2016. augusztus 1., hétfő

Az első alkotás

Üdvözlet a Blognépnek! 

Ma egy e-mailt  kaptam egy Uadzset nevezetű illetőtől. Dicséretek mellett, amit most szeretnék megköszönni neki, mellékelt egy novellát.
Miután elolvastam, úgy döntöttem azonnal megosztom veletek, hogy ti is élvezhessétek, elgondolkodhassatok rajta és átérezhessétek a mondanivalóját.
Fogadjátok sok szeretettel:



November
Egy fiatal legény sétált hangtalanul az avarral borított földúton.
Lépteivel épp csak akkora zajt okozott, akár egy hópihe a földet érésekor. Fejét lehajtva ballagott, s az útjába kerülő leveleket szemlélte, melyeket immáron útjukra küldtek a fák, noha tudják, választ sose kapnak rájuk. Belepi őket a dér, a hó, elveszítik varázslatos színeiket, s tavaszra eltűnnek az óévvel együtt a múló időben.
A legény megállt, feltekintett az égre. A napsugarak mind gyengébbé, haloványabbá váltak, a szél is egyre csípősebbé változott az utóbbi napokban. Már nyomát sem lehetett látni az egy hónappal ezelőtti jó időnek, nem lehetett hallani az akkori madárcsicsergést, csupán a varjak kárörvendő és egyben vészjósló károgását. Valami néma szomorúság úszott a levegőben, ami összeszorította a vándor szívét is.
Leült egy fa alá, felemelte a földről az egyik levelet, csavargatta, fordítgatta, figyelte az erezetet, mely valamikor az életet jelentette, most viszont már a halál kapaszkodójává vált, és közben türelmesen várt. Estére kellett a megbeszélt helyre érkeznie, ideje akadt még bőven.


Talán egy óra telhetett el így, mikor a távolban megpillantott egy alakot közeledni. Lassan, egy botra támaszkodva jött, kezében virágot tartott, barna kalapjába sárga levelet ejtett az egyik nyárfa. A legény érdeklődve figyelte az idős urat, akinek már hófehérré változtatta haját az idő és a temérdek gond. Nehézkesen lépegetett, olykor-olykor megállt, hogy kicsit kifújja magát, de mindig újra és újra elindult, hogy elérhesse célját. Elhaladt a legény mellett is, akinek felkeltette figyelmét a korosodó ember, így hát utána ballagott ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy korábban jött.
Az út végén egy kapu várt rájuk, mely átjáró volt a holtak birodalmába.
A legényke kissé megborzongott eme ismeretlenül ismerős világ bejáratánál, de továbbra is követte azt az embert, aki céltudatosan ment tovább. Több száz sír előtt elhaladtak, míg végül megálltak az egyiknél, mely a temető legvégében pihent. Az idős úr letette a sírra az eddig kezében szorongatott kis virágot, majd nehézkesen leült a közeli padra, melyet valamikor még ő készített, és csak meredt maga elé.
– Rég volt már, Ilonka – suttogta. – Bizony, nagyon megváltozott a világ – sóhajtott, majd előkereste zsebéből a pipáját, és rágyújtott.
Egy darabig figyelte a megszülető, és szinte abban a pillanatban el is haló füstkarikákat, később pedig az előtte heverő sírra nézett, de valójában tekintete a múlt messzeségeibe révedt. Azonban gondolatai megfoghatatlanná váltak, hiába szeretett volna belekapaszkodni egy-egy emlékképbe, valahányszor megpróbált utánanyúlni, az szertefoszlott kezei között, és nem maradt semmi az ürességen kívül. Fel-felvillantak emlékképek lelki szemei előtt, de egyikből sem kerekedett ki történet, egyik sem kapcsolódott a másikhoz. Mintha a múlt ráeresztette volna a feledés egereit az emlékezet naptárára.
A legény, aki ott állt a pad mögött, nem mert megmozdulni sem, még a szelet is csendre intette, nehogy megzavarja mély töprengésében a pipázgató embert.
Hirtelen megroppant egy ág, és a varázslat is megszűnt. Valaki közeledett.
– Maga az, Józsi? – lépett az idős úr mellé egy alacsony, hajlott derekú, fekete ruhájú és fehér hajú asszony, kinek fejét kendő fedte. – Meglátogatja Ilonkát?
– Aggyisten, Maris – bökte meg a kalapját üdvözlésképpen. – Gondúltam, kigyüvök. Már nem volt otthun maradásom.
– Ismerem az ilyent – bólintott a nő. – Én is kigyüttem a fiamhoz. Tíz esztendeje temettük… – Egy könnycseppet törölt le az arcáról.
– És az unokák?
– Nem is néznek felém – legyintett keserűen. – Ki törődik ma már a vén nagymamával? Örülhetek, ha ünnepekkor meghínak.
Az öreg kifújta a füstöt, és maga elé nézve merengett.
– Hát, így vagyon ez. Más világban élünk.
Hallgattak. Más világ… Ez a két szó ottmaradt közöttük, beférkőzött mindannyiuk gondolataiba. Idősek voltak, túl idősek. Özvegyek, magányosak, senki sem foglalkozott már velük.
– Túl sokat éltünk már, Maris – törte meg a csendet Józsi bácsi. – Én már átléptem a kilencvenet. Többet éltem, mint megboldogút édösapám. Te pedig csak egy-két évvel vagy nálam fiatalabb. A mi korunkból már mindenki idekünn fekszik – bökött pipájával a sírok felé. – Többen várnak a túlvilágon, mint ahányan ideát.
A nő nem válaszolt azonnal. Egy darabig a messzeséget nézte, majd tekintete megállapodott az előtte ülő ember barna kalapján.
– Én holnap elmegyek – motyogta halkan. – Valami otthunba helyeznek a gyerekek, nyűg vagyok nékik. Búcsúzni gyüttem. Úgy vélekszem, már nem látom meg a tavaszt…
Az öreg komoran bólintott.
– Mindennek elgyün a maga ideje.
A nő szomorúan elmosolyodott, majd leült a padra ő is.
Az árnyékok időközben megnyúltak, a szürkület végigsuhant láthatatlan szárnyaival a tájon, és egybemosta a színeket a világon. A csend elmélyült, mintha ő maga is aludni készült volna, mikor az éjszaka teríteni kezdte fekete takaróját.
Ekkor az idős ember a zsebébe nyúlt, s egy apró mécsest húzott elő belőle egy gyufa kíséretében. Meggyújtotta a kanócot, majd a gyertyát lehelyezte a fejfa mellé a földre. Szinte megbabonázva figyelték mind a ketten a táncoló lángocskát, ahogy fényből kis udvart rak maga köré.
Szél sem rezdült, a nem messze lévő óriás platánfa lombja mégis suttogni kezdte titkait a hunyorgó csillagoknak. Lassan kivirágzott az égbolt, és a Tejút fehér sávja mindinkább kifehéredett.
– Láttam, Maris, már nincs meg a szüleid sírja… – szólalt meg Józsi bácsi.
– Nem tudtam újból megváltani – felelt csendesen. – Túl sokba kerül az örök nyugalom, az unokákat pedig nem érdekelte.
Az öreg mindentudóan bólintott.
– Ez így van rendjén. Előbb-utóbb elfelednek mindenkit.
– Fiadról azóta se tudtál meg semmit?
– Idegen honban fekszik, isten nyugosztalja – vetett keresztet az öreg.
– Az az ostoba háború… – sóhajtott a nő. – Ilonka is ebbe roppant bele.
– Ami történt, megtörtént – fújt ki egy újabb füstkarikát. – Ebbe nekünk igazán nincs beleszólásunk. A fiú menni akart, hát ment. – Kicsorduló könnyét hagyta végig folyni az arcán.
Megint hallgattak. Túl sok fájdalmas emlék ült közéjük ahhoz, hogy továbbra is beszélgessenek, mintha mi sem történt volna. Az öregember fiára gondolt, ki egy tömegsírban fekszik valahol, és feleségére, kinek ma gyertyát gyújtott. Az asszonynak a férje jutott eszébe, aki egy baleset áldozata lett, valamint unokái, dédunokái, kik elfeledték már.
Maris nehézkesen felállt.
– Isten áldjon, Józsi. Majd még találkozunk.
– Ég veled, Maris – bökte meg búcsúzásképp a kalapját, ahogy mindig is tette. Mintha nem örökre szólna a búcsú.
Az asszony lassan elindult, majd még egyszer visszanézett.
– Közeleg a tél…
Az idős úr még maradt egy kicsit, majd nagy nehezen felkelt, és lassan elindult visszafelé. Úgy érezte, mintha éveket öregedett volna egyetlen este alatt a temérdek emlék hatására. Felnézett a hunyorgó csillagokra, majd botjára támaszkodva ballagott tovább.
– Közeleg a tél… – suttogta, és csak most kezdte érteni igazán, hogy mit is jelent ez.
Olyan komótosan, kissé lomhán lépkedett, mintha maga lenne a megtestesült idő…
A legény, ki az egésznek szem- és fültanúja volt, még hosszasan ácsorgott a sírok mellett. Figyelte a kis gyertyaláng lobogását, lassú halódását. Leült ő is a kis padra, és onnan szemlélte a világot.
– Milyen törékenyek is az emberek, és milyen ostobák. Én nem feledek el senkit. Lerombolhatják a sírokat, elfelejthetik az embereket, de én sohasem fogom.
A kis láng egy utolsót lobbant, majd kihunyt. A legény felállt, és elindult oda, ahol már várták.


