E. M. Miller: Üzenet a túlvilágról - 1. fejezet 1-3

Üdvözlet a Blognépnek!

Már hónapok óta nem került fel regényrészlet a blogra. Mint már írtam, nem a régi folytatása következik, hanem egy merőben más, mind témáját mint hangulatát tekintve, ha minden igaz. E. M. Miller: Üzenet a túlvilágról című alkotása még befejezetlen, de nem kell aggódni. Semmiről sem maradunk le, hisz csak szépen lassan fogjuk követni. Kezdhetjük? Belevághatunk egy új kalandba? Igen? Hát akkor íme:

I. A halál

1.

 Amikor beköszöntött az augusztus, közülünk senki sem gondolta, hogy tragédiával kezdődik és temetéssel zárul. Anne, a legjobb barátnőm, bevett egy csomó altatót, nyugtatóval keverve. Öngyilkosságot követett el. Édesanyja és testvére találtak rá. Még búcsúlevelet sem hagyott maga után. Miért tette? Senki sem tudta megmondani, sejtésünk volt csupán. 

Egy borús tavaszi napon kezdődött minden. Anne egyik napról a másikra megváltozott, magába fordult, zárkózott lett, nem beszélt senkivel, még velünk sem. Állandóan a gép előtt ült, a közösségi és a társkereső oldalakat bújta. Hiába próbáltunk beszélni vele, nem hallgatott egyikünkre sem, ment a saját feje után. Rám mindig hallgatott. Most nem. Teltek a hetek, és újabb fordulatot vett a viselkedése. Egyszerűen jókedvű lett. Kidobta az összes ruháját, amelyeket mindig oly gondosan megválogatva vásárolt, mert nem volt mindegy, milyen anyagból készült, és milyen minta volt található rajta. Alig tudtuk édesanyjával, és a bátyámmal, Peterrel megmenteni őket. Vidám, színes ruháit felváltotta a fekete. Sosem válogatta meg a barátait, hisz rajtunk kívül nem igazán beszélt senkivel. Ám ezek az idők elmúltak, és időről - időre el - eltűnt otthonról. Rövidebb, végül egyre hosszabb éjszakákra maradozott ki.  Estéről - estére lejátszódó eltűnések, filmekbe illő jelenettel fértek össze.  Menetrendszerűen, pontba 22. órakor a ház előtt megállt egy fekete színű limuzin. Mindig három férfi érkezett. Magasak voltak, az öltöny, amit viseltek, a legdrágább anyagból készült. A háromból két férfi barna hajú volt, míg a másik szőke. Az esti óra ellenére, napszemüveget hordtak. Magabiztosan, mosoly nélkül álltak az autó előtt. Sosem köszöntek Anne-nek. Anne beszállt az autóba, majd ahogy érkeztek, úgy távoztak a házuk elől.

– Nem lesz ennek jó vége, Anne, hidd el. – Mondtam neki oktatóan, pedig nem akartam. –  Tönkre fogod magad tenni, hogy állandóan ezeket az odalakat bújod. -  De Anne, továbbra is a képernyőt bámulta. – Miért nem olvasol könyvet? Bezzeg régen, alig vártad, hogy hétvége legyen és elmenjünk, biciklizni, kirándulni vagy a standra a fiúkat bámulni.  – Nem válaszolt.  Párperc elteltével levette a tekintetét a monitorról, felém fordult. Barna szeme rideg, üres, de egyben parancsoló volt.  Hangja érzéketlen, érződött rajta a lenézés.

– Békén hagynál végre, Barbara? Idegesítesz! Azt csinálok az életemmel, amit akarok.  Ha tönkre akarom tenni, akkor tönkre is teszem. Olyan, vagy mint az anyám. Mindenbe beleszólsz. Ahhoz tartsd magad, hogy nem otthon vagy, hanem nálam. Én nem vagyok a testvéred. Vele beszélhetsz így, de velem nem.  – visszafordult a monitorhoz és tovább bámulta a képet. A képről a démonológia egyik ismert figurája nézett vissza ránk. Maga behemót.

– Kérlek!

Nem mondtam neki többet.  Ránéztem, ő vissza rám semmi jót nem olvastam ki a tekintetőből. Egyszóval, beszélhettem volna neki órák hosszat, akkor sem tudtam volna kiábrándítani a virtuális világából, amibe begubózódott. Becsaptam az ajtót.  Lesiettem a lépcsőn. Forrt bennem a düh. Egy pillanatra megálltam, és mély levegőt vettem. Miután egy kissé sikerült lenyugodnom, beléptem a konyhába, ami kékre volt festve, most valahogy idegesített. Alapjába véve semmi gondom nem volt e színnel, de most nem tudtam elviselni. Valószínű a körülmények miatt.   Barátnőm édesanyja, kit szintén Anne-nek hívtak, ott ült az egyik széken, magába zuhanva.  Amikor beléptem, rám nézett. A szeme könnytől ázott.

– Na? – Kérdezte elcsukló hangon.

–  Semmi. Nem tudok mit kezdeni vele.  Véleményem szerint, belekeveredhetett valamibe, az interneten keresztül. Nem ismerek rá. Durva, goromba… most is beszólt. Nem ismerek rá.

– Ugye? Nekem is ez volt az érzésem. Valamibe belekeveredett az istenverte interneten keresztül. – szipogta a mondatokat Mrs. Strong.  – Március óta ez megy.  Teltek a hetek, és a munkahelyéről is elküldték, annyit hiányzott igazolatlanul. És most, ezek az éjszaki eltűnései, reggel jön haza. Te is láttad, hogy milyen férfiakkal távozik.

– Ugyan már, Mrs. Strong. Nem kell rögtön elméleteket gyártani.  Láttam én is, hogy kikkel távozik. De ha nem vigyázz, elrabolhatják, és prostitúcióra kényszeríthetik, és ha megszolgált, megölik.  – Kissé erőteljesen vágtam hozzá a szavakat, és mindegy kisgyerek, akit megszidtak, megszeppenve és rémülten hallgatott. – Fiatal lányok, tizennyolc év alattiak, persze vannak köztük velünk egyidősek is. Jön az Amszterdami éjszaka, vonaglanak a kupi ablakában, ha nem keresnek, annyi nekik. – Húztam el a kezem a nyakamnál. Jelezve, hogy végzik. Amit nem kellett volna, mert erre, Mrs. Strong, még jobban ideges lett. A kezét tördelte.

– Jajj, Istenem. Nem maradnál itt? – könyörgött. – Úgyis mindjárt elmegy, és körülnézhetnél a szobájában.

– Végül is, maradhatok. Holnap szombat, nem dolgozom.

– Nem is olyan rossz hely, az a rendőrség.

– Mikor hogy. – válaszoltam. Azért egy pszichológus élete sem tejfel.

Ahogy Mrs. Strong megjósolta, Anne a szó szoros értelemben elhúzta a csíkot. Közben a bátyám, Peter is megérkezett. Kivételesen ő sem volt szolgálatban ma. 

2.

Bátyámmal ellentétben Neil, ha szagot kapott, nem volt számára megállás. Ügyes nyomozó volt, nem volt hozzá semmi kétség. Ráadásul vonzó, jóképű, aki mellett nem tudtam meglenni egy percet sem, vonzódtam hozzá, mint tű a mágneshez. Be kellett vallanom magamnak, amit nehezen tettem meg. Szerelmes voltam belé. Mindhárman a rendőrség kötelékében dolgoztunk. A bátyám Peter informatikus volt, Neil a bűnügyiseknél nyomozó, míg én pszichológusként szolgáltam. Neil 190 centi magas volt, vékony testalkatú, barna szemű és hajú sármos pasi. Ha be akart jönni az ajtón, le kellett hajolnia ahhoz, hogy beférjen rajta.

– Jó estét. – Köszönt be lépve, majd egy lapot lobogtatott meg előttem. – Felírtam a rendszámot. Audi volt, a lányok szívét megtörő két jóképű pasival. – rám kacsintott, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Kikaptam a kezéből a lapot, megnéztem, megvontam a vállam.

– Majd odaadom a bátyámnak. hátha tud valamit kezdeni vele. Csak nehogy az legyen a dolog vége, amire régóta gondolok, vagyis sejtek. Nehogy az erdő közepén találjunk rá, egyszer, egy gödör mélyén. – Halkan súgtam oda neki az utolsó mondatot, hogy Anne ne halljon belőle semmit. Így is totál maga alatt volt.

Ha nem is az erdőben, de három hónappal későn holtan láttam viszont, a saját ágyában. Megköszörültem a torkom, és félmondatban szóltam Neilnek, hogy jöjjön utánam. Vagyis a barátnőm szobájába.

–Neil. Akkor talán, mi be is megyünk a szobájába, és körül nézünk egy kicsit, hátha több szem többet lát, olyat is, amit én eddig nem vetem észre. – Mrs. Strong nem szólt semmit, szerintem nem is hallotta a mondatomat. Ült, és a kékre festett plafont bámulta. – húztam magam után a nyomozók gyöngyét, és úgy vetettem még hozzá a szavakat. Nem tudta mire vélni a dolgot, nem ilyennek ismert. –  Úgy nagyjából tudom, ismerem azokat az oldalakat, amelyeket előttem is bámult.

Felértünk az emeletre, és beléptünk a meghitt szobába. Rendezett, mindig pedáns kisszoba, nem mutatta felénk a szörnyű titkát. A falak itt kivételesen halványzöldre voltak meszelve, az ágy középen volt elhelyezve, szembe vele egy hatalmas plazma tv nézett vissza ránk. Belépve az ágy jobb oldalán hatalmas gardrób volt beépítve a falba. Füstölő illata terjengett a szobában. Finom, indiai füstölőt égetett, a lelépése előtt. A laptop a kis íróasztalon állt, amely az ablak előtt állt, kilátást nyújtva az utcára.

– Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan oldalak, amelyeket nem előttem nézett. Gondolok itt, a sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó oldalakkal.

– Akkor álljunk neki. Jobb lenne ha, a testvéred már ideérne, Végül is a gépek feltörése, az ő területe.

– Az előbb hívtam. Mindjárt itt lesz. De én nem akarom, hogy feltörjük.

– Végül is akkor mit akarsz?

– Csak megnézni, hátha van valami, amin elindulhatnánk.

Megvonta a vállát, biztos hülyének nézett. Megfogta, felnyitott, és bekapcsolta a gépet. Vártuk, hogy betöltődjön. Amíg erre vártunk, megérkezett a bátyám is, és én körül néztem, az annyira ismerős szobában, aminek minden zugát olyan jól ismertem. Hátha látok valamit, amit eddig nem vettem észre. De minden ugyanolyan volt, leszámítva azt, hogy nem mostanában takarított. Elindultam a könyvespolc felé, mikor Peter szólt, hogy menjek oda, a gép készen áll a titok felfedésére. Nekiálltunk a keresésnek.

 Ahogy rákattintottunk a keresőre, az eredmények, amelyeket rögtön behozott, az ütő majdnem megállt bennünk. Rámentünk az egyikre, és szembe találtam magam egy ismerős rondasággal, amelyet nem is olyan rég nézett előttem.

– A sátán? – Kérdeztem a fiúkat óvatosan. Testvérem válaszolt, majdnem magabiztosan.

– Szerintem nem. Vagyis majdnem telitalálat húgi. Annyira nem vagyok jártas a démonok világában, de szerintem ő Mammon.

– A ki? – kérdeztünk vissza Neillel.

–  A sátán fia. Az Antikrisztus, ha úgy jobban tetszik. Annyira nem vagyok jártas benne. De úgy tudom, hogy amikor megszületett Krisztus, megszületett a sátán fia: Mammon is. Állítólag, amikor Jézust keresztre feszítették, vele együtt feszítették őt is. Továbbá azt is beszélik, amikor majd bekövetkezik a végítélet, újból megjelenik. – Mikor befejezte, grimaszt vágott hozzá. Meglepetten néztem a testvéremre. Sosem gondoltam volna róla, hogy ilyenekről olvas titokban.

– Hol olvastad ezt a zöldséget?

– Arra már nem emlékszem, Barbara.  Furcsállom, hogy nem hallottál róla, húgi. Pedig te bújod az ezzel foglalkozó újságokat.

– Én?

– Te hát! Neked a mániád, mindenféle zöldséget összeolvasni, a világot érintő katasztrófákról. Csodálom is, hogy nem futottál össze vele, mikor is, minden baromságot összeolvastál a Maja naptárról, és December huszonegyedikéről. Kisipákolt nekem otthon napokkal az állítólagos dátum előtt, hogy jövőre már nem ünnepeljük a Karácsonyt?  – nem szóltam vissza neki, mert igaza volt.  Ő pedig folytatta a kioktatásunkat. –  Úgy tudom, hogy a századfordulóra, vagyis kétezerre várták, az Antikrisztus megjelenését, mint Jézusét is. Erre az időpontra tették a világvége időpontját is, csak közben valaki benyögte a Maja Naptárat, és egy picit csúszott a világvége kikiáltása. És mi van? Az sem jött be. – Gúnnyal a hangjában, fejezte be a mondatát.

– Ja, hogy innen fúj a szél. Tudod, én bűnözőkkel foglalkozom, nem pedig az üstjüket kavargató ördögökkel. – vettem neki oda mérgesen. Neil a hátam mögött próbálta visszatartani a kirobban nevetését. Bátyám az asztal szélén könyökölt és úgy válaszolt nekem, belőle is lassacskán kirobbant a nevetés.

– Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Démonok, ördögök, angyalok, kik földöntúli szépségűek.

– A vámpírok, tudtommal. Ők földöntúli szépségűek. – kinyújtottam a nyelvem rá.

Erre már nem válaszolt semmit, visszafordult a gép elé, és tovább bámultuk a rondaságot. Megnyitottuk az email fiókját, hátha találunk utalást, vagy elmentve valamit ezekre a dolgokra vonatkozóan. Semmi eredményt nem hoztak, lévén mert nem tudtuk a jelszót. Kivéve a közösségi oldalt, mert oda kivételesen tudtam a jelszót. Mert csak egy lökött adja meg jelszónak a vetélésnek a dátumát. Két évvel ezelőtt történt a dolog, épp hogy vége lett a kapcsolata, otthontakarítás közben elcsúszott a vizes szőnyegen, megütötte magát és megtörtént a baj. Akkor tudta meg, hogy párhetes terhes volt. Hogy ez is közbejátszott-e abban, hogy viselkedés megváltozott, belekeveredett-e valamiben, majd később a halálhoz, talán örökre rejtély marad.

– Nézzétek. – mutatott Peter a monitorra – Végesetlen végig, mind szektákkal foglalkozó oldalakat böngészett. Nem tudok nagyon belépni, regisztrálni kell. Mindenesetre felírtam őket, holnap bent jobban körbejárom a témát. Körbenéztél? – Kérdezte tőlem.

– Néztem már, de semmi. Minden úgy van, ahogy eddig is. Leírom én is magamnak, hátha közelebb kerülünk valamihez. 

3.

Két nappal később, hétfőn, mielőtt munkába indultam volna megszólalt a telefon, követelőzve, csengve. Anyu vette fel, aki épp a fürdőszobából szalad ki, a haján törölköző volt csavarva. Kissé már szőkült, és befestette éppen. Anyu már nyugdíjas volt, s csöppet sem látszott a korán, mindig fiatalosan öltözött, és ehhez is tartotta magát. Majdnem egyforma magasak voltunk, vékony testalkatú volt, göndörös barna hajú, zöldes barna szemmel.

– Robson lakás. Anne? A lányommal? Adom.

– Teresa? – Valójában barátnőmet két névvel látták el. Teresa Anne. Az első nevét ki nem állhatta, így Anne-nek kellett szólítani.

– Nem. Az anyja. – Gyorsan kikaptam anyu kezéből a kagylót.

– Mrs. Strong? Itt Barbara.

– Jaj, Barbara. Ilyet még nem csinált. Ma jött haza péntek óta, és nagyon furcsán viselkedik. – Hangja nagyon ijedt volt.

– Furcsán? Ezt hogy érti?

– A mosolya. Nem tetszik a mosolya, ezt így nem tudom neked elmondani, látni kell.

– Mosolya? – Kérdeztem vissza meglepetten. Ilyet még nem hallottam, hogy valakinek egy másik ember mosolya furcsa. –  Most nem tudok odamenni, mert dolgoznom kell mennem, majd munka után átugrom.

Sloughban laktunk, a London roadon, egymás mellett. Szerettem volna átmenni most, de ha átsietek, elkések a munkából. Csúcsforgalomban csigalassúsággal érek be Londonba. Letettem a kagylót, anyu kíváncsian nézett rám.

– Azt mondta, Mrs. Strong, hogy Anne, péntek óta most ért haza, és furcsa a mosolya.

– Furcsa? S miben furcsa valakinek a mosolya?

– Nem tudom. Kezd furcsa lenni ez az egész. Elmentem dolgozni. Ha nem jövök haza előbb, Anne-nél leszek.

Úgy estem be a munkahelyemre, a reggeli csúcsforgalom kitett magáért. Épphogy leültem a székemre és elővettem az asztalomra tornyosult papírokat, Peter kopogott be hozzám. Végig mértem a testvéremet, s meg kell jegyeznem, kivételesen ezen a reggelen kitett magáért.  Egyszóval mondva, a bátyám jóképű volt ezen a hajnalon. Pár évvel volt nálam idősebb, egyedülálló, mint én, pedig minden ujjára jutna egy lány. Egyformán magasak vagyunk, barna a hajunk és szemünk, nekem a hajam hosszú, neki tüsis, és mindig bezselézi. De egyben hasonlítottunk. Mindketten szemüvegesek voltunk, épp az aktuális divatnak megfelelő keretet hordtunk. Mielőtt szóhoz jutott volna, letámadtam és egy szuszra elmondtam, mi történt reggel.

–  Mielőtt eljöttem volna otthonról, volt egy telefonom.

Nem tudtam folytatni, mert Neil esett be az ajtón.  Most őt bámultam nagy odaadással, nem tudtam levenni róla a szemem, a szívem hevesen dobogni kezdett, és mélyet sóhajtottam, mit a két fiú figyelembe is vett, de egyikük sem szólt. Neil, hasonlóan a testvéremhez, a mai reggelen, elképesztően vonzó volt. Farmert, pólót viselt, sportcipőt hozzá. Frissen volt borotválva, megcsapott az arcszesz illata. Végem volt.

– Épp azt kezdem el mondani, Peternek, hogy mielőtt eljöttem volna otthonról, Mrs. Strong telefonált. – nagy figyelemmel néztek rám, de egyikőjük sem szólt. – Anne, a péntek esti távozása óta, nem járt otthon. Ma reggel érkezett meg, és furcsán viselkedik. Mrs. Strong szerint, a mosolyával van valami. Nem tetszik neki. – Neil szólalt meg.

– Mosolyával? Ezt hogy érti?

– Nem tudom. Azt mondtam neki, hogy munka után átmegyek. Remélem Anne, addig még otthon óhajt maradni. Korán bejöttetek? Csak nem találtatok máris valami lényegre törőt?

– Találtam. De legalább már vagy tízszer kerestelek.  – szólt hirtelen meg Peter. Előkotortam a táskámból a telefont, és tényleg. Tőle volt a legtöbb elmulasztott hívás, és kétszer keresett Mrs. Strong.

– Tényleg. Kicsit késtem, betett a csúcsforgalom. És Mrs. Strong is keresett. Szóval, mit találtál?

–  Az autó, amellyel Anne pénteken távozott, egy bizonyos Frank Rossié.  Londonban élő, Olasz üzletember. De nem tartózkodik az országban. Elvileg. Sőt. Olaszországban sem.  Egyszóval, elnyelte a föld.  A cége, mint itt is, Olaszországban informatikával foglalkozik. Rossi§ Rossi. Ennyi.

– Ismered?

– Nem én! Az életemben nem hallottam róla.

– Lehet, hogy fantomcég. –  Szólalt meg váratlanul Neil, aki eddig hallgatag ült. – Nem az én asztalom. – Váratlanul felállt és elbúcsúzott.

– Mi legyen? Hisz a saját szakállunkra nyomozunk.

– Azért utána kellene nézni ezeknek az oldalaknak. – Mondtam. – Persze, ha nem lesz annyi dolgunk, előbb is elmehetnénk Annehez. Megnézhetnénk azt a fenemód furcsa mosolyát.

Magamban arra gondoltam, mégis jobb lenne egy felettessel beszélni, mielőtt megkapnánk a magunkét. Úgy véltem, Mr. Morgan tökéletes lesz. Összeszedtem minden bátorságomat, és bekopogtam a morgó medvéhez. Dörmögő hang válaszolt rá. Benyitottam. Az öregúrhoz, bátorság és türelem kellett. Igaz, már rég nyugdíjba kellett volna vonulnia, de a hivatás mindennél fontosabb volt számára. Kissé pocakosodó, kopaszodó férfi volt, inkább keltette egy jóságos nagyapó benyomását, mintsem rendőrfőnökét. Valójában a mogorva külső, vajszívet takart. Meg kell jegyezni, ki nem állhatta, ha korán reggel zavarják, utálta azt is, ha nem pontban ötkor hozták a teáját.  

– Tessék!

Benyitottam az irodába. A tölgyfa íróasztal mögött ült, ami pont szemben állt az ajtóval. Méreg drága szőnyeggel volt borítva a padló, amire senki sem mert rálépni. Számomra undorító volt a bordó színe, és olyan volt a tapintása, mint egy perzsamacskának. Mivel perzsaszőnyeg volt a kedvence.  Kár, hogy nem nyávogott is hozzá. Két oldalt, szintén tölgyfából faragott hatalmas könyvespolc állt.

–  Á, Nicsak. Miben lehetek a szolgálatára, így korán reggel, Ms. Robson? – mivel nem kínált ülőhellyel, nem ültem le, hanem tisztes távolságból, megállva a szőnyegszélénél beszélni kezdtem, feltártam előtte a valót.

– Tudja, uram volna egy kis problémám. – Kezdtem bele félszegen.

– Valóban? Érdekes. Nekem is sok problémám van, ha sorolni kezdeném, ítéletnapig itt állhatnánk, kedvesem.

– Nem olyan problémával jöttem önhöz, uram. Rendőrségi üggyel kapcsolatban, zavartam meg, az ön reggeli áhítatát. – kissé félrehúztam a számat, és felszisszentem, tudtam, hogy kényes pontját érintettem a főnöknek. De legalább hatásos volt, mert érdeklődéssel a szemében rám emelte a tekintetét. Felállt, kimászott a hőn szeretett íróasztala mögül, és elém állt. Azt hittem, kapok a fejemre, a számon kicsúszott mondat miatt.

– Rendőrségi? Itt csak olyan üggyel találkozik, kedvesem. Vagy talán, valamelyik üggyel akadt problémája?

– Nem, uram. Máshonnan fúj a szél.  Úgy vélem, nagyon - nagy probléma lesz, vagyis már van szerintem.

– Talán üljön le, kérem, és mondja el, ami a szívét nyomja. – mutatott a székre, és én meglepetten néztem rá. nem ismertem rá. Félve léptem rá a szőnyegre, előtte megtöröltem a lábam a láthatatlan lábtörlőbe, úgy merészkedtem rá. – Na, nem ül le, Ms. Robson? – leültem és mesélni kezdtem.

– Egy barátomról van. Jaj, de kínos. Nem is tudom, hogy mondjam el, és hol kezdjem. – mondtam szerényen.

– Talán az elején. Nincs mitől tartania, azért jött hozzám, hogy tanácsot kérjen. Így van?

– Így van. Minden márciusban kezdődött. Állandóan az interneten lógott, a különféle társkereső oldalakat bámulta, majd egyszer nem rég, a napokban észrevettem, hogy egy ocsmány kinézetű démon nézett vissza rám. Megváltozott a viselkedése. Már nem az a kedves, okos lány volt, akivel együtt felnőttem.

– Gondolom, mint szociális munkás és pszichológus figyelmeztette.

–  Így van. Semmire sem mentem vele. A szó szoros értelmében, elküldött a fenébe. Befelé fordulóvá vált, nem beszélt senkivel, annyira maga alá került, hogy már csak ezeken az oldalakon létezett. Szabályosan a rabjává vált, még a munkahelyéről is kirúgták, mert nem járt be dolgozni. Nem rég, állandó jelleggel eltűnt otthonról. Titokzatos autók jöttek érte, rossz kinézetű pasikkal távozott. Péntek este ott maradtunk, a testvéremmel és Neil Nielsennel. Akkor is figyelmeztettem, de mindhiába. Eltűnt ugyanúgy, ott maradtunk, kutakodtunk, csak ezekre a honlapokra bukkantunk. – Tettem eléje a lapot. – Mindenhova be kell regisztrálni. Nem tettük meg. Aztán ma reggel, mielőtt elindultam volna dolgozni, édesanyja telefonált. Ma jött haza péntek óta. És a viselkedése megváltozott, furcsa. Főleg a mosolya.

– Érdekes, felettébb érdekes. Hogy értsem, hogy furcsa a vigyora?

– Nem tudom. Én sem értettem. Annyit mondtam, Mrs. Strong. Hogy furcsán vigyorog. Ellenben, felírtuk tegnap a kocsi rendszámát, és Peter utána nézett. Egy bizonyos Frank Rossié, akinek itt is, és Olaszországban is van egy informatikai cége. Olaszországban született, de itt él Londonban. Azt mondta a bátyám, sehol nem találják. Elnyelte a föld.

– Kislány! Nem néz maga túl sok krimit? – Dörmögő hangon felnevetett.

– Látok itt épp eleget, Mr. Morgan. – Rámutattam a lapra. – Ezeket a honlapokat bámulja folyamatosan. – rámutattam egy-kettőre. – Ezek amolyan társkereső oldalak, amiben nem vagyok annyira biztos. Szerintem valamiféle másik oldalakat takarnak. Többi, mint sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó oldalak. Erősen kétlem, hogy pont abban adna tanácsot, hogyan kerüljük el az öngyilkosságot.

Rám nézett, megértés tükröződött a szemében. Gondolkodott. hol a lapra nézett, hol rám.

–  Egyszóval arra kér tőlem engedélyt, arra vonatkozóan, hogy beregisztráljanak ezekre a honlapokra, és nyomozzanak?

– Igen.  Ezt szeretném kérni, öntől. Illetve azért is, mert szeretném kérni az engedélyét, hogy a bátyám és Neil, valamint Peter King segíthessen nekem. Mert hát ugye, én nem nyomozhatok. Elmehetnék most Annehez?

– Rendben van. Kifejezetten megkérem rá. Amíg meg nem oldódik az a rejtély, ami most már engem is igazán kíváncsivá tett, feloldom önöket minden kötelesség alól. Minden nap beszámol a fejleményekről.

Bólintottam, felálltam és elindultam az ajtó felé. Már megfogtam a kilincset, s az ajtót nyitottam ki, mikor utánam szólt. Visszafordultam.

– Pillanatra, Miss. Robson. Ígérje meg, nagyon vigyázz magára. Nem szeretném holtan látni. Pláne nem a két főnyomozót, és a kisfiút! Megígértem az apjának hogy a szemem mindig rajta lesz. Az anyja az egyik legkiválóbb rendőrünk volt.

– Megígérem, uram.

Ti is kíváncsiak vagytok arra a különös mosolyra és a fura oldalakra?

Ha igen, nézzetek be jövőhéten!