2017. január 23., hétfő

Repülés

Üdvözlet a Blognépnek!


Emlékeztek, hogy nem olyan rég beharangoztam két új embert, akiknek az írása felkerül? Ha igen, ha nem, (ha nemigen, akkor is ) bemutatom nektek Preil Boglárka szárnyaló alkotását. Elgondolkodtató téma, érdemes utána morfondírozni rajta. 







Repülés


Sötétség, ez a szó jellemzi az éjszakát, de ma más volt. Most mindenhol égtek a villanyok, a házakat és az utcákat égők fénye világította be. De ő megint ott ült, és csak nézte a csillagokat az égen. Egy panelház tetőjén ült. Ekkor hallotta az ajtónyílását. De nem nézett hátra, jól tudta, hogy ki jött. Hisz mindig is ez volt a titkos kis búvóhelyük, ahová elmenekülhetek a világ elől. -Szia! - Ült le a fiú a lány mellé. - Szia! - Köszönt vissza halkan. A lánynak barna hosszú haja háta közepéig ért, szeme, mint a tenger. A fiúnak ezzel ellentétben fekete haja fel volt zselézve, szeme, mint a smaragd úgy ragyogott, ebben a sötétségben. - Gondoltam, hogy itt leszel! - Szólalt meg hirtelen a fiú, a lány csak félrehajtott fejjel rámosolygott. - Miért szerinted hol máshol lehetnék?! - Kérdezte halkan, a fiú elgondolkozva megvakarta az állát. - Miért nem a családoddal vagy? Hisz most van a szeretet ünnepe. - Nézett kérdőn a lányra, mire a lány érzelemmentes arccal újra az utat kezdte el nézni. - Te is jól tudod, hogy miért vagyok itt, már nem tudtam ott maradni! Nézni, ahogy az apám holt részegen ordibál az édesanyámmal, aki próbál erős maradni, de látom, hogy minden egyes nap fogy az ereje, és nemsokára eljön a pillanat, amikor teljesen összefog törni, de nem akarom látni. Egyszerűen muszáj volt elszabadulnom onnan, fojtogatott az a légkör. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha én is feladnám. Talán mindenki jobb lenne, ha elmennék, és mindent itt hagynák. - A lány szemébe könnyek gyűltek. - Csak egy dolog tart még életben ebben a rothadó világban, te meg anya. Nélkületek már rég itt hagytam volna mindent. De ti tartjátok bennem a remény, hogy talán a holnap más lesz. Talán végre minden rendben lesz, de tudod már kezdek belefáradni. Túl sok súlyt cipelek a vállamon, és úgy érzem, hogy nemsokára megszakadok a súly alatt. - Ekkor a fiú letörölte a lány könnyeit, és megszólalt. - Hallgasd csak! - A távolból énekszó hallatszott. - Hallod, ők boldognak tűnnek, de a hangsúly a tűnneken van, látod az arcukon azt a mosolyt, de mi van, ha az mind csak egy álca, ha csak tettetik. Mutatják, hogy minden rendben van, pedig belül segítségért kiabálnak. De tudod, a mosolyon túl senki se lát. Rád nézzek, és látom a fájdalmat a szemedben, de azt is látom, ahogy küzdesz, és minden egyes nappal erősebbé válsz. Nem, nincs igazad, te sokkal erősebb, mint gondolnád! - Suttogta a fiú halkan. - Tudod, kiskoromban mindig vártam a karácsonyt, úgy gondoltam, hogy az emberek ilyenkor mindig boldogak, és segítenek egymáson, de aztán ahogy nőttem fel, rájöttem, hogy ez mind csak egy álca. Undorodok azoktól az emberektől, akik azt hiszik, hogy nagyobb rangúak, csak mert több pénz van a zsebükbe. Nem, talán nem is az embereket utálom, hanem azok tulajdonságait. Lelketlenül áttaposnak mindenen a céljaik érdekeiben, nem számít hány életbe kerül, ők akkor is véghez viszik azt, amit kiterveztek. Olyan sok irigy ember van, hátba