A völgyben egy apró kis tábortűz égett, és mellette egy vénséges vénember ült, sűrű, ködből font ruhája úgy keringett, tekeredett körülötte, mint megannyi kígyó. Ősz hajában falevelek hintáztak, tölgyfabotján szőlő, szilva, körte faragványok ékeskedtek, és a bot kampós végén apró csengő csilingelt. Vállán átvetve egy tarisznyát cipelt, oldalán kulacs lógott, benne édes borral, lábai előtt pedig ott feküdt a Szél, mint valami hűséges kutya.
– Késtél – mordult rá az érkező fiúra.
– Bocsásson meg, apám, de a temetőben voltam.
Az öreg elgondolkodva végigsimított méteres szakállán, majd megenyhülve bólintott.
– Rendben van. Jól tetted. Neked, fiam, ismerned kell az elmúlást, elvégre tiéd a legnehezebb munka. Fivéreid már mind teljesítették a rájuk kiszabott feladatokat, most rajtad a sor.
– Igen, apám – hajolt meg.
– Indulj hát, November, és készítsd fel a világot a közelgő Télre – szólt fennhangon, majd odanyújtotta a legénynek a botot.
A fiú átvette, mire megszólalt a kampó végén lévő csengettyű. Hangja végigszállt a vidéken, Szél a hátára vette, dobálta ide-oda, s aki csak meghallotta, megborzongott. A madarak összébb húzták magukat, a rókák igyekeztek vissza a vackukba, a fák összesúgtak, és az embereket is kirázta a hideg, bár nem tudták, hogy mitől. November pedig elindult, hogy bejárja a környéket, néma léptei nyomán megkeményedett a talaj és dér lepte be a fűszálakat. Előtte loholt a Szél, megrázta itt is, ott is az ágakat, hogy az utolsó levelek is lehulljanak, ő pedig álomba ringathassa a fákat, melyből sosem lehet tudni, lesz-e valaha is ébredés.
Az öregember még nézte egy darabig, majd felsóhajtott.
– Közeleg a Tél. Nekem már nincs több dolgom. – Amint ezt kimondta, köddé változott az idős Ősz, és szétterült a tájon, hogy eggyé váljon a természet örök körforgásával.

írta:Uadzset

2 megjegyzés:

  1. Egyszerűbb, visszafogottabb, mégis érzelmekkel játszó írásmód. A nyelvezet illeszkedik a történethez, az idősek beszédmódja helytálló. Lassan hömpölyög a történet, de mégse unalmas, időt hagy, hogy elképzelhessük a tájat, környezetet. Szinte mi is az ifjúval együtt hallgatjuk az temetői párbeszédet. És a végén elmerengünk a tovatűnő Ősszel az elmúláson és a feledésen.
    Fantasztikus alkotás Uadzset. Így tovább.

    VálaszTörlés
  2. Hű, nagyon jó lett *.*
    By: Niky_xxx

    VálaszTörlés