A világ minden táján az emberek semmit sem éreztek, a világűrből feléjük száguldó iszonyú nagy veszélyről. A Föld egyik oldalán felkelt a Nap, a másikon épp a Hold indult el vándorútjára az égbolton. A hőségtől, az apokaliptikus szerű vészjósló időjárás miatt fogták a fejüket az emberek a bolygó minden pontján.
Ha nem az időjárást szidták, akkor épp az aktuális híreken szortyantak fel, és a bemondókat szidták nagy hanggal.
A vírus ezekben a percekben hagyta el nagy sebességgel a Kuiper- övet, haladt el a Plútó mellett. Halálos tartalmával, őrült nagy sebességgel közeledett a végpontja a felé: A Földhöz.
Becsapódási pontja: London.
1.
A szó szoros értelmében köpni, nyelni nem tudtam. Sokszor voltam úgy, hogy valami miatt nekem is tátva maradta szám. Most is. Csak most senki sem szólt rám, mert ők is ugyanúgy tátott szájjal bámulták az ajtóban álló négy férfit. Az én kezemben is kávéscsésze volt, de a döbbenettől az asztalra folyattam a tartalmát. Tim Night előrelépett, a kezét még mindig oldalra tartotta, mintha épp egy tornagyakorlatot szeretett volna bemutatni a nézőközönségnek, vagyis nekünk. Attila volt az első ki feleszmélt a döbbenet árnyékából.
– Maga meg mi a fészkes fenét keres itt? – Vonta nem szépen kérdőre a férfit. Tim Night mintha meg sem hallotta volna a szépen feltett kérdést, továbbra is vigyorgott, és oldalvást tartotta a kezét. Percek leforgása alatt, én is magamhoz tértem a homályból.
– Jó kérdés? Maga mit keres itt? Senki sem hívta ide, tudtommal mára nem volt megbeszélve semmi.
Urasága ekkor "tért észhez", s hagyta abba a furcsa vigyorgását, a tornagyakorlatot is befejezte. Tekintetével körbenézett, mindenkit jó alaposan megmustrált. Nem nézett rám, úgy mondta.
– Helyes! Látom megoldotta a kérésemet! Mint hallottam, próbáltad megfogalmazni, elmondani nekik, ami miatt idehívattad őket. Nem tudtad megoldani. Na nem probléma. Azért jöttünk, hogy kimentsünk ebből a helyzetből. Sokat kell még tanulnod. A velük való kommunikáció igen nehéz. Sőt, néha lehetetlen, alig lehet megoldást találni a közöttünk lévő kommunikációhoz.
Attilán és anyun kívül, a többiek a megdöbbenés súlya alatt, most kezdték felfogni a hallottakat. Andi volt az első, aki reagált a hallottakra. Megrázta a fejét.
– Miről beszél maga? Egyáltalán, kik maguk?
– Hamarosan mindent megfogtok tudni, azért kértem meg Évát,hogy hívja össze ezt a találkozót számotokra. Azért még is jobb hogy eljöttünk ide, mert kedves barátomnak, nehezére esik mondatba foglalni azt, ami miatt korán felkeltetek. – nem akartam közbevágni, de egyáltalán nem esett volna nehezemre elmondani az egészet, kis idő kellett volna hozzá. nehéz mondatokat találni, s pláne előadni azt,a miben ők sem hittek sosem. Anyu gyorsan témát váltott.
– Esetleg elfogadnak egy kávét az urak?
Tim a fejét rázta.
– Igazán köszönjük, de nem azért jöttünk, hogy kávézzunk.
– Akkor talán üljenek le, s mondják el azt, amit én nem tudtam megfogalmazni.
– Köszönöm, de nem ülök le! Nem azért jöttem, hogy leüljek!
Az idegtől így is az egekben volt a vérnyomásom, de a közönyös beszólásaitól, még jobban felment a pumpa bennem.
– Akkor csapjon a lecsóba, és kezdje el mondani! – Nem így akartam visszaszólni, de az idege kihozta belőlem. Nyugodt tekintettel rám nézett, és úgy válaszolt.