támadják társaikat, csakhogy ők előrébb jussanak. De miért? Csakhogy tovább éljék szürke hétköznapjaikat, talán azért van ennyi háború a világon. Túl sok a gyűlölet, a harag, az irigység, és kevés a szeretet, a remény már rég nem ismert fogalom. Olyan, mint egy dominó egyetlen egy rossz lépés, és összeomlik. De mondd mit ártott egy kisbaba, aki csak pár napja látta meg a napvilágot? Mit árt egy öreg nagypapa, aki csak az unokáját szeretné a karjaiban tartani? Mondd miért ilyen gonoszak az emberek? - Kérdezte a lány, tekintete a távolba meredt. A fiú csak megcsóválta a fejét. - Jól tudod, hogy nem tudsz mindenkit megmenteni, ahhoz hogy élni tudj, hibáznod is kell, és talán az élet túl nagy pofont ad, de neked nem szabad feladnod. Nem győzhetnek ők, és ezt te is jól tudod! - Válaszolt halkan a fiú. A lány újra a fiúra nézett. - Mondd, hány pofont kell még ahhoz kapnom, hogy elfogadjam, hogy lehetetlen? Hogy már ne küzdjek, hogy már vége? Mondd, miért ilyen nehéz lemondani a reményről? És ha le is mondasz, miért fáj mégis annyira a koppanás? Mondd, miért nem lehet béke, miért nem nyugodnak le? Meddig kell még tétlenül néznünk, ahogy a jól felépített kártyavár összedől? - A lány elmosolyodott, de ez a mosoly egy összetört ember mosolya volt. - Néha elgondolkozom, hogy pontosan miért is fontos a karácsony, ugyanolyan mint a többi ünnep. És mégis mindenki tárt karokkal várja. Csak nézz ránk, itt ülünk fent csendben, boldognak kéne lennünk, de mégse tudunk boldognak lenni. Mondd talán bennünk van a hiba, vagy csak az egész világ van ellenünk? Néha már nem is tudom, hogy minek is küzdök, ezt a világot is lassan elnyeli a sötétség, és tudod, majd talán az emberek is rájönnek, hogy mit tettek. De akkor már késő lesz, akkor már nem lesz senki, aki megmentse őket, csak a sikolyaik fognak vízhangzani! - A lány hangja meggyötört volt, a fiú elgondolkodva nézett rá. - Talán igazad van, talán nincs! Ezt nem neked kell eldönteni, ez már nem a mi dolgunk, ők túl vakok, hogy észrevegyék a dolgokat. De nézz csak körbe, érzed ezeket az illatokat, ezeket olyan emberek csinálták, akiknek fontos a család! Talán tényleg értelmetlen küzdeni ebben a mókuskerékben, de tudod, aki mer, az nyer! - Oktatta a lányt. A lány ekkor felpattant, és kitárta karjait. - Tudod, úgy elrepülnék innen egy helyre, ahová senki nem követ, ahol mindenki boldog, és nincs fájdalom. Szárnyra kapnék, és csak repülnék, nem érdekel hova, csak mennék. Repülnék, amíg a lelkem visz. - A lány lenézett a fiúra. Neki az arcán egy sejtelmes mosoly ült, aztán lassan felállt.  - Repülünk? - Kérdezte a lány reménykedve.  - Repülünk! - Válaszolta a fiú határozottan. És repültek, szárnya kapva repültek. És nem törődtek semmivel. Repültek míg a hold fátyolt nem hullajtott rájuk. Karácsony másnapján az egész világ megrendült. Két holttestet találtak egy elhagyatott sikátorban. Egy fiú és egy lányt, kezükben egy papírlapot tartottak. Repültek, mert a szívük szakadt meg. Senki nem tudta, hogy mi történt. Pedig, ha felnéztek volna, két mosolygó arcot láttak volna. A lány kinyújtatta a karját, és megszólalt. -Esik a hó! - Mondta a lány. - Látom! - Válaszolt a fiú. Egymásra néztek, aztán elmosolyodtak, mert ők tudták, hogy mi is az a szabadság.


írta: Preil Boglárka

1 megjegyzés: