Babonagabona, arassunk népi hiedelmet!

Üdvözlet a Blognépnek!

Mindannyian ismerünk átlagos babonákat, amiket esetleg még be is tartunk. És vannak olyanok, amiket már senki nem igazán vesz figyelembe, vagy épp szórakozottan megemlíti, de minden komolyságot mellőzve. Arassunk le néhány mindennapi vagy éppen különösebb babonát! 

Chat Noir:

Békésen sétálgatsz az utcán, fütyörészel, (mert miért is ne?) és egyszer csak a semmiből eléd toppan egy tündéri kis szőrpamacs. Ekkor még nyugodt vagy. Meglátod, hogy a bundája nem sötétszürke hanem egyenesen fe-ke-te, és a víz máris a megzavart hangyaboly katonáinak sebességével patakzik rólad. Egy gondolatod maradt: Merre fog indulni? Mert nem mindegy, hogy jobbról barra vagy barról jobbra! Inkább hátra arcot veszel és elfutsz Kukutyinba, nehogy keresztezze az utad. 

Összegezve: Ha meglátsz egy fekete macskát teljesen mindegy milyen irányból és merre tart, HÉT peches év vár rád, ha atombombát dobsz rá, akkor is. 

Mit tehetünk? Fessük át az összes sötét tappancsost fehérre. Ellenvetés? Nincs. Mindenki vegyen festéket.

A takarítónő bosszúja:

Késő estig dolgozol a cégnél. Már szinte mindenki hazament. Összeszeded a cókmókod és elindulsz kifelé. Furcsa zajra leszel figyelmes és az árnyak is megelevenednek. Sietősre fogod a lépteid, de ekkor megjelenik egy alak előtted hatalmas cirokseprűvel és galádul körbe söpör. Elintézte neked a balszerencsét  hét évre! Jah, nem, nem mész férjhez. Vagy valamelyik a kettő közül. Tessék választani, szabadon elvihető.

Összegezve: az összes kedves takarító néni és bácsi, akivel találkozunk elátkozhat, mivel boszorkány vér folyik az ereikben, vagy a seprűjük ereiben és ha felbosszantod, jajj neked. 

Mit tehetünk? Megbecsüljük az összes kétkezi munkást, biztos ami biztos. Ki ne akarna férjhez menni? Na ugye srácok! 

Tükröm, tükröm:

Csinosítgatod magad egy esti kis kiruccanásra, rúzs, műpilla miegymás. Éppen elkészülnél az arcra kent "műalkotással", amihez kihasználtad egy festőiskola egy évre való készletét, és meg akarod nézni a végeredményt. De mivel a kezed éppen epilepsziás kecskebékát akar játszani, kiesik az ujjaid közül a sminktükör és darabjaira esik szét (vagy SX7). Te pedig úgy döntesz, hogy inkább otthon maradsz, csini ruci ide vagy oda, de nem kockáztatod meg, hogy elüssön egy kamion vagy rád essen egy zongora egy építkezésen. 

Összegezve: bármilyen, ablaknál jobb tükröződéssel rendelkező, tárgy leejtése a szokásos hét év balszerencsét vonja maga után. Mert a hét a mindenünk. 

Mit tehetünk? Minden tükröt vonjunk be buborékfóliával, 5 réteg párnahuzattal, ássuk el a föld mélyére és hogy biztosak legyünk, hogy nem törnek el még a "sírjukra" is tegyünk golyóálló mellényt.   

Kenyeret és... kenyeret:

Lófrálsz épp a faluban, mondjuk a múlt század közepe táján. Nagyon megéhezel és hirtelen finom ételek illata tölti meg az orrod. A szaglóhámod hadat üzen az éhségközpontodnak, a gyomrod elkezd saját lábakat növeszteni, jelezve, hogy nem vagy elég gyors. A sülő hús, a rántott békacomb, a tavalyi pálinka és az érett gyümölcs aromája az ablakhoz csalogat. Bepillantasz és elborzadva állapítod meg, hogy három boszorkány van benn és épp a magadfajta éhenkórászokat akarják magukhoz édesgetni. A tarisznyádban lévő veknit gyorsan előhalászod, és az abból kiszakított darabokkal elkezded dobálni a házat és a boszorkányokat, hogy el tudj menekülni.

Összegezve: Ha rájössz, hogy boszorkánnyal van dolgod (amit könnyű megállapítani, ha láttad a Gyalog Galopp című Monti Python klasszikust) akkor szedd elő az uzsonnára csomagolt szendvicset és vágd hozzá. Közelről. A képébe. Használni fog. Higgy nekem!

Mit tehetünk? Mindig legyen nálunk kenyér (a frissessége szerintem elhanyagolható), mert az Krisztus teste és azt nem bírják ki a boszorkányok. (Vajon ha nyakon öntöm borral akkor mennyire fog rám haragudni?)

Lovak és tartozékaik:

Egy mezőn poroszkálsz a négylábú hátasoddal, amikor is a következő dolog történik: hallasz egy koppanást, leesel a nyeregből, rá a gazra. Két dolgot pillantasz meg. Az egyik Nyihaha úrfi bal hátsó patkója, a másik egy négy levelű mutáns lóhere a háromlevelű társai közt. Reakció? Heuréka! Méghozzá duplán.

Összegezve: A lópatkó nagy szerencsét jelent, ráadásul minél régebbi, használtabb, annál jobb, és a négylevelű kis mutálódott növényünk is (nemcsak az írek szerint) nagy szolgálatot tud tenni, de csak akkor, ha "csak úgy" akadunk rá és nem keressük.

Mit tehetünk? Gyakran sétálgatunk a lóheremezőn és próbálunk hirtelen lenézve rálelni egy kis szerencsecsomagra. Utána irány az istálló, orozzunk el néhány feleslegessé vált patkót. Ezután, vagy hatvan tonna teherrel megpakolva, irány a kaszinó!

Ki ne öntsd/borítsd!

Éppen a barátaidnál vagy vendégségben. Fenséges minden fogás, a teríték kifogástalan, a társalgás pereg, mint a rockkoncerti dobszóló. Amikor a borodért nyúlnál véletlenül felborítod a sót. Erre hatalmas összeszólalkozás üti fel a fejét, mindenki kiabál. Hiába dobálod mindenfele, csak nem hagyják abba. Hogy mentsd, ami menthető kiborítod a Tokai Aszús poharad. Erre mindenki elcsendesül és figyeli merre folyik a vörös lé. Amint megállapodik valakinél, a társaság kezet fog az illetővel. Szép mentés volt!

Összegezve: Ha a sószóró kiborul az asztalon, az veszekedést jelent. Hogy ezt megelőzd, a hátad mögé kell dobnod. A bor pedig afelé az ember felé folyik, akinél keresztelő lesz, azaz gyermekáldás.

Mit tehetünk? Locsoljunk minden kedves ismerősünkre valami lőrét (a bor minősége nincs amúgy sem meghatározva) és a lakásból minden sót vagy sós dolgot távolítsunk el. Csak nehogy ezért pöröljenek velünk végül!

Testrészek és azok nyavajái:

A kisöcséd nagyon kedves természet. Mindig is imádott... kitolni veled. A mai tréfája gyanánt viszketőport csempészett a ruhásszekrényed megannyi lakójába. Reggeli öltözés után egy indiánokat megszégyenítő esőtáncot lejtesz le, miközben próbálsz megszabadulni a ruháidtól vakarózás közben. Ráadásképp beütöd a könyököd. Szerencse vagy balszerencse? Ki mennyit talál el?

Összegezve: A szem és a tenyér viszketésénél figyelembe kell venni, hogy a bal vagy a jobb oldal viszket. A bal szem örömöt, míg a jobb bánatot jelent. A bal kéznél pénzt adsz, a jobbnál pénzt kapsz. Csak nem szabad megvakarni, mert akkor kivakarjuk a szerencsét. Meg érdemes nem összekeverni a két oldalt. Az orrviszketést általában "átragasztjuk", hiszen ha viszket az orrunk, akkor haragosak leszünk valakire, viszont aki megvakarja a sajátját, akkor kikerül az "áldozatok" közül. A könyök beverése bármilyen felületbe (a káromkodás hosszától és szaftosságától függetlenül) vendég érkezését vetíti előre.



További érdekességekért keressétek fel ezt a honlapot. 

Mit tanultunk ma? Bármi ér minket, az vagy pech vagy mázli. Figyelni kell a számokra és az oldalakra. 

Sok malacot és patkót kívánok!

Johanna útja: mi lesz helyette?

Üdvözlet a Blognépnek!

Régebben futott egy történelmi regény a blogon, a Jeanne D'Arc Nemzedéke. Ez sajnos nem fog folytatódni, azt hagyjuk csak a Wattpadra. Ehelyett Matthew M. D'Arc másik alkotásába fogunk bele, aminek címe az Apokalipszis Lovasai -Az Alvilág lánya. 

Néhány kulcsszóval kelteném fel az érdeklődéseteket. Íme ezek a következők:

- apokalipszis (meglepő mi?)

- angyalok

- harc

- lélekcsere

- jelen és múlt

A prológus jövő vasárnap érkezik!

E. M. Miller: Üzenet a túlvilágról - 1. fejezet 1-3

Üdvözlet a Blognépnek!

Már hónapok óta nem került fel regényrészlet a blogra. Mint már írtam, nem a régi folytatása következik, hanem egy merőben más, mind témáját mint hangulatát tekintve, ha minden igaz. E. M. Miller: Üzenet a túlvilágról című alkotása még befejezetlen, de nem kell aggódni. Semmiről sem maradunk le, hisz csak szépen lassan fogjuk követni. Kezdhetjük? Belevághatunk egy új kalandba? Igen? Hát akkor íme:

I. A halál

1.

 Amikor beköszöntött az augusztus, közülünk senki sem gondolta, hogy tragédiával kezdődik és temetéssel zárul. Anne, a legjobb barátnőm, bevett egy csomó altatót, nyugtatóval keverve. Öngyilkosságot követett el. Édesanyja és testvére találtak rá. Még búcsúlevelet sem hagyott maga után. Miért tette? Senki sem tudta megmondani, sejtésünk volt csupán. 

Egy borús tavaszi napon kezdődött minden. Anne egyik napról a másikra megváltozott, magába fordult, zárkózott lett, nem beszélt senkivel, még velünk sem. Állandóan a gép előtt ült, a közösségi és a társkereső oldalakat bújta. Hiába próbáltunk beszélni vele, nem hallgatott egyikünkre sem, ment a saját feje után. Rám mindig hallgatott. Most nem. Teltek a hetek, és újabb fordulatot vett a viselkedése. Egyszerűen jókedvű lett. Kidobta az összes ruháját, amelyeket mindig oly gondosan megválogatva vásárolt, mert nem volt mindegy, milyen anyagból készült, és milyen minta volt található rajta. Alig tudtuk édesanyjával, és a bátyámmal, Peterrel megmenteni őket. Vidám, színes ruháit felváltotta a fekete. Sosem válogatta meg a barátait, hisz rajtunk kívül nem igazán beszélt senkivel. Ám ezek az idők elmúltak, és időről - időre el - eltűnt otthonról. Rövidebb, végül egyre hosszabb éjszakákra maradozott ki.  Estéről - estére lejátszódó eltűnések, filmekbe illő jelenettel fértek össze.  Menetrendszerűen, pontba 22. órakor a ház előtt megállt egy fekete színű limuzin. Mindig három férfi érkezett. Magasak voltak, az öltöny, amit viseltek, a legdrágább anyagból készült. A háromból két férfi barna hajú volt, míg a másik szőke. Az esti óra ellenére, napszemüveget hordtak. Magabiztosan, mosoly nélkül álltak az autó előtt. Sosem köszöntek Anne-nek. Anne beszállt az autóba, majd ahogy érkeztek, úgy távoztak a házuk elől.

– Nem lesz ennek jó vége, Anne, hidd el. – Mondtam neki oktatóan, pedig nem akartam. –  Tönkre fogod magad tenni, hogy állandóan ezeket az odalakat bújod. -  De Anne, továbbra is a képernyőt bámulta. – Miért nem olvasol könyvet? Bezzeg régen, alig vártad, hogy hétvége legyen és elmenjünk, biciklizni, kirándulni vagy a standra a fiúkat bámulni.  – Nem válaszolt.  Párperc elteltével levette a tekintetét a monitorról, felém fordult. Barna szeme rideg, üres, de egyben parancsoló volt.  Hangja érzéketlen, érződött rajta a lenézés.

– Békén hagynál végre, Barbara? Idegesítesz! Azt csinálok az életemmel, amit akarok.  Ha tönkre akarom tenni, akkor tönkre is teszem. Olyan, vagy mint az anyám. Mindenbe beleszólsz. Ahhoz tartsd magad, hogy nem otthon vagy, hanem nálam. Én nem vagyok a testvéred. Vele beszélhetsz így, de velem nem.  – visszafordult a monitorhoz és tovább bámulta a képet. A képről a démonológia egyik ismert figurája nézett vissza ránk. Maga behemót.

– Kérlek!

Nem mondtam neki többet.  Ránéztem, ő vissza rám semmi jót nem olvastam ki a tekintetőből. Egyszóval, beszélhettem volna neki órák hosszat, akkor sem tudtam volna kiábrándítani a virtuális világából, amibe begubózódott. Becsaptam az ajtót.  Lesiettem a lépcsőn. Forrt bennem a düh. Egy pillanatra megálltam, és mély levegőt vettem. Miután egy kissé sikerült lenyugodnom, beléptem a konyhába, ami kékre volt festve, most valahogy idegesített. Alapjába véve semmi gondom nem volt e színnel, de most nem tudtam elviselni. Valószínű a körülmények miatt.   Barátnőm édesanyja, kit szintén Anne-nek hívtak, ott ült az egyik széken, magába zuhanva.  Amikor beléptem, rám nézett. A szeme könnytől ázott.

– Na? – Kérdezte elcsukló hangon.

–  Semmi. Nem tudok mit kezdeni vele.  Véleményem szerint, belekeveredhetett valamibe, az interneten keresztül. Nem ismerek rá. Durva, goromba… most is beszólt. Nem ismerek rá.

– Ugye? Nekem is ez volt az érzésem. Valamibe belekeveredett az istenverte interneten keresztül. – szipogta a mondatokat Mrs. Strong.  – Március óta ez megy.  Teltek a hetek, és a munkahelyéről is elküldték, annyit hiányzott igazolatlanul. És most, ezek az éjszaki eltűnései, reggel jön haza. Te is láttad, hogy milyen férfiakkal távozik.

– Ugyan már, Mrs. Strong. Nem kell rögtön elméleteket gyártani.  Láttam én is, hogy kikkel távozik. De ha nem vigyázz, elrabolhatják, és prostitúcióra kényszeríthetik, és ha megszolgált, megölik.  – Kissé erőteljesen vágtam hozzá a szavakat, és mindegy kisgyerek, akit megszidtak, megszeppenve és rémülten hallgatott. – Fiatal lányok, tizennyolc év alattiak, persze vannak köztük velünk egyidősek is. Jön az Amszterdami éjszaka, vonaglanak a kupi ablakában, ha nem keresnek, annyi nekik. – Húztam el a kezem a nyakamnál. Jelezve, hogy végzik. Amit nem kellett volna, mert erre, Mrs. Strong, még jobban ideges lett. A kezét tördelte.

– Jajj, Istenem. Nem maradnál itt? – könyörgött. – Úgyis mindjárt elmegy, és körülnézhetnél a szobájában.

– Végül is, maradhatok. Holnap szombat, nem dolgozom.

– Nem is olyan rossz hely, az a rendőrség.

– Mikor hogy. – válaszoltam. Azért egy pszichológus élete sem tejfel.

Ahogy Mrs. Strong megjósolta, Anne a szó szoros értelemben elhúzta a csíkot. Közben a bátyám, Peter is megérkezett. Kivételesen ő sem volt szolgálatban ma. 

2.

Bátyámmal ellentétben Neil, ha szagot kapott, nem volt számára megállás. Ügyes nyomozó volt, nem volt hozzá semmi kétség. Ráadásul vonzó, jóképű, aki mellett nem tudtam meglenni egy percet sem, vonzódtam hozzá, mint tű a mágneshez. Be kellett vallanom magamnak, amit nehezen tettem meg. Szerelmes voltam belé. Mindhárman a rendőrség kötelékében dolgoztunk. A bátyám Peter informatikus volt, Neil a bűnügyiseknél nyomozó, míg én pszichológusként szolgáltam. Neil 190 centi magas volt, vékony testalkatú, barna szemű és hajú sármos pasi. Ha be akart jönni az ajtón, le kellett hajolnia ahhoz, hogy beférjen rajta.

– Jó estét. – Köszönt be lépve, majd egy lapot lobogtatott meg előttem. – Felírtam a rendszámot. Audi volt, a lányok szívét megtörő két jóképű pasival. – rám kacsintott, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Kikaptam a kezéből a lapot, megnéztem, megvontam a vállam.

– Majd odaadom a bátyámnak. hátha tud valamit kezdeni vele. Csak nehogy az legyen a dolog vége, amire régóta gondolok, vagyis sejtek. Nehogy az erdő közepén találjunk rá, egyszer, egy gödör mélyén. – Halkan súgtam oda neki az utolsó mondatot, hogy Anne ne halljon belőle semmit. Így is totál maga alatt volt.

Ha nem is az erdőben, de három hónappal későn holtan láttam viszont, a saját ágyában. Megköszörültem a torkom, és félmondatban szóltam Neilnek, hogy jöjjön utánam. Vagyis a barátnőm szobájába.

–Neil. Akkor talán, mi be is megyünk a szobájába, és körül nézünk egy kicsit, hátha több szem többet lát, olyat is, amit én eddig nem vetem észre. – Mrs. Strong nem szólt semmit, szerintem nem is hallotta a mondatomat. Ült, és a kékre festett plafont bámulta. – húztam magam után a nyomozók gyöngyét, és úgy vetettem még hozzá a szavakat. Nem tudta mire vélni a dolgot, nem ilyennek ismert. –  Úgy nagyjából tudom, ismerem azokat az oldalakat, amelyeket előttem is bámult.

Felértünk az emeletre, és beléptünk a meghitt szobába. Rendezett, mindig pedáns kisszoba, nem mutatta felénk a szörnyű titkát. A falak itt kivételesen halványzöldre voltak meszelve, az ágy középen volt elhelyezve, szembe vele egy hatalmas plazma tv nézett vissza ránk. Belépve az ágy jobb oldalán hatalmas gardrób volt beépítve a falba. Füstölő illata terjengett a szobában. Finom, indiai füstölőt égetett, a lelépése előtt. A laptop a kis íróasztalon állt, amely az ablak előtt állt, kilátást nyújtva az utcára.

– Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan oldalak, amelyeket nem előttem nézett. Gondolok itt, a sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó oldalakkal.

– Akkor álljunk neki. Jobb lenne ha, a testvéred már ideérne, Végül is a gépek feltörése, az ő területe.

– Az előbb hívtam. Mindjárt itt lesz. De én nem akarom, hogy feltörjük.

– Végül is akkor mit akarsz?

– Csak megnézni, hátha van valami, amin elindulhatnánk.

Megvonta a vállát, biztos hülyének nézett. Megfogta, felnyitott, és bekapcsolta a gépet. Vártuk, hogy betöltődjön. Amíg erre vártunk, megérkezett a bátyám is, és én körül néztem, az annyira ismerős szobában, aminek minden zugát olyan jól ismertem. Hátha látok valamit, amit eddig nem vettem észre. De minden ugyanolyan volt, leszámítva azt, hogy nem mostanában takarított. Elindultam a könyvespolc felé, mikor Peter szólt, hogy menjek oda, a gép készen áll a titok felfedésére. Nekiálltunk a keresésnek.

 Ahogy rákattintottunk a keresőre, az eredmények, amelyeket rögtön behozott, az ütő majdnem megállt bennünk. Rámentünk az egyikre, és szembe találtam magam egy ismerős rondasággal, amelyet nem is olyan rég nézett előttem.

– A sátán? – Kérdeztem a fiúkat óvatosan. Testvérem válaszolt, majdnem magabiztosan.

– Szerintem nem. Vagyis majdnem telitalálat húgi. Annyira nem vagyok jártas a démonok világában, de szerintem ő Mammon.

– A ki? – kérdeztünk vissza Neillel.

–  A sátán fia. Az Antikrisztus, ha úgy jobban tetszik. Annyira nem vagyok jártas benne. De úgy tudom, hogy amikor megszületett Krisztus, megszületett a sátán fia: Mammon is. Állítólag, amikor Jézust keresztre feszítették, vele együtt feszítették őt is. Továbbá azt is beszélik, amikor majd bekövetkezik a végítélet, újból megjelenik. – Mikor befejezte, grimaszt vágott hozzá. Meglepetten néztem a testvéremre. Sosem gondoltam volna róla, hogy ilyenekről olvas titokban.

– Hol olvastad ezt a zöldséget?

– Arra már nem emlékszem, Barbara.  Furcsállom, hogy nem hallottál róla, húgi. Pedig te bújod az ezzel foglalkozó újságokat.

– Én?

– Te hát! Neked a mániád, mindenféle zöldséget összeolvasni, a világot érintő katasztrófákról. Csodálom is, hogy nem futottál össze vele, mikor is, minden baromságot összeolvastál a Maja naptárról, és December huszonegyedikéről. Kisipákolt nekem otthon napokkal az állítólagos dátum előtt, hogy jövőre már nem ünnepeljük a Karácsonyt?  – nem szóltam vissza neki, mert igaza volt.  Ő pedig folytatta a kioktatásunkat. –  Úgy tudom, hogy a századfordulóra, vagyis kétezerre várták, az Antikrisztus megjelenését, mint Jézusét is. Erre az időpontra tették a világvége időpontját is, csak közben valaki benyögte a Maja Naptárat, és egy picit csúszott a világvége kikiáltása. És mi van? Az sem jött be. – Gúnnyal a hangjában, fejezte be a mondatát.

– Ja, hogy innen fúj a szél. Tudod, én bűnözőkkel foglalkozom, nem pedig az üstjüket kavargató ördögökkel. – vettem neki oda mérgesen. Neil a hátam mögött próbálta visszatartani a kirobban nevetését. Bátyám az asztal szélén könyökölt és úgy válaszolt nekem, belőle is lassacskán kirobbant a nevetés.

– Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Démonok, ördögök, angyalok, kik földöntúli szépségűek.

– A vámpírok, tudtommal. Ők földöntúli szépségűek. – kinyújtottam a nyelvem rá.

Erre már nem válaszolt semmit, visszafordult a gép elé, és tovább bámultuk a rondaságot. Megnyitottuk az email fiókját, hátha találunk utalást, vagy elmentve valamit ezekre a dolgokra vonatkozóan. Semmi eredményt nem hoztak, lévén mert nem tudtuk a jelszót. Kivéve a közösségi oldalt, mert oda kivételesen tudtam a jelszót. Mert csak egy lökött adja meg jelszónak a vetélésnek a dátumát. Két évvel ezelőtt történt a dolog, épp hogy vége lett a kapcsolata, otthontakarítás közben elcsúszott a vizes szőnyegen, megütötte magát és megtörtént a baj. Akkor tudta meg, hogy párhetes terhes volt. Hogy ez is közbejátszott-e abban, hogy viselkedés megváltozott, belekeveredett-e valamiben, majd később a halálhoz, talán örökre rejtély marad.

– Nézzétek. – mutatott Peter a monitorra – Végesetlen végig, mind szektákkal foglalkozó oldalakat böngészett. Nem tudok nagyon belépni, regisztrálni kell. Mindenesetre felírtam őket, holnap bent jobban körbejárom a témát. Körbenéztél? – Kérdezte tőlem.

– Néztem már, de semmi. Minden úgy van, ahogy eddig is. Leírom én is magamnak, hátha közelebb kerülünk valamihez. 

3.

Két nappal később, hétfőn, mielőtt munkába indultam volna megszólalt a telefon, követelőzve, csengve. Anyu vette fel, aki épp a fürdőszobából szalad ki, a haján törölköző volt csavarva. Kissé már szőkült, és befestette éppen. Anyu már nyugdíjas volt, s csöppet sem látszott a korán, mindig fiatalosan öltözött, és ehhez is tartotta magát. Majdnem egyforma magasak voltunk, vékony testalkatú volt, göndörös barna hajú, zöldes barna szemmel.

– Robson lakás. Anne? A lányommal? Adom.

– Teresa? – Valójában barátnőmet két névvel látták el. Teresa Anne. Az első nevét ki nem állhatta, így Anne-nek kellett szólítani.

– Nem. Az anyja. – Gyorsan kikaptam anyu kezéből a kagylót.

– Mrs. Strong? Itt Barbara.

– Jaj, Barbara. Ilyet még nem csinált. Ma jött haza péntek óta, és nagyon furcsán viselkedik. – Hangja nagyon ijedt volt.

– Furcsán? Ezt hogy érti?

– A mosolya. Nem tetszik a mosolya, ezt így nem tudom neked elmondani, látni kell.

– Mosolya? – Kérdeztem vissza meglepetten. Ilyet még nem hallottam, hogy valakinek egy másik ember mosolya furcsa. –  Most nem tudok odamenni, mert dolgoznom kell mennem, majd munka után átugrom.

Sloughban laktunk, a London roadon, egymás mellett. Szerettem volna átmenni most, de ha átsietek, elkések a munkából. Csúcsforgalomban csigalassúsággal érek be Londonba. Letettem a kagylót, anyu kíváncsian nézett rám.

– Azt mondta, Mrs. Strong, hogy Anne, péntek óta most ért haza, és furcsa a mosolya.

– Furcsa? S miben furcsa valakinek a mosolya?

– Nem tudom. Kezd furcsa lenni ez az egész. Elmentem dolgozni. Ha nem jövök haza előbb, Anne-nél leszek.

Úgy estem be a munkahelyemre, a reggeli csúcsforgalom kitett magáért. Épphogy leültem a székemre és elővettem az asztalomra tornyosult papírokat, Peter kopogott be hozzám. Végig mértem a testvéremet, s meg kell jegyeznem, kivételesen ezen a reggelen kitett magáért.  Egyszóval mondva, a bátyám jóképű volt ezen a hajnalon. Pár évvel volt nálam idősebb, egyedülálló, mint én, pedig minden ujjára jutna egy lány. Egyformán magasak vagyunk, barna a hajunk és szemünk, nekem a hajam hosszú, neki tüsis, és mindig bezselézi. De egyben hasonlítottunk. Mindketten szemüvegesek voltunk, épp az aktuális divatnak megfelelő keretet hordtunk. Mielőtt szóhoz jutott volna, letámadtam és egy szuszra elmondtam, mi történt reggel.

–  Mielőtt eljöttem volna otthonról, volt egy telefonom.

Nem tudtam folytatni, mert Neil esett be az ajtón.  Most őt bámultam nagy odaadással, nem tudtam levenni róla a szemem, a szívem hevesen dobogni kezdett, és mélyet sóhajtottam, mit a két fiú figyelembe is vett, de egyikük sem szólt. Neil, hasonlóan a testvéremhez, a mai reggelen, elképesztően vonzó volt. Farmert, pólót viselt, sportcipőt hozzá. Frissen volt borotválva, megcsapott az arcszesz illata. Végem volt.

– Épp azt kezdem el mondani, Peternek, hogy mielőtt eljöttem volna otthonról, Mrs. Strong telefonált. – nagy figyelemmel néztek rám, de egyikőjük sem szólt. – Anne, a péntek esti távozása óta, nem járt otthon. Ma reggel érkezett meg, és furcsán viselkedik. Mrs. Strong szerint, a mosolyával van valami. Nem tetszik neki. – Neil szólalt meg.

– Mosolyával? Ezt hogy érti?

– Nem tudom. Azt mondtam neki, hogy munka után átmegyek. Remélem Anne, addig még otthon óhajt maradni. Korán bejöttetek? Csak nem találtatok máris valami lényegre törőt?

– Találtam. De legalább már vagy tízszer kerestelek.  – szólt hirtelen meg Peter. Előkotortam a táskámból a telefont, és tényleg. Tőle volt a legtöbb elmulasztott hívás, és kétszer keresett Mrs. Strong.

– Tényleg. Kicsit késtem, betett a csúcsforgalom. És Mrs. Strong is keresett. Szóval, mit találtál?

–  Az autó, amellyel Anne pénteken távozott, egy bizonyos Frank Rossié.  Londonban élő, Olasz üzletember. De nem tartózkodik az országban. Elvileg. Sőt. Olaszországban sem.  Egyszóval, elnyelte a föld.  A cége, mint itt is, Olaszországban informatikával foglalkozik. Rossi§ Rossi. Ennyi.

– Ismered?

– Nem én! Az életemben nem hallottam róla.

– Lehet, hogy fantomcég. –  Szólalt meg váratlanul Neil, aki eddig hallgatag ült. – Nem az én asztalom. – Váratlanul felállt és elbúcsúzott.

– Mi legyen? Hisz a saját szakállunkra nyomozunk.

– Azért utána kellene nézni ezeknek az oldalaknak. – Mondtam. – Persze, ha nem lesz annyi dolgunk, előbb is elmehetnénk Annehez. Megnézhetnénk azt a fenemód furcsa mosolyát.

Magamban arra gondoltam, mégis jobb lenne egy felettessel beszélni, mielőtt megkapnánk a magunkét. Úgy véltem, Mr. Morgan tökéletes lesz. Összeszedtem minden bátorságomat, és bekopogtam a morgó medvéhez. Dörmögő hang válaszolt rá. Benyitottam. Az öregúrhoz, bátorság és türelem kellett. Igaz, már rég nyugdíjba kellett volna vonulnia, de a hivatás mindennél fontosabb volt számára. Kissé pocakosodó, kopaszodó férfi volt, inkább keltette egy jóságos nagyapó benyomását, mintsem rendőrfőnökét. Valójában a mogorva külső, vajszívet takart. Meg kell jegyezni, ki nem állhatta, ha korán reggel zavarják, utálta azt is, ha nem pontban ötkor hozták a teáját.  

– Tessék!

Benyitottam az irodába. A tölgyfa íróasztal mögött ült, ami pont szemben állt az ajtóval. Méreg drága szőnyeggel volt borítva a padló, amire senki sem mert rálépni. Számomra undorító volt a bordó színe, és olyan volt a tapintása, mint egy perzsamacskának. Mivel perzsaszőnyeg volt a kedvence.  Kár, hogy nem nyávogott is hozzá. Két oldalt, szintén tölgyfából faragott hatalmas könyvespolc állt.

–  Á, Nicsak. Miben lehetek a szolgálatára, így korán reggel, Ms. Robson? – mivel nem kínált ülőhellyel, nem ültem le, hanem tisztes távolságból, megállva a szőnyegszélénél beszélni kezdtem, feltártam előtte a valót.

– Tudja, uram volna egy kis problémám. – Kezdtem bele félszegen.

– Valóban? Érdekes. Nekem is sok problémám van, ha sorolni kezdeném, ítéletnapig itt állhatnánk, kedvesem.

– Nem olyan problémával jöttem önhöz, uram. Rendőrségi üggyel kapcsolatban, zavartam meg, az ön reggeli áhítatát. – kissé félrehúztam a számat, és felszisszentem, tudtam, hogy kényes pontját érintettem a főnöknek. De legalább hatásos volt, mert érdeklődéssel a szemében rám emelte a tekintetét. Felállt, kimászott a hőn szeretett íróasztala mögül, és elém állt. Azt hittem, kapok a fejemre, a számon kicsúszott mondat miatt.

– Rendőrségi? Itt csak olyan üggyel találkozik, kedvesem. Vagy talán, valamelyik üggyel akadt problémája?

– Nem, uram. Máshonnan fúj a szél.  Úgy vélem, nagyon - nagy probléma lesz, vagyis már van szerintem.

– Talán üljön le, kérem, és mondja el, ami a szívét nyomja. – mutatott a székre, és én meglepetten néztem rá. nem ismertem rá. Félve léptem rá a szőnyegre, előtte megtöröltem a lábam a láthatatlan lábtörlőbe, úgy merészkedtem rá. – Na, nem ül le, Ms. Robson? – leültem és mesélni kezdtem.

– Egy barátomról van. Jaj, de kínos. Nem is tudom, hogy mondjam el, és hol kezdjem. – mondtam szerényen.

– Talán az elején. Nincs mitől tartania, azért jött hozzám, hogy tanácsot kérjen. Így van?

– Így van. Minden márciusban kezdődött. Állandóan az interneten lógott, a különféle társkereső oldalakat bámulta, majd egyszer nem rég, a napokban észrevettem, hogy egy ocsmány kinézetű démon nézett vissza rám. Megváltozott a viselkedése. Már nem az a kedves, okos lány volt, akivel együtt felnőttem.

– Gondolom, mint szociális munkás és pszichológus figyelmeztette.

–  Így van. Semmire sem mentem vele. A szó szoros értelmében, elküldött a fenébe. Befelé fordulóvá vált, nem beszélt senkivel, annyira maga alá került, hogy már csak ezeken az oldalakon létezett. Szabályosan a rabjává vált, még a munkahelyéről is kirúgták, mert nem járt be dolgozni. Nem rég, állandó jelleggel eltűnt otthonról. Titokzatos autók jöttek érte, rossz kinézetű pasikkal távozott. Péntek este ott maradtunk, a testvéremmel és Neil Nielsennel. Akkor is figyelmeztettem, de mindhiába. Eltűnt ugyanúgy, ott maradtunk, kutakodtunk, csak ezekre a honlapokra bukkantunk. – Tettem eléje a lapot. – Mindenhova be kell regisztrálni. Nem tettük meg. Aztán ma reggel, mielőtt elindultam volna dolgozni, édesanyja telefonált. Ma jött haza péntek óta. És a viselkedése megváltozott, furcsa. Főleg a mosolya.

– Érdekes, felettébb érdekes. Hogy értsem, hogy furcsa a vigyora?

– Nem tudom. Én sem értettem. Annyit mondtam, Mrs. Strong. Hogy furcsán vigyorog. Ellenben, felírtuk tegnap a kocsi rendszámát, és Peter utána nézett. Egy bizonyos Frank Rossié, akinek itt is, és Olaszországban is van egy informatikai cége. Olaszországban született, de itt él Londonban. Azt mondta a bátyám, sehol nem találják. Elnyelte a föld.

– Kislány! Nem néz maga túl sok krimit? – Dörmögő hangon felnevetett.

– Látok itt épp eleget, Mr. Morgan. – Rámutattam a lapra. – Ezeket a honlapokat bámulja folyamatosan. – rámutattam egy-kettőre. – Ezek amolyan társkereső oldalak, amiben nem vagyok annyira biztos. Szerintem valamiféle másik oldalakat takarnak. Többi, mint sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó oldalak. Erősen kétlem, hogy pont abban adna tanácsot, hogyan kerüljük el az öngyilkosságot.

Rám nézett, megértés tükröződött a szemében. Gondolkodott. hol a lapra nézett, hol rám.

–  Egyszóval arra kér tőlem engedélyt, arra vonatkozóan, hogy beregisztráljanak ezekre a honlapokra, és nyomozzanak?

– Igen.  Ezt szeretném kérni, öntől. Illetve azért is, mert szeretném kérni az engedélyét, hogy a bátyám és Neil, valamint Peter King segíthessen nekem. Mert hát ugye, én nem nyomozhatok. Elmehetnék most Annehez?

– Rendben van. Kifejezetten megkérem rá. Amíg meg nem oldódik az a rejtély, ami most már engem is igazán kíváncsivá tett, feloldom önöket minden kötelesség alól. Minden nap beszámol a fejleményekről.

Bólintottam, felálltam és elindultam az ajtó felé. Már megfogtam a kilincset, s az ajtót nyitottam ki, mikor utánam szólt. Visszafordultam.

– Pillanatra, Miss. Robson. Ígérje meg, nagyon vigyázz magára. Nem szeretném holtan látni. Pláne nem a két főnyomozót, és a kisfiút! Megígértem az apjának hogy a szemem mindig rajta lesz. Az anyja az egyik legkiválóbb rendőrünk volt.

– Megígérem, uram.

Ti is kíváncsiak vagytok arra a különös mosolyra és a fura oldalakra?

Ha igen, nézzetek be jövőhéten!

Testvéri tucat

Üdvözlet a Blognépnek!

A hét elején említettem, hogy családi programon vettem részt. Találkoztam az imádott testvéreimmel, és az idősebbik bátyám meglepett engem a régi, számára kedves, de már nem olvasós könyveivel. Gondolhatjátok, hogy egy ilyen molynak, mint én, ez mekkora örömhír. Nem is akármennyi kincset kaptam. Szám szerint 18-at, azaz tizennyolcat. Nem volt egyszerű hazacipelni ezt a másfél tucatnyi könyvet, de megérte. A polcomon egy egész sort elfoglalnak, de mivel úgyis állandóan rendezem a könyvtáram, vegyülni fognak a régebbiekkel. 

Nem vagyok egy nagy fotós zseni, de remélem minden cím olvasható. Akiknek a szeme nem ér fel a ragadozómadarakéhoz, azoknak kigyűjtöttem őket:

Roland Morgan: Mágikus vihar
Josikava Eidzsi: Muszasi, A szamuráj útja
Josikava Eidzsi: Taiko
Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak
Douglas Adams: Galaxis utikalauz stopposoknak
Tim Serveren:  Vérszerződés
Tim Serveren: A király embere
Bernand Cornwell: Az utolsó királyság
Szergej Lukanyenko: Alkonyi őrség
Szergej Lukanyenko: Nappali őrség
Terry Pratchett: Mort
Stephen King:Tortúra
Stephen King: A menekülő ember
Wayne Chapman: A halál havában
Wayne Chapman:  Észak lángjai
Wayne Chapman: Karnevál
Wayne Chapman: Keleti szél 1. kötet
Wayne Chapman: Keleti szél 2. kötet


Szavazást indítok, hogy melyiket olvassam el először, azaz melyikről írjak elsőként értékelést. Bár van amelyik egyedülálló kötet, van amelyik egy sorozat része (a legtöbb sajna hézagos, de üsse kavics.) A szavazás holnaptól veszi kezdetét. Kiegészítem majd a Könyvheti könyvekkel, amiket még nem olvastam el.

Melyikkel kezdjem? Szavazz!

Alkotók társa, avagy mi is az ihletlény? I.

Üdvözlet a Blognépnek!

Sok művészt és egyszerű embert halhatunk nap mint nap, amint ezeket a mondatokat nyafogja, suttokja, kiabálja, vagy puffogja: Nincs ihletem! Vagy épp diadalittasan ecseteli, hogy a legutóbbi Ihletrohama alkalmával mit sikerült összehoznia. De mi is ez pontosan? Elég nehéz meghatározni. Jó persze, ott az értelmező kéziszótár, meg Wiki, de igazán az érti meg, aki már átélte ezt. Vagy villámként súlyt le, vagy lassan kúszik a tudatunkig. Egy biztos: zseniális érzés. (kivéve éjjel háromkor amikor már aludnál legszívesebben és nem a tollat koptatnád.)
Nézzük meg, Keserédesnél hogyan csapódott le ez az éltető eszencia. 

Ihlet

A toll sercenve futott végig a papíron, vékony vonalat húzva maga után. Az író dühösen pillantott arra a néhány szóra amit írt. Hangosan felmordult, majd galacsint gyúrt a lapból, és a kuka felé hajította. A padlót sárgás színezetű gyűrött papírok borították mindenhol. A férfi letette tollát, hátradőlt székében és bal kezét a szemére nyomta, míg a másikat az íróeszközzel együtt az asztalon pihentette.

Még reggel zárkózott be a szobába, meghagyva feleségének, hogy ne zavarja őt. A nő tudta milyen fontos ez számára, így próbálta elkerülni a zajos tevékenységeket, valamint a dolgozószoba környékét. Ha mégis arrafelé volt dolga, akkor lopva közlekedett a folyosón.

Az idő gyorsan szaladt, a férfi észre sem vette, hogy órák teltek el azóta, mióta önkényesen bezárkózott a szobába. Hogy is vette volna észre? Hiszen hiába próbálkozott írni valamit, nem sikerült neki. Ennek bizonyítékaiként álltak halomban a felvázolt ötletek papíremlékei a földön. A lapokon néhány széljegyzet, egy-egy ötlet állt. De egyik sem volt jó. Pontosabban egyik sem volt elég jó.

Máskor számtalan csodálatos gondolata támadt, de most képtelen volt bármi újat is kiötölni. Idegesen kocogtatta az új lapot a toll hegyével, végül néhány vonalat húzott a közepére.

Talán térképnek jó lesz – gondolta.

De az oldal közepén csak egymást keresztező csíkok futottak, amelyek sehogyan sem akartak egy másik táj földjének rajzolatához hasonlítani. Felmordult, félretolta a papirost, és újabb lapot vett elő. Jobb felső sarkába egy ferde iránytűt rajzolt.

Kalózok.

A sárga lap tengerré változott a ráfirkantott tinta-hullámoktól. Elengedhetetlen koponyajel, kincsesláda, hajó és vízi szörnyek bukkantak fel a tinta-habokból. De az író csak a homlokát ráncolta.

-Nem fogok kalózokról írni… - motyogta és a padló egy újabb galacsinnal gazdagodott.

Már napok óta szenvedett ihlethiánytól. Minden praktikát bevetett – kiment a kertbe, kiment a hegyre, kiment a rétre, kiment az emberek közé. Hol kávézókban, hol az utakon, hol a templomban figyelte őket. Próbált belőlük ihletet meríteni – de mindhiába. Pedig annyi mindent látott! Bokrokat és fákat, virágokat és leveleket, madarakat és rovarokat, fiúkat és lányokat, időseket és fiatalokat. Még sem volt olyan, amiről írni tudott volna.

Máskor jobbnál jobb ötletek pattantak ki a fejéből, és hamarosan novellák, regények születtek belőlük. És most itt ücsörgött a dolgozószobájában és próbálta menteni a menthetőt. Valami nagyszabásúval készült. Hogy egy olyan neves író, mint ő, egy hitvány munkával nevezzen a pályázatra? A határidő azonban vészesen közeledett.

Eszébe jutott, ahogy a bírák által küldött levelet megkapta. Gyermeteg boldogsággal bontotta fel a borítékot, kiélvezve a bontókés minden egyes apró sercenését, amint az a papírt nyeste. Izgatottan futotta végig a sorokat, amelyekben mintegy díszvendéget felkérték, hogy nevezzen a versenyen. „Szeretettel várjuk a művészúr alkotását.” Szinte látta maga előtt az utolsó mondatot, ahogyan lehunyta a szemét.

A földön egymás mellett, valamint egyrakáson feküdtek a különbözőbbnél különbözőbb történetek. Volt ott ötlet beszélő állatokról, gőzgépekről, utazásokról, rejtélyekről. Akadtak ott irományok varázslókról és boszorkányokról, zsenikről és butákról, fiatal szerelmesekről és megboldogult özvegyekről. De nem érezte volna, hogy bármelyikkel is a nagyközönség elé állhat. Hiszen ezek csak ötletfoszlányok voltak.

-Ennyi lett volna? Kiégtem – jegyezte meg csendesen magának.

Ebben a pillanatban halk kattanással kinyílt az ajtó.

-Jaj – dugta be felesége az arcát a résen. – Nem akartalak zavarni.

Finoman belökte az ajtót. Kezében tálcát egyensúlyozott, annak tetején gőzölgő csésze állott.

-Hoztam neked egy kis kávét.

Finoman arrébb lökdöste lábfejével a galacsinokat, hogy utat csináljon magának az asztalig. Kecsesen a férje mellé lépett, majd letette a tálcát. A kávé illata egy pillanat alatt betöltötte a szobát.

-Köszi – motyogta a férj meglepetten.

-Nem is zavarlak tovább.

A nő az ajtó felé fordult.

-Úgy is most kaptam ihletet.

-Ihletet? Mitől?

A nő vissza fordult, de választ már nem kapott. Ugyanis a férfi lázasan keresgélni kezdett egy olyan lapot, amelyet még nem érintett a tollával. A feleség megvonta a vállát és kisétált a szobából, az ajtó alig hallhatóan csukódott be utána.

A férfi talált egy érintetlen papírt, maga elé tette és kiélvezte az üresség látványát. Tudta hogy ezúttal meg fog telni az oldal, sőt annak a hátulja is, aztán újabb és újabb lapok telnek majd be írásaival, hogy szinte ki fognak csordulni a szavak. A feleségére gondolt, halványan elmosolyodott. Aztán írni kezdett a legszebb dologról, ami életében történt vele.