– Nem vágok bele a lecsóba, mert nem itt fogom elmondani azt, amit neked kellett volna.
Rá néztem, a többiek is. Mindenki tekintetében izgatott kíváncsiság áradt. Nem szólt semmit, csak az ujjával csettintett egyet. Többre már nem emlékszem. mikor magamhoz tértem, egy szobában találtam magam, a többiekkel együtt. Még ablaka sem volt a szobának. Falaiból hűvös áradt. Középen egy asztal állt, olvasólámpával és két székkel együtt.
2.
Körbe-körbe keringtem a szobában. Minden egyes zugát megtekintettem, de hiába. Nyomát sem találtam, legalább egy kis résnek, hogy kitekintsek, hova kerültünk hirtelen.
A többiek ébredezni kezdtek mialatt én gyors eszmefuttatást végeztem magammal, hol vagyunk, hogyan tudnánk innen lelépni. Az ajtó zárva volt. Próbáltam a kinyitni, rángattam a kilincset. Mindhiába. Szezám tárujra sem óhajtott megnyílni. Oldalra tekintve láttam, ahogy Mariann és Andrea térden kúszva közelítenek felém. A többiek vagy a falnak támasztották a hátuk, vagy mint anyu, a fejüket nyomták a hideg falnak. Valami tompa fájdalmat én is éreztem. Megdörzsöltem a halántékom, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Jobban érdekelt a kijutás lehetősége. Odakúsztak végre hozzám, s mint a kisgyerekek, nyújtották felém a kezüket, így jelezve vegyél már fel végre. A hangjuk gyenge volt, amit a fejfájásnak tulajdonítottam. Egyszerre beszéltek hozzám.
– Hol vagyunk? – Rájuk néztem. Egy hang sem jutott el hozzám, a fülem be volt dugulva. Szájukról olvastam le a kérdést. Valószínű ők is így voltak ezzel. Hiába beszéltem, a saját hangomat sem hallottam. Bólintottak.
– Nem mondhatok semmit! Majd az illetékesek közlik, velünk hol vagyunk, és mit akarnak tőlünk. – Én tudtam a legjobban mit akarnak, és épp hol tartózkodunk.
– Hogy kerültünk ide?
– Jó kérdés!
Most már mind a hárman a jéghideg padlón ültünk.
– Arra emlékszem, hogy odahívattál minket hozzátok, ott vagyunk, valamit mondani akarsz. Megjelent négy fura fazon, majd elsötétül minden. - Andrea hangja tele volt félelemmel. Pukkant a fülem, és immáron mindent tökéletesen hallottam. – Mibe kevertél minket?
Rájuk néztem. Hogy mondjam meg nekik, mibe kellett őket belerángatnom? Lehajtottam a fejem, és a padlót néztem. Onnan próbáltam megoldást találni a problémára. Hiába, az író nem írta le a választ a kövezetre. hirtelen bukott ki belőlem. a hetek óta felgyülemlett ideg és feszültség robbantotta ki belőlem. Mérgesen a padlóra ütöttem a kezemmel. Felszisszentem.
– Nem kellett volna akkor felmásznom a padlásra, és lecibálni azt a tetű ládát.
Rám néztek. Kikerekedett szemekkel bámultak vissza rám.
– Miféle ládát? – Kérdezett vissza Mariann.
– A nagyanyám ládáját. Habár édes mindegy. Így is-úgy is a nyomomra akadtak volna.
– Kik?
– Ők! Tim Night és a bandája! – Mutattam az ajtóra.
– Ezt az egészet nem értem! Úgy hangzik, mintha te nagyon is tudnád, hol tartózkodunk? – Megemelt hangnemmel kérdezett vissza Andrea.
– Bevallom becsületesen, tudom, hol vagyunk. Az lett volna a feladatom, hogy elmondjam nektek mindezt, és lassan felkészíteni titeket arra, ami rátok vár. Nagyanyám öröksége révén, tik is benne vagytok az évszázad bulijában.
Szöszi barátnőmnek gyorsabban vágott az esze,mint Mariannak, aki azóta is döbbent arccal nézett rám. Egy hang nem jött ki a torkán.
– Örökség? Miféle örökség? Nem is mondtad, hogy örököltél?
– Húsz évvel ezelőtt meghalt nagyanyám, hagyott rám egy csöpp kis örökséget. Én sem tudtam róla, hetekkel ezelőtt szereztem róla én is tudomást. Higgyétek el, meg voltam döbbenve, ennek az örökség záradékaként lettetek részesei a bulinak. Garantálom, hogy földöntúli élményben lesz részetek.
– Nem akarok részt venni semmiféle buliban, pláne nem részesülni földöntúli élményben. Egyet akarok. De azt nagyon. Haza akarok menni.
Megráztam a fejem.
– Minek rázod a fejed?
– Azért, mert te, vagy a többiek, én, innen már nem megyünk sehova. Itt vagyunk biztonságban.
– Mit hablatyolsz itt össze mindenféle baromságot? Mi az, hogy nem mehetünk el? Engem nem tarthat fogva senki és semmi. Szabad állampolgár vagyok. Most szépen felállok, odamegyek az ajtóhoz és kinyitom.
Fel is állt, hogy megmutassa mennyire bátor. De a lépésén láttam, hogy igenis nagyon fél. Megvártam, míg az ajtóhoz ér, és megfogja a kilincset.
– Hiába! Én már próbáltam! Nekem sem sikerült, úgyhogy neked sem fog.
– Haha! Tudnád, mire vagyok én képes!! Csak azt ne mondd, ha kinyitom az ajtót, a képembe fog röhögni egy Marsról jött zöld, gülüszemű ufonauta!!
Ha ufonauta nem is, de Tim Night a képébe röhögött.
3.
Belépett. Ekkorra már a többiek is feltápászkodtak, és közelebb merészkedtek hozzánk. A fejfájásunk továbbra sem szűnt meg, inkább tompa fájdalom szúrt a halántékunkba. Tim Night tapsolt, mint egy gyerek egy jól sikerült cirkuszi előadás után. Kezében csomagokat tartott, ismerős bőröndöket, táskákat. Ledobta Andrea elé, és meghajolt előtte.
– Remélem a zöld, gülü szemű marslakók helyett, én is megfelelek neked, Andrea. Bölcs dolog volt, megpróbálnod kinyitni az ajtót. Hiába! Hermetikusan záródik minden, jelszóval védve. Innen kijutni lehetetlen. Egyeseknek. A cuccaitok! Utólagos engedelmetekkel, visszamentem hozzátok, és elhoztam a legfontosabbakat! Ha esetleg valamire még szükségetek van az előző életetekből, csak szóljatok, már is elhozatom őket.
Felkapták a fejüket. Hármunk kivételével. Gábor szólalt meg.
– Előző életünkből? Úgy beszél, mintha már meghatunk volna egyszer, és átestünk volna egy reinkarnáción. És az előző életünkből hozta volna el, ezeket a ruhadarabokat ajándékként.
– Szó szerint értette! De eltaláltad, Gábor! – Szóltam hozzá. Tim Night helyeslően bólogatott. Gábor hozzám fordult.
– Mi a bajod?
– Annyit mondtam csupán, hogy eltaláltad a lényeget. Vedd úgy, hogy meghaltál és egy következő életben elém toppantál. Ott folytatjuk ahol abbahagytuk.
– Aha! Értem! Értem én, hogyne érteném! Néhány dolgot szeretnék megtudni, esetleg! Hogy kerültünk ide, miért vagyunk itt, és hogy maga kicsoda? Ugyanis arra egyáltalán nem válaszolt Éváéknál!
– Mindenre lesz időtök bőven! Bocsánat hogy itt fogadlak titeket, de a szobáitokat még nem készítették elő számotokra. Készítettem számotokra ebédet. – Erre mindenki gyomra megkordult. – Mint mondtam, bőségesen van időnk mindent átbeszélni, megtárgyalni. A nevem Tim Night. Magyar származású asztrofizikus. Édesanyám magyar volt. Londonban születtem, ott is nőttem fel. a Nasanal dolgoztam, nem sokáig. Ide egy véletlennek köszönhetően kerültem. Alig kezdtem el dolgozni. Húsz éve állok szolgálatban. – közben elindult, s mi követtük egy hatalmas terembe, ahol svédasztal várt minket, telel mindenféle földi jóval. Ebben a pillanatban senki sem gondolt arra, minek kerültek ide, velem együtt. Szedték tele a tányérjaikat, olyan ételekkel, amelyeket az életükben nem ettek. Persze én is, habzsoltam, tömtük a szánkat, majd megfúltunk az igyekezésben. Ő csak állt, és nézett minket.
Azokban a percekben, míg Éva és barátai a svédasztal által kínált javakból falatoztak, a vírus elérte a Földet. Jane Lewis tízéves kislány a szokásos délután sétáját folytatta kutyájával a St. Jame's parkban. Kutyája megvadultként forgott körbe, a szája habzott, mint akit utolért a veszettség. Megállt a fejét felszegte és iszonyú vonyításba kezdett, úgy mikor megérzi a halál közelségét. A tartály a lány lába előtt ért célba. A fényesen csillogó vacak, felkeltette a kislány érdeklődésest. Bob kirántotta a nyakörvét a kezéből és eliszkolt mellőle egy közeli pad mellé. Onnan figyelte kisgazdáját. Jane felemelte a tartályt, mely a keze érintésétől szikrázni kezdett mindenféle színben. Édesanya abban a pillanatban érte utol. a lánya felvidult arccal futott elibe.
– Anya,anya nézd mit találtam! Képzeld úgy esett elém az égből szerintem
– Jaj, Jane! Hányszor mondtam már, ne vegyél fel semmit a földről. Mi az, hogy az égből? Az égből nem esik le semmi, olyan, ami téged érdekelne. dobod el!
– De, anya nézd, világít! Vigyük haza?
– dehogy visszük! Dobd el, és menj Bobért! Nem tudom mi lelete ezt a kutyát. Valamitől nagyon fél.
Jane nagy sóhajtások között elindult a kutya felé. hátrafordult, anyja nem figyelt rá, épp egy mókussal volt elfoglalva. Arra gondolt, hogy a zsebébe süllyeszti, és azt mondja majd eldobta. Fogta a tenyerében forgolódni kezdett a tartály, és abban a pillanatban megszúrta a mutatóujját. Felkiáltott. A tartályt ledobta, mérgébe rá akart lépni, de amaz fürgébb volt nála és újból felemelkedett a levegőbe, és folytatta halálos küldetését a világban. Barbara meghallotta lánya kiáltását, odarohant.
– Mi történt?
– Bibis lett az ujjam, anya! Az a fényes valami, ami az égből esett elém megszúrt. Anya!!
– Ne hisztizzél! Mit mondtam? Hogy dobd el! Semmi baj, csak egy kis szúrás!
– Anya! Az a fényesség felemelkedett, és felszállt az égbe!
– Semmi nem száll fel az égbe, a repülőkön kívül. Indulás haza!
Milo úgy esett be az állófogadásra. nem törődött az etikettel, szinte kiabálva tudósította a helyzetet.
– Azonnal gyere, Tim!
– Mi történt, hogy megmersz zavarni! Annyira nem lehet fontos, hogy beronts ide, mint egy félőrült!!
Milonak nevezett fiú ránk nézett.
– Most már nyugodtan beszélhetsz előttük! Hamarosan úgyis mindent megtudnak! Apropó! Megszervezted a megbeszélést?
– Meg, hogyne! Minden készen áll a bevezetésre! Hidd, el nem zavarnálak, de valami történt a lékkörben. Észlelést jeleztek a készülékek. Légköri aktivitás volt London felett. Ja! És Alfa keres folyamatosan! Vonalban van!
Tim egy szó nélkül ott hagyott minket.
– Akkor valaki mondja már meg, hova és mibe keveredtünk, de frankón! – Kérdezte tele szájjal ,két faltat bekapása között Gábor.
