Üdvözlet a Blognépnek!
Az újonnan érkezőket üdvözlöm, ez itt a Hollótoll Show! Mai vendégünk nem más, mint a már sokat olvasott Szövetség, és annak is az első kötete A vírus. Hogy még nem hallott róla? Sebaj, az előzmények oldalt megtalálhatók E. M. Miller nevénél, most pedig következzék a folytatás!
4.
Egy beteg bokor mögül kilesett Erik az égő ház felé. Annyira belemerült a bámulásba, nem vette észre, hogy a bokorra szőtt pókháló a csuklójára tekeredett, mint egy lián. Élő organizmusként hatoltatta be a szervezetébe a vírus mutálódott alakját juttatva a szervezetébe.
A szúrás kizökkentette a gondolat menetéből. Ránézett a kezére és így vette észre a csuklójára csavarodott pókhálót. Próbálta tépni, de mindhiába, erős volt mind egy kötöző madzag, de még annál is erősebb. Bal válláról leütögette a táskáját. Nagy nehezen kivette belőle a túlélőkést, s nekiállt szétvágni a furcsa anyagot. Negyedóra kínlódás után sikerült megszabadulnia tőle. Ahogy elvágta az anyag a szó szoros értelmébe elpárolgott.
A szúrás helye azonnal gennyesedni kezdett. Tudta! Úgy járt, mint a kislány a parkba! Így is tudatába volt, hogy megfertőződött a jó előbb a házba, most már egészen biztosra vette.
Sírni tudott volna. Amióta a szervezetnek dolgozik, sok minden megfordult a fejében, hogy egy esetleges küldetés során az életét fogja veszíteni, valahogy úgy, mint Rózsa asszony. Egy Földönkívüli fog véget vetni az életének. Az viszont sosem fordult meg a fejébe, hogy egy űrből érkezett vírus vet véget fiatal életének.
Idegesen túrta tovább a táskáját, remegett a keze az idegességtől. Végre a kezébe akadt, amit keresett. Kiejtette a kezéből a telefont. Remegett a keze még akkor is, mikor hívta Tim Night-ot.
Jól éreztük magunkat az elfogyasztott álom reggeli után. Isteni humorral megáldott Tim mesélt épp a gyermekkoráról, mikor megszólalt a telefonja. Az arcára ráfagyott a mosoly, mikor meglátta a kijelzőn a hívó felett. Egyből eltűnt a vidám fiú, helyette megjelent a teli gondokkal küzdő férfi képe. Abban a pillanatba lépett be anyu az ajtón Milo kíséretében. A fiatal fiú arcáról leírt egyfajta gyűlölet. Hogy mi vagy ki iránt, nem tudtam. Később jöttem rá. De ő már akkor nem tudhatta meg az igazat,mert addigra ő már valahol máshol járt.
Anyu leült Dóra mellé, barátnőm továbbra is megijedve merengett maga elé. Ő volt az egyetlen akkor közöttünk, ki nehezen tudta feldolgozni azt, amibe belekevertem a tudtán kívül. Ó nagyi! Mit tettél velem!!
– Erik? Mi történt, hogy ilyen korai órán hívsz? – ránéztem az órámra. Fél egy múlott. Úgy látszik számára ez az időpont nagyon korai. Rá se mertem gondolni, nála mi lehet a késői óra. Kihangosította a telefonját. Mindent jól hallottunk. Bár ne hallottuk volna. Kerek perec kijelentette: vége az életének.
– Tim! Oltári nagy bajban vagyok! Meg fogok halni!
– Ezt eddig is gondoltam, vagy két órával ezelőtt mikor utoljára beszéltünk! Mindent úgy tettél, ahogy mondtam?
– Úgy tettem! Felgyújtottam a házat! Bent égtek a vírussal megfertőződött áldozatok! – hangja el-elcsuklott. A sírás szélén állt. Igaz nem ismertem, de nagyon sajnáltam. – Tim! Valami van még,amiről jobb, ha tudsz!
– Mondd el! Ne félj! Erős a szervezetet, örök túlélő vagy! Átestél már mindenféle, az űrből érkezett betegségen, mit kedves barátaink hoztak el számunkra. Ezekre már megerősödtél! Nem lesz semmi baj! Úgy vélem, ha meg is fertőződtél, az szervezeted felveszi a harcot a vírussal.
– Nem, Tim! Erre gondoltam én is, mikor elhagytam az égő házat. Egy bokor mögé bújva figyeltem, ahogy a ház porrá ég. Mikor kijöttem onnan, vettem észre egy eléggé furcsa jelenséget.
– Mi lenne az? – Feszülten figyelt minden egyes kiejtett szóra.
– Tim! Ez az akár micsoda, melyet Ursa szabadított ránk, már nem csak az embereket fertőzi, hanem a környezetet is. Elszabadul a pokol. A Föld végórája itt ketyeg a szemünk előtt. Ha nem lépünk, mind kipusztulunk! Egy újabb kihalással kell szembe néznünk, amelyet a földönkívüliek szabadítanak ránk. Ha majd regenerálódik a Föld, újból csíra szökken, megjelennek az emberek, és velük együtt az űrből érkező segítség. A kőrforgás sosem áll le.
Nem hittük el a hallottakat! Ismét a kihalás, az űrből érkező segítség az emberek számára. Egyre közelebb kerültem a megoldáshoz, amit örökségként a nagyi rám hagyott. Ezek szerint olyan valamire kellett rájönnie, aminek köze van vagy lehetett egy lehetséges kipusztuláshoz. Összenéztem Attilával. Úgy látszik egyre gondoltunk. Az asztal alatt rámutatott az egyik naplóra, melyet magával hozott egy szatyorban. Sutyiban olvasgatta a reggeli alatt. Valószínűnek tartottam, talált valamit.
– Az lehetetlen! Ötezer éveként köszönt ránk egy ciklus, mely a teljes kipusztuláshoz vezet. Négy évvel ezelőtt kellett volna beköszöntenie december huszonegyedikén. Nem jött be!
– Felejtsd el a Majákat! Ez egészen más! Gondolj az összeesküvési elméletekre. Az akták kinyílnak, és az emberek elé tárják az igazságot.
– Itt szó sincs az Illuminátsukról vagy a többiekről! Senki sem fog semmit az emberek elé tárni! Azért működünk, hogy ezek sosem kerüljenek nyilvánosságra. Felejts el! Itt csak az a cél visz minket előre a megoldás területén, ha összefogunk és megöljük Ursát. Az elméletgyártást inkább bízd rám. Mond tovább!!
– Oké! Én figyelmeztettelek, és ne egy haldokló beképzelt agymenésének tartsd. Szóval, ez a vírus vagy akármicsoda pusztítja környezetet is. Pókháló szerű furcsa anyag képződik minden egyes bokron. Mikor egy bokor mellé bújtam, nem vettem észre, hogy ez a valami már azon is megtelepedett. Sőt,azt sem vettem észre, amikor rátekeredett a csuklómra. Megszúrt, akkor vettem észre. Nem tudtam letépni, borzalmasan erős, úgy viselkedik, mint egy organizmus.
– Organizmus? – Egyszerre kérdeztünk vissza!
– Rosszabb lesz, mint egy sci-fi történet! – bökte oda csak úgy Andrea halkan.
– Nagy nehezen sikerült levágnom. A szúrás helyén ,mint a kislánynál gennyesedni kezdett. Majd egyszerűen elpárolgott. Tim! Megfogok halni. Utána néztél a pestisnek?
Milo jelezte Tim felé hogy rá talált a kért anyagra. De Tim egyszerűen keresztül nézett rajta.
– Nagyjából! Bubópestis, a leírt tünetek alapján. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy újból megjelent a középkor dögvésze. Nem jelentkezett még az anya?
– Még nem!