írta: Keserédes

Jövőhéten újabb alkotás lesz az Ihlet jegyében.

Nektek mi a véleményetek erről a lényről?

   

Éjsötét dobogás, avagy a könyv önmagáról

Üdvözlet a Blognépnek!

Mint észrevehettétek, múlt héten eltűntem. Sok időt sikerült eltöltenem családdal és barátokkal akár náluk, akár a szubkultúrák kis gyűjtőhelyein, mint például sörfeszt, MondoCon, BarCraft. De most nem magamról szeretnék írni, hanem az egyik kedvenc könyvemről egy kis értékelést. Hogy mi is ez a nevezetes olvasmány? Mindjárt megtudjátok.

A könyv bemutatása:

Egy nagyjából hatszáz oldalas kis drágaságról van szó. Az egészet belengi egyfajta mágikus hangulat. A csoda ígérete és a vágyakozás. Vágyakozunk mi is azután, hogy képesek legyünk arra, amire a főszereplő apja: a hangunkkal kicsalogathassunk lényeket és tárgyakat a könyvekből. Ugye, hogy mindenkinek megfordult már a fejében a gondolat, hogy magához szorítsa Micimackót, vagy teszem azt, bemosson egyet Tudjuk kinek. Nagy kérdőjel a történet elején, hogy mégis mi történhetett régen, mi az a Tintaszív, hol van Meggie anyja, ki is Porkéz és mégis miért akarja az egyik csillagjegy minden áron Mortimert. 

Ezen a ponton megemlíteném életem egyik nagy fájdalmát. Mégpedig maga a könyv és a magyar kiadó. Ugyanis ez nem egy szingli kis történetecske, hanem trióban szambázik a külföldiek polcain. DE!  Hazánkban a kiadó befuccsolása után nem igazán foglalkozott senki a könyvvel, és a folytatás nemhogy kiadatlan, de még lefordítatlan is. Jó, tudom, a kis Hollótollnak vennie kéne a fáradtságot és el kéne olvasnia angolul. Pfh. Megérdemelne egy ilyen mű rendes bánásmódot. Érdekesség, hogy egy másik kiadó is kiadta. Valamiért átnevezték Bűvöletnek és egy kevésbé jó borítót varázsoltak rá, ami sérti bennem a könyv iránti szeretetet. De nem nyafogok tovább, nézzük a véleményt.

Vélemény:

Nem tudom hogy Cornelia Funke-nak van-e más írása ezen kívül, de egy biztos: a Tintaszív remekül sikerült. Kisgyermekkorom egyik nagy kedvence, az elsők között lehetett, amit egyedül olvastam el. A világa azonnal megfogott és csábított. Akkor hibátlan alkotásnak éreztem, hisz gyermek szemmel még nem keressük akarva-akaratlanul az elírásokat, bakikat. Akkor szívesen lettem volna a főhősnő és biztosra vettem, hogy igenis lehetséges a könyves mágia. Azóta sem sikerült a dolog, bár nem is igazán próbálkoztam vele. A történetvezetés kellemes, nem ugrál annyira, se helyben sem időben. A karakterek szerethetőek vagy épp utálhatóak. Az egyetlen aki igazán köztesnek mondható az Porkéz. (Elinort inkább nem számítanám ide.) Kicsiként oda meg vissza voltam tőle, belezúgtam a szereplőbe. Nem azért mert hú de bátor, vagy mert olyan okos. Azért mert emberi, de mégis folyton hülyeségeket csinál, sokszor hazudik, csal, de azért a szíve a helyén, ahogy mondani szokás. 

A felnőtté válás (haha jó vicc), azért belerondított a könyv álomszerű megítélésébe. Feltűntek a logikai hibák, mint például, hogy miért nem magyarázták el normálisan a rendőröknek az "emberrablást". Eléggé elszomorított, hogy ilyen "Hollós fejjel" látom már, hogy azért elég könnyen megúszták az elfogást. Hogy őszinte legyek, ha ezt nem gyerekeknek írták volna sokkal több erőszak szorult volna bele. Minden fajtából. Persze elírás is akadt bőven, de az már elnézhető.

Összegezve, ez a könyv visszahozta az ártatlan gyermekkort, a csodás olvasásélményt, az apró varázslatot és persze a szép emlékeket. 

Kiknek ajánlom:

 Bár talán a célközönség a fiatalabb korosztály, hiszen a főszereplő is gyerek még, de szerintem nemtől és kortól függetlenül kézbe vehető és garantált a bűvölet (na tessék már én is kezdem.) Hollótoll ajánlásával. Garanciát vállalok érte!

Kedvenc részlet:

,,- Igen, igen - bólogatott szomorúan Meggie. - Nagyon is arról. -Kérdőn nézett Móra. -Hát Kaprikornuszt ki öli meg?

- Senki.

-Senki?

Meggie erre a hírre szemrehányóan nézett Fenoglióra, mint aki nagyon rossz néven veszi tőle ezt a hiányosságot."

Remélem kedvet kaptatok az olvasáshoz.

Jövő hétre egy kis érdekességgel készülők.

Addig is kellemes napot!

Új tag!

Üdvözlet a Blognépnek!

Jó hírekkel jövök drága Blognépem. A blogszülinap óta nem egy, hanem rögtön két taggal bővültünk. Két és fél hét alatt ezt szép teljesítménynek mondom. Mielőtt szeretettel köreinkbe fogadnánk őket, szólnék egy-két szót róluk, már akiről tudok. 

Első újoncunk Keserédes, írópalánta, igazán kellemes személyiség, jól el lehet vele beszélgetni mind normális mind elvetemült dolgokról. Inkább prózai, mint lírikus alkat. Kedvelt témája a sötét tartományokban mozgó kín és szomorúság, de képes Fluff -ot is írni (azaz könnyed kis történetecskét.) Hamarosan egyik ilyen alkotása olvasható lesz a blogon.

Másik friss emberünk Kaulics Krisztina, sajnos nem ismerem se netéteren keresztül, sem személyesen, de remélem aktív tagot tisztelhetünk benne, legyen szó akár kommentelésről akár alkotás megosztásról. 

A tagok aloldalon hamarosan mindketten megtalálhatók lesznek, ugyanis frissítésre kerül az is. Hamarosan...

Üdvözlünk Titeket sok szeretettel, érezzétek jól magatokat, olvassatok, alkossatok, kommenteljetek!

Szép nyarat!