogy majd a szövetség, őket is biztonságba helyezi? Talán szükségük lett volna rájuk?

Az újságba temetkezve válaszolt. Talán bűntudata volt, nem akart a szemembe nézni.

– Így láttam jónak! Ők is egyetértettek a döntésemmel. És hogy a Szövetség, maga Tim Night mit gondol, mi lesz a véleménye, én arról magasan teszek. Az anyámmal együtt, végig hazudták az életemet, és a tiéteket is. Biztos lehetsz benne, egyszer újból találkozunk az út végén.

Megfordultam. Nem néztem rá, nem válaszoltam neki. Berohantam a szobámba, rádobtam magam az ágyra, és sírva aludtam el. Arra ébredtem fel, hogy nagy erővel nyomják a csengőt.

Látszott az arcomon a reggeli sírás. Most nem törődtem vele, úgyis rá fognak kérdezni, miért nézek így ki. Hallottam jókedvüket. Behallatszott Dóra és Andi vihorászása. Mindig is csodáltam őket, hogy minden helyzetbe, történje bármi is, ők ketten csak nevetni tudtak. Kinyitottam az ajtót. Gábor egyből a nyakamba ugrott, nem foglalkozott Attilával.  Vidáman csörtettek befelé, anyu a konyhába terelte a bandát. Attila megállt. Nem kérdezett semmit, látszott rajta hogy egy ideg. Utánuk mentünk.

Anyu egyből a helyzet magaslatán találta magát. Rögtön kávét és süteményt szervírozott számukra. Most hálás voltam neki, én ebben a helyzetben semmire sem lettem volna képes. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy adjam elő nekik, a mondani valómat.

Mariann volt az első, aki észrevette rajtam, hogy valami igen nagy baj lehet.

– Valami baj van? Meggyötört az arcod, és sírtál is? – Erre mindegyikük rám nézett. A két kedvenc gráciám is abbahagyta a vihorászást. Dóra, aki majdnem úgy nézett ki, mint én, annak ellenére, hogy nem voltunk ikrek, nagyon is sok volt bennünk a hasonlóság. Külsőleg és belsőleg is egyaránt. Annyi volt köztünk a különbség hogy ő sokkal erősebb volt nálam. Andi hosszú szőke hajával, kék szemével, nádszál vékonyan, Gábor pedig Kb. mint Attila, Gábor tüsisre vágatta barna haját, és nem volt szemüveges. Mind rám emelték a tekintetüket. Kíváncsiság bujkált mindegyikük arcán.

– Igen! Sírtam! Köszönöm, hogy eljöttetek! Nem is tudom, hogy álljak neki annak, ami miatt idehívattalak titeket. Nagyon nehéz ezt elmondanom, mert amit most mondok, hatással lesz az egész életetekre.

Amíg beszélni próbáltam, nem vettük észre, hogy látogatókat kaptunk. Akkor eszméltünk fel, hogy állnak az ajtóban, mikor Tim Night beköszönt.

– Szép napot mindenkinek! – Arca csupa mosoly volt, kezét széttárta, mintha mindenkit meg akarna ölelni. – Örülök, hogy mind itt vagytok! 

A következő fejezetig már csak egy hetet kell várnotok. 

Addig is sikeres olvasást, költést, írást kívánok mindenkinek!