– Menj el! És ne félj! Túl fogod élni!
Megszakította a vonalat.
5.
Jane egyre rosszabbul érezte magát. Lázgörcsöt kapott. Anya tétlenül állt felette. A kezét tördelte idegességében. Egyre jobban aggódott a lányért. Világ életében alig volt beteg. Gondolatai mindig oda tértek vissza, az idegen férfira a parkba. Remegve kereste elő a táskájából a névjegykártyát. Biztos volt benne hogy a férfi hazudott abban, hogy a meteorológiai hivataltól érkezett.
Gondolataiból a csengő hosszas berregése riasztotta fel. Megérkezett az orvos, aki Jane születése óta az orvosuk volt. Lesietett a lépcsőn, úgy vágta a ki az ajtót, és húzta be az idősödő férfit, aki megdöbbenve nézett körbe.
– Margaret! Mi ütött magába? Sohasem viselkedett így! Úgy szorítja a karom, hogy mindjárt eltöri! Margaret!
– Ne haragudjon, Dr. Lewis, de annyira megvagyok zavarodva, azt sem tudom mit csináljak!
Nyugtatásképp megsimogatta a hátát, majd gyengéden a kanapéhoz vezette és leültette az asszonyt.
– Nyugodjon meg, Maragret! Szépen lassan mondja el, mi történt a kislánnyal! A hangja ideges volt ,alig értettem mi történt a kis Jane-nel. Azért sem kell bocsánatot kérnie, hogy felhívott nem rég. A férje barátja voltam, és halálakor is megmondtam, ha valami baj van, hívjon azonnal, és én rögtön jövök. Most szépen megnyugszik és mindent töviről hegyire elmondd.
– Tegnap délután vagy tegnapelőtt már nem is emlékszem. – zokogásba tört ki. Mikor már egy kissé megnyugodott folytatta. – a parkban sétáltunk mind minden nap délutánján, ahogy hazaért az iskolából. Ez most sem volt másként. Mind mindig előreszaladt a kutyával. Mikor odaértem, már az a valamit a kezében tartotta.
– Valamit? Mit?
– Kör vagy henger alakú valamit! Forgott körbe és világított! Azt mondta Jane, hogy egyenesen az égből szállt le.
– Az égből szállt le? – elgondolkodott. Vajon mi volt az, amit a kislány talált? A madarakon és a repülőgépeken kívül más nem igazán szokott csak úgy leszállni. – Mégis? Mi volt az?
– James! Nem tudom! Henger alakú valami! Nem meteorológiai ballon, mert ahhoz túl kicsi volt, belefért a lányom tenyerébe.
– Mondja tovább!
– Bobby, össze-visszaugrált, ugatott, mint aki megveszett. Nem értettem mi ütött belé. Szerintem még a szája is habzott. Én mondtam neki, hogy dobja el azt a vackot, nem tette meg. Mindenáron haza akarta hozni, én nem engedtem. – újabb zokogásba tört ki. – Miért nem voltam keményebb hozzá, most el fogom veszíteni. Az a férfi is megmondta, hogy beteg a lányom!
– Férfi? Miféle férfi?
– Kifelé húztam Janet-t. Hisztizett ő nem akar jönni, akkor szúrta meg az a valami. Alig telt el pár perc, mikor Jane annyit mondott rosszul érzi magát. A szúrás helye gennyesedni kezdett azonnal.
Az idős orvos felhúzta a szemöldökét. Amíg nem látta a kislányt, így láthatatlanban nem tudta felállítani a diagnózist. Járt az agya egyfolytában. Egy betegségre sem illett rá a leírás. Megdermedt attól, ami az eszébe jutott és egyben lehetetlennek tartott. Megrázta a fejét, próbálta elhessegetni a kósza gondolatot. Ha legalább látná azt a valamit, ami Janet megszúrta, talán okosabb lenne.
Mikor meglátta Janet, üvölteni tudott volna az elképedéstől.
– Folytassa, kérem!
– Hisztizett, kiabált, nem akart jönni! Én húztam volna kifelé, mikor egymásnak mentünk a férfival. Én nem akartam szóba állni vele, de megállított, és kérdezett. Azt állította, hogy a meteorológiai állomáson dolgozni. Azt kérdezte, nem vettem-e észre valami furcsát, ami a légkörbe történt. Mondom, hogy nem akartam válaszolni neki, de a lányom elszólta magát. Megmondta neki, mi történt vele a parkban. Nagyon érdekelte. Azt is mondta, hogy a lányom nagyon beteg. – az orvos felhúzta a szemöldökét. – Annyit mondott, hogy ha valami változás történne vele, hívjam fel. Odaadta a névjegyét.
– Elkérhetném?
Az asszony odanyújtotta a kezében szorongatott és meggyűrődött papírt. Az idős férfi egy pillantást vetett rá. Egyre jobban beigazolódni látszik a gyanúja.
– Mondja ,kedves Margaret! Megnézte maga egyáltalán ezt a névjegyet?
– Dehogy néztem! Azon nyomban betettem a táskámba. Akkor vettem elé ismét,mikor csengetni tetszett. Azon gondolkodtam felhívom a fiatalembert.
Először visszaakarta adni a nőnek a papírt, valami arra késztette ne tegye meg,hanem hívja fel a számot. Már nyúlni akart a telefonjáért, mikor fentről vérfagyasztó üvöltés hallatszott. Mindketten felpattantak és rohanni kezdtek a lépcsőn, fel egyenesen a kislány szobájába. Jane fetrengett az ágyba, izzott a láztól, csak a szeme fehérje látszott. Margaret összeesett a látványtól. James azonnal megvizsgálta a lányt. Alig hitt a szemének. Jane bőre ráncosodni kezdett,megjelent rajta a pestis jellegzetes tünete. A foltok a testen.
Tudta ő már nem segíthet rajta. Látszott a lányon hogy órái lehetnek vissza. Visszatakarta a kis testet, könnyezett. Margaretet pofozgatni kezdte. Alig tudta magához téríteni. Nagy nehezen átvitte a szobába, amely a kislány mellett volt található.
Kivette a zsebéből a kártyát és tárcsázni kezdett. Hektikus állapotban várt a kapcsolásra.
Erik célirányosan haladt a ház felé. Percenként nézte a kezét. Az apró pont gennyes volt, de nem annyira, mint a másik két áldozaté. Rezegni kezdett a zsebében a telefon. A szám ismeretlen volt. Felvette. A vonal másik végén egy érettebb férfihang szólalt meg. Kisé mérges volt, mert már közel járt a céljához. Mikor meghallotta ki hívta és honnan, a mérge elpárolgott.
– Ne haragudjon, hogy ismeretlenül felhívom. A nevem James Lewis, orvos!
– Üdvözlöm, Uram! Erik vagyok! Miben segíthetek?
– Nézze, fiatalember! Azaz asszony adta oda a névjegykártyáját, kivel a parkban összeütköztek. Lehet őt beetette egy meteorológiai hülyeséggel, engem nem etet meg ezzel. Látom a kártyáról ki maga. Ő nem olvasta el.
– Én sem így akartam közölni vele. Arra kértem, ha baj van, vagy lesz, a kislánnyal azonnal hívjon. Eddig nem tette meg. Pedig tudom jól, hogy nagyon beteg a kislány.
– Úgy van! Arra kérem, jöjjön, ide amint tud!
– Már itt vagyok! Ide igyekeztem épp, mikor hívott.
Megállt a ház előtt és becsengetett. Egy meggyötört arcú idős férfi nyitott ajtót. Kezet nyújtott, de Erik nem fogadta el.
– Ne haragudjon, hogy nem fogok önnel kezet, de nem rég egy helyen jártam, ahol hasonló eset történt, félek megfertőződtem.
James utat engedett számára és mutatta, hogy üljenek le.
– Nézze, nem köntörfalazok! Maga tudja mi történt a parkban, kérem, mondja el nekem, mi ez az egész. Nem kell hazudnia, itt már nem lényeg. Bármit is mondd, el fogom magának hinni. Egy klub tagja vagyok, mely hisz a földönkívüli élet létezésébe, és próbál kapcsolatba lépni az idegenekkel. Nem rég jegyezte meg valaki, hogy létezik egy szervezet, mely próbálja eltitkolni az emberek elől azt,hogy az idegenek évezredek óta látogatnak minket. És lám, igaza volt az illetőnek.
– Ennek roppantul örülök, mert néha igazán nehéz lemagyarázni azt, ami lényegében nem hisznek az emberek, vagy nem akarnak tudomást venni róla, pedig az igazság mindig is ott volt az ember szeme előtt. Még a barlangrajzokon is. Sok ember csak nevet az összeesküvés-elméleteken, pedig az igazat hallják és látják a médiában.
– No, akkor halljuk az igazságot! Margaret elmondott dolgokat, arról ami történt a parkban.
Erik vett egy mély levegőt.
– Akkor nem kamuzok önnek! A szervezet több helyen légköri aktivitást észlelet. Valami becsapódott a Föld légkörébe. A landolás helye itt volt Londonban. – James felállt, és az ablakhoz lépett, elhúzta résnyire a függönyt. Ez a valami pontosan akkor ért célba, mikor a kislány az édesanyával a parkban sétáltatta a kutyát. Kislány felvette, megszúrta és a vírus a szervezetébe hatolt, és megfertőzte. Mi alapján működik, és mi alapján választ magának áldozatot nem tudni. A második áldozata egy legyengült lány volt. Hasonlóképp történt a fertőzés, annyi különbséggel, hogy ez a vacak mielőtt szúrt volna, gondolkodott. Megszúrta a lányt, de mire a helyszínre értem volna, már az édesanyát is megfertőzte.
– Egyre érdekesebb! Valószínű, hogy mutálódott!
– Mi is erre jutottunk. Már nem csak szúrással fertőz, hanem levegőútján. Tovább megyek! Már a környezetet is fertőzi. Pókháló szerű fonalat fon a bokrok köré, melyek szúrnak.
Az orvos megfordult, és megnézte Erik sebét.
– Maga még jól van?
– Egyelőre! De érzem, hogy dolgozik bennem a vírus.
Az idős orvos nem szólt semmit, csak elindult a lépcsőn. Erik követte. Tudta mire számítson. Nem is tévedett. A kislány elfeketedett. Már nem élt.
– Nem mondd semmit? – kérdezte az orvos!
– Nem! Mert így volt a másik áldozatoknál is. Ha azt mondom, hogy felütötte a fejét ismételten a bubópestis, ami egyenesen az űrből érkezett közének, elhiszi?
– Ki hozta a Földre?
– Hosszú történet! Annyit mondok önnek, hogy a rosszabbik fajta már itt tartózkodik a Földön.
– Kapcsolatba akarok lépni a főnökével! Segíteni akarok! Csak egyet áruljon el! Rózsa halálának köze van ehhez az egészhez?
Erik álla leesett a döbbenettől.
Ezekben a pillanatokban hatolt be a Föld légkörébe jó néhány anyahajó. Közeledett végcéljához. Ursa mosolyogva fogadta az érkezőket. Egyre jobban megérezte a vér szagát.
6.
Néhány kisgyerek a játszótérre sietve, mókázva haladt az úton. Alig kezdtek el hintázni vagy épp a csúszdára felmászni, furcsa fénypontok jelentek meg a tiszta augusztusi égbolton. Anyukák beszélgettek a padon, félszemmel a gyerekek játékát követték. Egyik harmadikos korú kislány, felkiáltott és az ég felé mutatott a kezével.
– Anya, odanézz! Mik azok a fényes pontok?
Egy pontba összeállva az eget kezdték el bámulni. Ahova a kislány mutatott fényes gömbféleségek, szám szerint tíz kúszott a tiszta égbolton, elhaladva a katolikus templom irányába. Különböző alakzatot írtak le az égen. Rombusz, kör vagy épp háromszög alakzatban hajtották végre.
Egy utolsó kört leírva eltűntek Tolna irányába. A játszótéren állók hüledezve bámulták a szemük előtt lejátszódó égi játékot. Ott ahol a mutatványukat előadták percekre elsötétült az égbolt.
Az egyik hajó utasai a Gridoni Naprendszerből érkeztek Ursa meghívására az emberiség kipusztításában segítésében. Lexen a sáskalények vezetője nagy tisztelője volt Ursának. Kegyetlenségükről hírhedt lények, mindenben segítették a humanoid típusú nő akaratát, kérését. Ez most sem másként. Lexen meglátva az embereket a játszótéren, kegyetlen ötlet suhant át az agyán. Pár gombot lenyomva, a hajó mélyén elhelyezett utánpótlásból, kondenzcsíkot húzva maga után, jó adag vírus került a levegőbe. Megfertőzve vele mindazokat, akik épp akkor tartózkodtak a fénygömbök pillanatában az utcán.
Lassan megérkeztek a megjelölt helyre. Lassan ereszkedtek a halastavak felett, majd egy határozott ívet téve balra fordultak és eltűntek a fás résznél, majd belesüllyedtek a Dunába.
Ursa tapsolva fogadta az újonnan érkezetteket, a sáskalényeket.
– Drága, Lexen annyira örülök, hogy elfogadtad az invitálásomat és itt vagy!
Lexen arcáról lefagyott a mosoly mikor meglátta Apódot. Utálta a gyíklényeket, kiváltképp magát Apódot. A gondolattól is rosszul volt, hogy vele kell együttműködnie az emberiség kiírásában.
– Apód! Rég láttalak! Remélem minden rendben? – a gyíklény bólintással jelezte felé a választ. Ő sem nagyon volt oda a sáskalényekért. Lexen mosolyogva fordult ismételten Ursa felé. – Annyira örülök, hogy újból egy célért dolgozhatunk össze, Ursa. Ami húsz éve nem sikerült, most sikerülni fog, és tönkre vágjuk a Szervezetet. Abba fognak bele halni, amit mi mutattunk meg az embereknek, mi általunk váltak fejletté és ez lesz a végzetük. Továbbá ne feledd, élnek köztük olyanok, mint mi, földönkívüli lények!
– Tudom! Sajnos a legtöbb a Szervezetet támogatja! Félő hogy Tim Night felveszi velük a kapcsolatot.
– Ó! A kis-ficsúr! Rózsa asszony kis kedvence! Hamarosan találkozhat vele. Rajtam nem fog múlni!
Nevetésbe törtek ki mindhárman.
– Biztos vagyok benne, hamarosan csatlakoznak hozzánk, és segíteni fognak nekünk a terv kivitelezésében.
– Remek ötlet! - Vidult fel a humanoid nő! – Mikor a tervet kovácsoltuk Apóddal, egyáltalán nem gondoltunk erre a lehetőségre. Viszont el kell két dolgot intéznünk. Van egy szemtanúnk, aki látott minket landolni. Sajnos hibát követett el, és ez lett a végzete. A másik. Valakit mellénk kellene állítanunk, egyenes Tim Night bandájából.
– Zseniális ötlet! – kuncogott Lexen! – Hogyan akarod kivitelezni?
– Még nem tudom! Órákkal ezelőtt találtam ki! Apropó! Elhoztátok a kis aranyosokat?
– El! Mikor megérkeztünk, mi is szemtanunkba botlottunk! Így egy kis ajándékot szórtam rájuk az ott tartózkodókra!
Újból elnevették magukat. Nevetésük tele volt kárörömmel.
– Nem csalódtam benned! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, minden téren.
